Szigethy Istvánnak, aki először…
A kör bezárult. A történelmi felelősségre vonás gondolata visszatért oda, ahonnan elindult: az 1956-os tömeggyilkosságok tetteseinek megbüntetéséhez. Erre – de legalábbis a történtek tényszerű feltárására – az igény már 1988–89-ben megfogalmazódott. Jelzi ezt Schiffer Pál és Dávid János dokumentumfilmje a salgótarjáni sortűzről, de a Németh-kormány által kezdeményezett hivatalos vizsgálat is a mosonmagyaróváriról (amelynek az anyagát máig sem hozták nyilvánosságra).
Megnevezés
Az igazságtételi törekvés azóta kalandos utakat járt be. Az 1990-es országgyűlési választások előtt megjelent a Helytállás-program, amely azt vizsgálta volna, ki hogy állt helyt a vártán az idegen megszállás röpke negyvenöt éve alatt. Az önkormányzati választási kampány idején, 1990 augusztusában a Iustitia-program következett, amely a vétkesek táguló körét kívánta volna erkölcsi, anyagi és büntetőjogi szankciókkal sújtani, kivéve természetesen azokat, akiket az új rendszer is magához emelt.
Hivatalosan, döntést igénylő formában a felelősségre vonás 1990 legvégén került az Országgyűlés elé. A salgótarjáni sortűz évfordulóján Speidl Zoltán Nógrád megyei képviselő és Székelyhidi László mosonmagyaróvári (mindketten az MDF-ből) határozati javaslatot nyújtottak be „az 1956-os őszi–téli vérengzések kitervelőinek és végrehajtóinak felderítésére és megnevezésére létrehozandó ad hoc bizottság felállításáról”. Ugyanakkor érkezett meg a Ház elnökéhez a Hornyák Tibor-féle ’56-os Szövetség beadványa, amely már nemcsak megnevezést követelt, hanem büntetést is. Mindkét ügy 1991. február 13-án került a parlament alkotmányügyi, törvény-előkészítő és igazságügyi bizottsága elé.
Népbírák és népbarátok
Voltaképpen már ezen az első tárgyalási napon felmerült valamennyi lehetőség, dilemma és korlát, amelyek körül később a viták kiélesedtek, és melyekről az Alkotmánybíróság 1992. március 3-án, illetve 1993. október 12-én kihirdetett határozatában döntést hozott. Ekkor még egyöntetű volt a nézet, hogy a cselekmények büntetőjogi értelemben elévültek. Az ’56-os Szövetség beadványáról szólva Kiss György MDF-es képviselő ki is mondta: „Ők arra hivatkoznak, hogy nem évülhetnek el azok a bűncselekmények. Sajnos tudjuk, hogy elévültek. Nem férnek bele sem a háborús bűncselekménybe, sem a népirtás bűncselekményébe, a többi pedig elévül.”
Kiss Györggyel a szabad demokrata Szigethy István szállt vitába: ő volt az első, aki jogi érveléssel vetette fel, hogy az ’56-os tömeggyilkosságok háborús bűncselekményként is értelmezhetők. A büntető törvénykönyv alapján – mondta – háborún az állam biztonságát súlyosan fenyegető veszélyt is érteni kell. Az elévültség „közel sem annyira lefutott és teljesen egyértelmű büntetőjogi kérdés”. A képviselő úgy vélte, hogy a népirtás tényállása feltehetőleg nem illik az ’56-os cselekményekre, de „a polgári lakosság elleni erőszaké” (158. §) és a „bűnös hadviselésé” (160. §) esetleg igen.
Hornyák Tibor azt indítványozta, alkosson az Országgyűlés törvényt, amely visszaható hatállyal rendelné el a bűnösök megbüntetését. A minta a népbíráskodásról szóló 1945 februárjában kelt rendelet lett volna.
