Égszakadás, földindulás…
Kanadát, ezt az áldott módon unalmas országot az a sors fenyegeti, hogy izgalmas hellyé válik. A múlt hétfőn egy páratlan választási földrengés gyakorlatilag megsemmisítette a tíz éven keresztül kormányon lévő Konzervatív Pártot. Nem a vereség ténye a meglepő, hanem annak aránya. A kanadai toryknak épphogy írmagjuk maradt: a 295 tagú parlamentben ez idáig 153 hely birtokában abszolút többséggel rendelkező párt az új parlamentben két helyhez jutott.
A választást 178 mandátumot szerezve a Liberálisok nyerték meg a québeci, de a québeci franciák által árulónak tartott Jean Chrétien vezetésével. De igen jó eredményt ért el két regionális párt is (az egyiket regionálisnak is tervezték, a másik csak úgy sikerült): a Québec függetlenségéért küzdő Bloc Québécois és a jobboldali-populista, Nyugat-Kanadában talajgyökeret eresztett Reformpárt. (Eddig egyikőjük sem rendelkezett szóra érdemes parlamenti képviselettel.)
A parlamenti erőviszonyok ennyire drámai eltolódásában természetesen a többségi – a „minden a győztesé” elvén alapuló – választási rendszer is ludas. De azért az is elég drámai változás egy megállapodott országban, hogy a választók 25 százaléka másként szavazott most, mint négy évvel ezelőtt.
Ennek több oka is van. A konzervatívok nem bírtak a québeci kérdéssel (alkotmányos reformtervezetüket tavaly népszavazáson utasították el a kanadaiak), aláírták a NAFTA-t, az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (amelytől sok kanadai fél), új, rendkívüli gyűlöletnek örvendő forgalmi adót vezettek be, a gazdaság pang, és a munkanélküliség magas. Ráadásul rettenetesen elrontották a kampányt, és Kim Campbell, a népszerűtlen Mulroneyt a párt és a kormány élén négy hónappal ezelőtt felváltó, kanadai Thatcherként reklámozott politikusnő sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Így aztán Kanadának liberális kormánya lett, amely kicsit nehezebben fog kijönni az Egyesült Államokkal, kevésbé lesz liberális a kereskedelmi politikája (igen, így liberálisak ezek a kanadai Liberálisok), esetleg ragaszkodik majd a NAFTA újratárgyalásához, s még egy-két dolgot másként fog csinálni, mint a bukott kormány. De éppúgy Kanada egyben tartása lesz a célja, mint elődjéé.
Ez az, ami nem mondható el a Bloc Québécois-ról, amely a québeci szavazatok több mint hatvan százalékával a második legnagyobb párt lett. Paradox módon minden bizonnyal ez a szeparatista párt lesz „Őfelsége lojális ellenzéke” az ottawai parlamentben.
A Bloc Québécois jó eredménye már önmagában sem biztató Kanada egységének megőrzése szempontjából. Súlyosbítja a helyzetet a Blochoz hasonlóan több mint ötven mandátumot szerzett Reformpárt is, amely részben éppen a francia nyelvűek „kényeztetésével” szembeni ellenszenvet és a „menjenek, ha annyira akarnak” érzését meglovagolva tarolt Nyugat-Kanadában.
A Bloc Québécois és a Reformpárt előretörése nem feltétlenül a kétnyelvű és multikulturális Kanada végének előjele. Javulhat a gazdasági helyzet, öngyilkosságot követhet el a Reformpárt, s lecsillapodhat a nacionalista hangulat Québecben, ha rájönnek, mi a szuverenitás ára.
Ha pedig ezek egyike sem történik meg, akkor felbomlik egy ország, amelyik a világ hét legnagyobb ipari hatalma közé tartozik, és amely legalább olyan fontos szerepet játszott a NATO-ban, mint Nagy-Britannia.
Rosszkedvű európai csúcs
A múlt heti brüsszeli európai csúcs rossz csillagzat alatt fogant: eredetileg a Valutaátváltási Mechanizmus összeomlása miatt ütemezték be október 29-re, sürgősségi találkozóként, még augusztus elején. Időközben kiderült, hogy a Valutaátváltási Mechanizmust rövid távon még egy csúcstalálkozó sem hozhatja helyre, ezért más napirendet, más ürügyet kellett találni a találkozó megtartásához. Egy csúcsot mégsem lehet csak úgy lemondani, igen rossz fényt vetne az Európai Közösségre, ha kiderülne: a tagállamok kormányfőinek nincs mondanivalójuk egymásnak. Végül a német alkotmánybíróság szolgáltatott remek indokot a csúcs megtartására: mivel a maastrichti szerződés jóváhagyásával elhárította az utolsó akadályt a szerződés életbeléptetése elől, ünneplésre nyílt alkalom.
