Bódis, Gyurovszky, lt [Solt Ottilia], Tálas

Nyomtatóbarát változat

Szlovákia: miniszter fasiszta múlttal

A pozsonyi fővárosi bíróság hétfőn délután 11 hónapos tárgyalás után ítéletet hirdetett Dusan Slobodník és Lubomír Feldek ügyében. Mint ismeretes, Slobodník, a jelenlegi szlovák kormány kulturális minisztere a fasiszta szlovák állam alatt belépett az akkori állampárt ifjúsági szervezetébe, a Hlinka-gárdába, majd részt vett egy többhetes terroristakiképzésen. Emiatt a szovjet hadsereg katonai bírósága 15 év kényszermunkára ítélte, majd 1960-ban rehabilitálták. Ezekre az eseményekre utalva Lubomír Feldek költő, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) volt vezető egyénisége 1992. június 30-án kijelentette, hogy Slobodník kulturális miniszter fasiszta múltú egyén, s mint ilyen le kellene mondania posztjáról.

Válaszul a kulturális tárca vezetője beperelte Feldeket személyiségi jogai megsértése címén: nyilvános bocsánatkérést és 250 ezer korona kártérítést követelt. Keresetében leszögezte, hogy csupán formálisan volt tagja a Hlinka Ifjúsága elnevezésű szervezetnek, mely ráadásul nem is volt fasiszta jellegű, s ő, mármint Slobodník csupán a tenisz iránti szeretete miatt vált tagjává. Kijelentette továbbá, hogy a terroristakiképző tanfolyamról nézetei miatt kizárták, s hogy később hathatós segítséget nyújtott a szlovák nemzeti felkelés partizánjainak. Feldektől azt kérte, hogy vonja vissza a fasiszta múltról szóló véleményét. A költő hajlott a megegyezésre, s kijelentette, hogy Slobodníknak nem az egész múltja volt fasiszta, csupán annak egy része. A miniszter nem elégedett meg a válasz ilyen formájával.

A per során Slobodník elővette Feldek egy versét, melyben a tavalyi választások után így írt: „Összeölelkezett az SS az StB-vel.” Slobodník ezt is személyiségi jogai megsértéseként értelmezte, s a bírónő kérdésére hozzáfűzte, hogy az StB, azaz a volt csehszlovák állambiztonsági szolgálat nem más, mint Meciar, az SS pedig ő. A per végül két állítás bizonyítására szűkült le: fasiszta szervezet volt-e a Hlinka Ifjúsága elnevezésű egylet, s hogy Slobodník tagja volt-e ennek a szervezetnek.

Az ítélethirdetést rendkívül nagy érdeklődés előzte meg, s a kommentátorok megegyeztek abban, hogy az ügy precedensként fog szolgálni. Nos, a bíróság úgy döntött, hogy Dusan Slobodník egyértelműen tagja volt a szóban forgó szervezetnek, mely a háború utáni megítélés és a törvények értelmében fasiszta jellegű volt. Ebből kifolyólag a bíróság elutasította a miniszter keresetét, s őt a perköltségek megtérítésére kötelezte. Az ítélet ellen Slobodník azonnal fellebbezett.

A bírósági döntés értelmében tehát Szlovákia kormányának fasiszta múltú tagja van, aki ráadásul az ország kulturális ügyeit intézi és igazgatja. A közvélemény kíváncsian várja, milyen következtetést von le mindebből a kormányt alakító Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és maga a miniszter.

Szerbia: népszínmű

Páll Sándor, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének képviselője a szerb parlamentben azt találta mondani, hogy a jelenlegi kormánybuktatási ceremónia közönséges színjáték, amelyet a két látszólag egymással szemben álló fél: Milosevic szerb államfő és Seselj csetnikvajda rendezett. „Nem másról, mint egy ideológiai táboron belüli frakcióharcról van szó” – mondta a szókimondásáról már korábban ismertté vált becsei képviselő. Ez a felszólalás olyannyira felbőszítette a szerb honatyákat, hogy a Sainovic-kormány helyett a vajdasági magyarokat ültették a vádlottak padjára. Természetes, mint ahogy az ilyenkor általában szokás, a vádak özönét Mihalj Kertes, Milosevic mindenese indította el. A vajdasági joghurtforradalomban feltűnt egykori palánkai párttitkár, aki magyar nyelvtudás híján magyar származására szokott hivatkozni, azt állította, hogy az észak-bácskai községekben fasiszta önkormányzatok alakultak, amelyeknek egyetlen célja a Szerbiától való elszakadás.