Ezzel a gondolattal egyedül Torgyán József értett egyet, Balás István csak annyit mondott: „Úgy gondolom, a visszaható hatályú törvénykezés ötletével ne is foglalkozzunk.” Ugyanő vetette fel viszont az elévülés nyugvásának a gondolatát, bár ezt a kategóriát – így Balás – a magyar büntetőjog nem ismeri. Kutrucz Katalin hozzátette: számos olyan bűntettet is elkövettek, amelyeket az elkövetésük idején is tiltott a törvény. Tehát szó sincs visszaható hatályú törvénykezésről. A kérdés csupán az, hogy megengedik-e a nemzetközi szerződések és az alkotmány az elévülési szabályok utólagos megváltoztatását.
Politikai megoldás
A bizottság következő vitájára csak 1991. május 22-én került sor. Időközben Zétényi Zsolt benyújtotta nevezetessé vált törvényjavaslatát, amely egyes bűncselekmények vonatkozásában az elévülést 1944. december 21. és 1990. május 2. között nyugvónak tekintette. (Ezek köre eredetileg szélesebb volt, mint a parlament által 1991. november 4-én elfogadott törvényben.) Zétényi javaslatát Torgyán József is támogatta. A kisgazdavezető kimondta: „Itt jogi megoldás nincs, itt politikai megoldás van.” Ehhez az állásponthoz az Országgyűlésben nyíltan csak Csurka István csatlakozott.
Felszólalásában Szigethy István azt a két nemzetközi egyezményt idézte, amelyekre később a kormány által beterjesztett törvényjavaslat is épült „a háborús és az emberiség elleni bűntettek elévülésének kizárásáról” szóló 1968-as New York-i és „a háború áldozatainak védelméről szóló” 1949-es genfi egyezményt. Az utóbbi 1954-ben, az előbbi 1971-ben lett a magyar jog része. A New Yorkban elfogadott ENSZ-egyezmény szerint a népirtás és a háborús bűncselekmények nem évülhetnek el, s még akkor is büntetendők, „ha a cselekmények nem sértik annak az országnak a belső jogát, ahol azokat elkövették”. 1971-ben a magyar Btk. már tartalmazta a népirtás és a háborús bűncselekmények tényállását. A kérdés tehát az, fogalmazta meg Szigethy, hogy az egyezményhez való csatlakozás „módosította-e a büntető törvénykönyv tételes szövegének az időbeli hatályra vonatkozó rendelkezéseit”. A bizottság felkérésére végül Györgyi Kálmán legfőbb ügyész vállalta, hogy állást foglal a nemzetközi szerződések hazai hatályossága, valamint az elévülés nyugvása ügyében.
A sor végén
Értekezésében az ügyészség vezetője kifejtette, „a nemzetközi szerződésekben meghatározott magatartási szabály nem válik közvetlenül alkalmazható belső joggá a büntetőjogban”. Az Igazságügyi Minisztériumban 1978-ban az új Btk. előkészítésekor úgy vélték, hogy az elévülést kizáró szabályok kodifikálásával Magyarország eleget tett a New York-i egyezményből fakadó kötelezettségének. A büntethetőség felélesztését viszont a jogi szakirodalom általában nem fogadja el. (Az elévülés nyugvásáról vannak más jogi vélemények is; ezekről lásd Mink András írását lapunk 15. oldalán.)
A Györgyi Kálmán véleményéhez írott Észrevételeiben Szigethy István megmaradt annál a kérdésnél, amelyet ő maga vetett fel: a háborús bűncselekmények elévülhetetlenségénél. A legfőbb ügyész, írja, éppen a kulcskérdésre nem válaszolt: beépült-e valóban a nemzetközi egyezmény a magyar büntetőjogba. Az 1978-as törvény ugyanis csak az 1945-ben meghatározott, az elmúlt háborúra vonatkozó bűncselekmények elévülhetetlenségét mondta ki. Nem mondta ki viszont – pedig az New York-i egyezmény előírta –, hogy az új Btk.-ban meghatározott háborús bűncselekmények nemcsak a jövőben, hanem az elkövetés helyétől és idejétől függetlenül büntetendők.