De az alkalmat nemigen ragadták üstökön. A csúcstalálkozó sem ünneplés nem volt, sem pedig az egység színpadra állítása. Nem lehetett ünneplés, hiszen annak a politikai drámának volt az utolsó felvonása, amely sokat lohasztott az egységes Európával kapcsolatos reményeken. A Frankfurter Allgemeine kommentátora szerint a csúcs legalábbis megkönnyebbülést jelentett: miután az idegőrlő maastrichti folyamat befejeződött, a közösség a jövővel kapcsolatos feladatoknak szentelheti magát. De még ez sem igaz, hiszen az egész maastrichti katzenjammer abból származik, hogy az euroenthuziaszták és az euroszkeptikusok nem tudtak megegyezni, hogy mik is ezek a jövővel kapcsolatos feladatok.
Éppen ezért egység sincs. A találkozón Major óva intett attól, hogy a közösség továbbra is a közvéleményt messze megelőzve haladjon az unió irányába; a németek és a franciák gyorsítani akarják az integráció folyamatát. Major szerint ellen kell állni annak a kísértésnek, hogy imamalomként ismételgesse az ember a teljes gazdasági unió jelszavát. Kohl ezzel szemben kijelentette – jobb horogra balegyenessel válaszolva –, hogy a pénzügyi unió feltartóztathatatlanul el fog jönni.
A közvéleményt valószínűleg valóban jobban érdekli a gazdasági válságból való kilábalás, mint az Európa-politika egynémely ezoterikus aspektusa. De közös cselekvésre e területen sem lehet számítani. Az egyes kormányok intellektuálisan eltérő módon közelítik meg a gazdasági problémákat; nincs meg a politikai akarat a pénzügyi erőforrások előteremtésére, és a meggyőződés sem szilárd, hogy a közös cselekvés célravezető.
Hasonló a helyzet a kül- és biztonságpolitikával. A csúcstalálkozó négy olyan területet azonosított, ahol nem az egyes országok, hanem a közösség mint egész vitelezné ki a külpolitikát. Ezek közé tartozik a számunkra érdekes kisebbségi kérdés és a jugoszláv válság is. De szinte ugyanazzal a lendülettel a csúcstalálkozó gyengítette a közösség humanitárius kötelezettségvállalását. Korábban arról volt szó, hogy Nyugat-Európa „minden lehetséges eszköz” igénybevételével fogja a segélyt a rászorulókhoz Boszniában eljuttatni. De a találkozón jelzőcserére került sor, most már csak „minden helyénvaló eszköz” igénybevételére kerülhet sor.
Az pedig közismert, hogy a fegyveres erő alkalmazását nem mindenki tartja – főleg a britek és a franciák nem – „helyénvalónak”.
nl
Biliárd Center
A heti belpolitikai szemle (provizórikus) szerzőjének lelki húrjait kevés metafora rezegtethette volna meg jobban, mint Fodor Gáboré, aki a Fidesz-választmány alakuló ülésén pártja újabban vallott politikai filozófiáját a biliárdhoz hasonlította. „Gondolom, főként taktikai okok indíthattak bárkit is arra, hogy a Fideszt a jobboldalon helyezze el, e tájon ugyanis mostanában kissé nagy a zavar, s tele van üres hellyel. (…) Vajon értelmes vállalkozás-e a biliárd és az ábrázoló geometria szellemében idejönnünk, és úgy foglalni helyet, mintha a téren lennénk, mintha az etológiából ismert példák szerint kiküzdenénk a magunk területét? Kinek jó ez? A puszta taktikán túl mire vezet? (…) Miért is mondanánk le liberális értékvilágunkról, amelyben vannak bal- és jobboldali értékek egyaránt… ez az egész taktikai manőver arra vezethet, hogy a Fidesz az Antall-kormány segédcsapata legyen abban a reményteljes akcióban, amely az MSZP felfújását segíti elő” – mondotta többek között választmányi elnöki programbeszédében, majd a várható kimenetelnek megfelelően alulmaradt Szájer Józseffel, Orbán Viktornak és alvezéreinek jelöltjével szemben. E sorok írójának a biliárddal szembeni ellenszenve semmiképpen sem terjed ki Szájer Józsefre, a jeles jogtudósra, aki annak idején a ’90-es választásokon legyőzte Pozsgay Imrét, s azóta a Fidesz parlamenti frakciójában inkább szakmai, mintsem kimondottan politikai szerepet vállalt. Nincs Szájer Józseffel semmi baj. Ráadásul a budapesti választmányi főpróba és a megyei elnökválasztások eredményei láttán nyilvánvaló volt, hogy ő lesz a győztes. Baj talán épp abból származott volna – így a parlamenti választások előtt fél évvel, ha minden a feje tetejére áll a Fideszben, és a pártelnök kampányolása ellenére megválasztják Fodor Gábort. A szabad demokraták tudnának erről mesélni… Csak hát volt a választásokig két és fél évük, hogy elrendezzék identitásukat. Azért a Beszélő veterán szerkesztőihez hasonló túlkoros álmodozók mégis elégikus hangulatba esnek e végkifejlettől. (Az elégia tudvalevőleg a lassú értékvesztés kifejeződése.) Miután életük java részét végigálmodozták a demokráciáról és a szabadságról; nehezen törődnek bele, hogy a megvalósult demokratikus politikai intézményrendszer szereplői – beleértve a fiatal demokratákat – ilyen játszi könnyedséggel gyomlálják ki birtokukon a nem formális – alig merem kimondani – közvetlen demokrácia bizonytalan, erőtlen palántáit. Kell a hely a feszes sorba ültetett, garantált hozamú hatalmi veteményeknek. Kár. Ráadásul meghalt Fellini. A túlkoros álmodozók kopnak kifele a világból.