Az ügyben megszólalt a nemzetközileg körözött Zeljko Raznjatovic Arkan, a Horvátországban és Boszniában hírhedtté vált szerb szabadcsapatok vezére, aki szabadidejében cukrászdát vezet Belgrádban. Ő likvidálással fenyegette meg az egyik említett „fasiszta önkormányzat” fejét, a szabadkai polgármestert, akinek az volt a bűne, hogy hasonló hangnemben szólalt fel a parlamentben, mint Páll Sándor.

Így aztán, ha csak átmenetileg is, de háttérbe szorult a Szerb Radikális Párt (Seselj) kísérlete a szocialista kormány megbuktatására. Tulajdonképpen arról van szó, hogy Milosevic „kedvenc ellenzékije”, a csetnikvajda, miután kiesett az államfő kegyeiből, eddigi pártfogója ellen fordult, és jobbról próbálja lekörözni. Nem tudni, milyen sikerrel jár, de esélyei nem nagyok, hiszen két-három évvel ezelőtt ez a többi ellenzéki pártnak (Vuk Draskovic) sem sikerült. Nacionalizmusból és demagógiából még mindannyiuknak van mit tanulniuk Milosevictől.

A szerb államfőnek a belső csatározásoknál komolyabb fejfájást okoznak a makacs ENSZ-szankciók, amelyek miatt a nemzetgazdaság romjaiban hever. Emiatt minden belgrádi erőfeszítés arra irányul, hogy szinte bármi áron lezárják a boszniai ügyet. Ezzel magyarázható, hogy nem fogadták teljes lelkesedéssel Butrosz-Gáli ENSZ-főtitkár legújabb javaslatát egy Jugoszlávia Konferencia összehívására. Ez ugyanis – belgrádi értékelések szerint – elvonná a figyelmet Boszniáról.

Kelet-Európa: NATO vagy Oroszország?

A moszkvai események s még inkább az azt követő nyugati reakciók komoly aggodalmat váltottak ki a kelet-közép-európai vezetőkből országaik NATO-tagságával kapcsolatban. Václav Havel teljes egészében e problémának szentelte múlt heti parlamenti beszédét, ám a cseh álláspont ettől még nem lett egyértelműbb. A beszédre reagáló Baudys védelmi miniszter igyekezett lehűteni a vérmes reményeket, Zieleniec külügyminiszter pedig úgy fogalmazott: „Semmilyen szövetség nem szavatolhatja a köztársaság szabadságát, polgárainak kell mindig felkészülve lenniük védelmére.” Szakítottak eddigi euroszkepticizmusukkal Lengyelországban is a hatalomra került pártok: már a baloldali kormánykoalíció hivatalos megalakulása előtt deklarálták, hogy a gyors csatlakozás mellett állnak. Látszólag legegyszerűbb helyzetben Szlovákia van: az elmúlt héten az ország vezetői ugyan nyilatkozataikban újra és újra hangsúlyozták, hogy Szlovákia távlati célja a NATO-hoz való csatlakozás, ez azonban ezúttal sem több, mint euroretorika; Szlovákia katonai doktrínájában ugyanis egyszer s mindenkorra elkötelezte magát Oroszország mellett, miként azt a nemrég megkötött szerződésben rögzítették is. (A magyarországi véleményekről lásd interjúinkat a 10. oldalon.)