Ha az egyezmény beépült a magyar büntetőjogba, akkor nincs akadálya az alkalmazásának. Ha pedig nem, akkor „a törvényhozói mulasztást pótolni kell”.
A Szigethy István észrevételeinek nem volt foganatjuk. Az Országgyűlés többsége a legfőbb ügyész figyelmeztetése ellenére az elévülés nyugvását kimondó Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot fogadta el… és beleütközött a jogállamot óvni hivatott Alkotmánybíróság tilalmába.
Magyar jog, nemzetközi jog
A Zétényi–Takács-féle törvény bukása után egyetlen komolyan vehető lehetőség maradt: a visszatérés ahhoz, hogy az ’56-os cselekmények háborús bűncselekmények voltak. Az Igazságügyi Minisztérium erre tett kísérletet. A kormány, amely eddig csak retorikájával és többségével támogatta az igazságtételi törvényeket, első ízben vállalta saját javaslata benyújtását.
Az Alkotmánybíróság a Zétényi-törvényről hozott határozatában az elévülési idő minden utólagos megváltoztatását alkotmányellenesnek minősítette. Joggal vetődött fel a kérdés, nem volt-e alkotmányellenes az 1939 és 1945 között elkövetett háborús bűncselekmények elévülhetetlenségének utólagos kimondása is. Ha az volt, Magyarországnak fel kell mondania a New York-i egyezményt.
E csapdából az Alkotmánybíróság csak a nemzetközi jog és a hazai jog kapcsolatának új szemléletű értelmezésével bújhatott ki. A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, e fordulattal az alkotmány – így a jogértelmezés – azt mondja ki, hogy az említett szabályok külön transzformáció nélkül is a magyar jog részei. A háborús bűncselekményeket a nemzetközi közösség üldözi és bünteti, jelentőségük nagyobb annál, semhogy büntethetőségük az egyes államok éppen érvényes büntető jogszabályaitól függjön. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya értelmében az elv, hogy bűncselekmény csak jogszabályban rögzített tényállás alapján büntethető, „nem képezi akadályát valamely személy bíróság elé állításának és megbüntetésének olyan cselekmény miatt, amely az elkövetése idején a nemzetek közössége által elismert jogelvek szerint bűncselekmény volt”. A háborús és emberiség elleni bűncselekmények megítélésében tehát az Alkotmánybíróság a nemzetközi jogot a tételes hazai jog fölé helyezte.
„Mindenkor és mindenütt”
Ha elfogadjuk, hogy ezek a bűncselekmények mindig és mindenütt büntetendők, nincs jelentősége annak, hogy a háborús bűncselekmények tényállása szerepelt-e 1956-ban a hatályos büntető jogszabályok sorában, vagy hogy a háború áldozatainak védelméről szóló 1949-es genfi egyezményt, amelyre a törvény hivatkozik, szabályosan hirdették-e ki. Nem áll azonban, hogy a törvény utólag létrehozott tényállásokat szankcionálna. A genfi egyezmény hivatkozott 3. pontja azokat a cselekményeket sorolja fel, amelyek fegyveres összeütközés esetén az ellenségeskedésben részt nem vevő személyekkel, hadifoglyokkal és harcképtelenné váltakkal szemben „mindenkor és mindenütt” tilosak. Tilos az ilyen személyeket megölni, megcsonkítani, megkínozni, tilos az ítélet nélkül kiszabott büntetés végrehajtása, a túszszedés, a megalázó bánásmód. Ezek a tilalmak – legalábbis a hadifoglyok, sebesültek és a polgári lakosság megölésének, bántalmazásának tilalma – már akkor is részei voltak a hadijognak, amikor még nem léteztek az ugyancsak százéves múltra visszatekintő nemzetközi egyezmények. Leiningen Aradon egyetlen vádat utasított vissza: azt, hogy egy elfogott osztrák tisztet bántalmazott volna.