Kónya Imre Amerikában
A kormánypárt frakcióvezetője október 23-i megemlékező körúton járt az Egyesült Államokban. Megmagyarázta a magyar emigrációnak, hogy túlnyomó részük nem radikálisan jobboldali, hanem mérsékelt, s nem is szeretik annyira Csurkát, Zacsekot, Szilassyt, mint maguk is gondolnák. Ő, mármint Kónya Imre, az MDF és a koalíció adna is szavazati jogot a külföldi magyaroknak, csak az ellenzék nem hagyja.
Ez a hír igazán nem érdemelne kitüntetett figyelmet. Az talán inkább, hogy az Egyesült Államok törvényhozásának egyik demokrata képviselője, Hoyer, hazánk jó ismerője, aki találkozott Kónya Imrével, furcsállotta Lengyel László beperelését a miniszterelnök által (az USA-ban az ilyesmi nem szokás); aggódott a némely kisegyházakat diszkrimináló törvénymódosítás miatt (ez emberjogi kérdéseket vet föl), és – itt következik a kis bizsergető izgalom – érdeklődött bizonyos Pákh Tibor rehabilitálása iránt, akit a Kádár-rendszer elmegyógyintézetbe zárt, kártalanítása pedig késik. Kedves Pákh Tibor, a Beszélő régi barátja és témája! Aki annyiszor és oly sok megpróbáltatás árán éhségsztrájkolt – bocsánat, tiltakozó böjtölt – 1963 óta politikai jogaiért! (Utoljára talán többek között főszerkesztőnkkel együtt 1988-ban.) A Népszabadság, ahonnan a hírt tallóztam, úgy tűnik, nem tudta hová tenni a Pákh-ügyet. S vajon Kónya Imre frakcióvezető? Elvégre nem ismerhetjük mind olyan behatóan a magyar politikai élet zegzugait, mint Mr. Hoyer.
A Csurka-dráma
Kár, hogy Kónya Imre nem egy héttel később találkozik Hoyer úrral, mert akkor a magyar politikában oly jól tájékozott képviselő tán azt is megkérdezhetné tőle: milyen párt is tulajdonképpen ez az ön Magyar Demokrata Fóruma, Kónya úr? Mi itt az USA-ban úgy tudtuk, hogy az MDF kivetette magából a jobboldali szélsőséget, és szorosan becsukta utánuk az ajtót, de jön az ügyvezető elnök, Lezsák Sándor, és a szombati MH-extrában Csurka Istvánnak szerenádozik. „A Csurka-dráma lényege: a vágyainkat össze tudjuk-e egyeztetni a valósággal” – jelöl ki új helyet Csurkának az erkölcsi világban, mintha elnöke és miniszterelnöke, Antall József nem emlegetett volna holmi koszos, lukas lavórt, disznóólat Csurkával kapcsolatban. „Csurka István érzékenysége és munkabírása veszteség az MDF számára” – vonja meg a mérleget Lezsák, mintha nem épp most kezdte volna a parlament az MDF-kormány javaslatára az ún. III/III-as törvény tárgyalását, ami egyszer s mindenkorra diszkvalifikálná Csurka Istvánt (is) a politikai színpadról. „Erőtere van az MDF-nek, s immár megérett az idő arra, hogy egyesíteni kell a társadalom bennünket támogató erőit” – szögezi le az ügyvezető elnök, és mélységes megértésével ismét diszkréten felajánlkozik a Csurka-tábornak. Ráadásul ezen közben szemrebbenés nélkül sajnálja Antall Józsefet, akit válogatott módszerekkel rendre példátlanul megalázó helyzetbe hozott az ellenzék.
Szegény miniszterelnök! Ha csak az ellenzék hozná megalázóbbnál megalázóbb helyzetekbe…
lt
- Kívül-belül [9]