Az első világháború végén, a totalitárius ideológiák és a tömegpusztító fegyverek megjelenése elmosta a korábbi normákat: a totális állam elvből semmibe vette a humanitárius szabályokat. A szétfoszlott közös normák helyett alakult ki a háborús bűnösök nemzetközi üldözése.
K. O. – O. K.?
„Kiütéses győzelemről” – Balsai igazságügy-miniszter ezzel a sportmetaforával fejezte ki örömét – azért nincsen szó. Hiszen a két érdemi szakaszból álló törvény két szakasza közül az egyiket az Alkotmánybíróság megsemmisítette. Pedig mindenki figyelmeztette a boxminisztert: képtelenség, hogy az Alkotmánybíróság elévülhetetlennek, sőt akár csak jogszabálynak ismerjen el egy rendeletszakaszt, amely öt-tizenöt év szabadságvesztéssel fenyegeti azt, aki „olyan tevékenységet fejtett vagy fejt ki, illetőleg mozdított vagy mozdít elő, amely a népek háború utáni békéjének vagy együttműködésének megnehezítésére vagy megbontására, avagy nemzetközi viszály előidézésére alkalmas”. Tudjuk, hogy ez a miniszter egyik kedvenc törvényhelye, tudjuk, hogy ezzel ijesztgette a bős–nagymarosi szerződés aláíróit. De hát nincs abban a minisztériumban egy jogász, aki visszafogta volna? „Ez egy furcsa tényállás. Nem lesz szépségdíjas szakasza ennek a törvénynek” – mondta Bárd Károly, az IM helyettes államtitkára.
Az eleje végén
„Személyes álláspontom – a legteljesebb meggyőződésem –, hogy az ’56-ban elkövetett bűnökért bűnhődni kell azoknak, akik elkövették. Morális meggyőződésem, hogy ha van alkotmányos rendelkezés arra, hogy a felelősségre vonás megtörténhet, akkor ezt meg kell tenni.” Ezt Hack Péter mondta az alkotmányügyi bizottság vitáján 1992. november 18-án. Az Alkotmánybíróság most eldöntötte: van alkotmányos út, és megjelölte az eljárás lehetőségeit, korlátait. Ha lesz jogerős ítélet, először történik majd meg, hogy a sztálinista, posztsztálinista rendszer gyilkos szolgáit, akár a nácikat, háborús bűnösként vonják felelősségre. Jogtörténetileg és morálisan is jelentős fordulat ez. Jelentős, mert véget vet a baloldali totalitarizmus kedélyes-nosztalgikus bagatellizálásának.
Ehhez képest múló dolog, hogy az alkotmánybírósági döntés – természetszerűen – meghatározott politikai körülmények között és kompromisszumok eredményeképpen született. Múló – bár igen gusztustalan – dolog lesz az is, hogy a meginduló perek jeles szerepet kapnak majd a választási kampányban. Az ügyészség és főképp a bíróság felelőssége, hogy az eljárások fairek legyenek, és távol maradjanak a politikától. Talán fegyelmező hatásúnak bizonyul, hogy minden ügyésznek és minden bírónak számolnia kell vele: az ítéletek előbb-utóbb a strasbourgi bíróság elé kerülnek.
Közvetlenül a háború után a náci hadigépezet legyőzése volt az emberiség nagy élménye. Nürnbergben az agresszív állam vezetőit és a bűnös hadviselés e felelőseit ültették a vádlottak padjára. A népirtás, az emberiség elleni bűnök sokkját a világ később élte át: az Anna Frank naplója megrendítő sikere, az Eichmann-per idején. Csak ekkor derült ki, hogy Auschwitz a „huszadik század legnagyobb botránya” volt.
A történelmi folyamatban – amelyben van szerepe a pereknek, de nagyobb a szerepe a történtek szellemi és erkölcsi feldolgozásának – az 1991 decembere óta eltelt három év múltán „a kezdet végéig” jutottunk el.
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]