Gyurovszky–Bódis–Tálas


A mi ombudsmanunk

A mi ombudsmanunk is olyan, mint a mi demokratikus intézményrendszerünk általában: mindenféle bajok vannak vele. Azt hinné az ember, hogy a dolgok most már a jó kerékvágásba fordultak, de nem. Új meg új zavarok, akadályok, nehézségek, aztán keserűség, sötét gyanakvás, rossz hangulat következik ahelyett, hogy jólesően hátradőlnénk a székben: na, ez is megvan, ezzel is előbbre vagyunk. Ez történik az ombudsmannal is. Végre az Országgyűlés nyári ülésszakának vége felé meglett az alkotmányos alapjogokat érintő, s ezért kétharmados ombudsmantörvény, aminek a szükségességét még 1989-ben minden politikai erő belátta, de ami mégis Csipkerózsika-álmot aludt 1990 óta. 1993 májusában Kőszeg Ferenc ezt írta a Beszélőben: ha lesz is törvény, létezik-e Magyarországon olyan kiemelkedő tudású elméleti vagy tízéves szakmai gyakorlattal rendelkező jogász, aki a megválasztását megelőző négy évben nem volt képviselő, kormánytag vagy vezető beosztású kormánytisztviselő, se jegyző, se köztársasági megbízott, se régi tanácsi VB-tag, se katona, se rendőr, se börtönőr, se III/III-as ügynök? Csodával határos módon a köztársasági elnök talált ilyen embert, Németh János jogászprofesszor, az Országos Választási Bizottság elnökének személyében. Ellene csak azt a kifogást lehetett volna felhozni, hogy jó, de ha Németh Jánost megválasztják ombudsmannak, akkor honnan szedünk helyette másik elnököt az Országos Választási Bizottság élére; mert oda sem könnyű megfelelő embert találni. Ám Németh János professzor némi gondolkodás után kitért a jelölés elől. Nem szívesen hagyná el az oktatást – írta tisztelettel a köztársasági elnöknek. De az állampolgári jogok országgyűlési biztosának méltó működését enyhén szólva kétségessé teszi, hogy se hivatala, se költségvetése nincs, viszont működését meg kell kezdenie még idén október 23-án. Bizony, az ombudsmantörvényből kifelejtődtek ezek a technikai részletek, csak a határidő került bele. Egy köztiszteletben álló professzor nem kockáztatja csorbítatlan tekintélyét azzal, hogy ilyen bizonytalan szituációba belemegy. Németh professzor úrnak talán kedvét szegte az is, ami professzortársával, Györgyi Kálmánnal történt: a hajdan széles konszenzussal választott Legfőbb Ügyész ma politikai támadások céltáblája. Surányi György, Gombár Csaba, Hankiss Elemér története talán arra is figyelmezteti az érdekelteket, hogy szakmai tekintély, de akár töretlen MSZMP-n kívüliség sem védi meg őket a marásoktól. Kell ez egy békés jogászprofesszornak? Így aztán, ennyi bizonytalanságtól övezve, inkább ifjabb, még csak ezután tekintélyessé váló ombudsmanjelöltek jöhettek szóba. Kiváló ombudsman és ombudsmanhelyettes lehet belőlük – reméljük, lesz is –, csak a dolguk lesz még nehezebb, ha netalántán el kell hárítani holmi politikai nyomást. Csakhogy a kellemetlen fordulatok ezzel még nem értek véget. Majtényi László adatvédelmibiztos-jelöltnek a parlament alkotmányügyi bizottságának előszobájában kellett megtudnia, hogy vissza az egész, a bizottság mégsem kíváncsi rá, adatvédelmi biztos ezúttal talán nem is kell.

Hogy miért nem? Egyesek szerint azért, mert a kormánypártok nem akarják, hogy így a választások előtt egy országgyűlési biztos beleüsse az orrát az adatgyűjtés és -felhasználás rejtelmeibe; mások szerint a jelölt személye az ok, a fiatal alkotmánybírósági tanácsos ugyanis közismerten liberális beállítottságú. Mást a helyére tenni viszont nem lehet, mert széles e hazában ő az egyetlen adatvédelmi jogász szaktekintély. Csak azt nem tudom, hogy ha Majtényinak ilyen alaposan elvették a kedvét az országgyűlési biztosságtól, akkor honnan szed helyette másikat a parlament, akár a másik parlament…

A kormány bizalma

Az ombudsman intézményét talán nem szereti a kormány feltétlenül, annál kikezdhetetlenebb a bizalma Boros Imre bankszakember iránt, akit a változatosság kedvéért az Állami Vagyonkezelő Rt. igazgatójává neveznek ki. Borost egyszer már menesztették a Magyar Hitelbank vezérigazgató-helyettesi székéből, mert többek között hatáskörét túllépte, de a Barta Árpád elnök-vezért felváltó Töröcskei István visszahozta. Onnan lép tovább az ÁV Rt.-hez, ahonnan – mint köztudott – súlyos milliók árán távolított el a kormány ripsz-ropsz néhány vezetőt. Mi persze (sajnos) nem vagyunk bankszakemberek, nem tudjuk, hogy ártatlanul hurcolták-e meg Boros Imre becsületes nevét, avagy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. De az állami vagyon tekintélyes hányada fölött őrködő ÁV Rt. vezetőinek kiválasztásánál a tulajdonost megtestesítő kormány nem nagyon kényes a jó hírnévre, annyi szent.

Erőpolitika

Olyan nagyon a fiatal demokraták pártépítői sem érzékenyek. Főszerkesztőnk múlt heti türelmet és békét hirdető intelmei nem tántorították el őket attól, hogy ridegen leszámoljanak a makrancosokkal: az Orbán Viktorral és bizalmi embereivel nyilvánosan szembehelyezkedő Ungár, Hegedűs és Fodor fölött elsöprő győzelmet arattak a fővárosi Fidesz-választmányi szavazásokon. A fiatal demokraták most is bemutatták, hogy profik. Pedig nem is olyan régen nem szégyelltek az efféle reménytelen amatörizmust: Hallgass a szívedre… Vagy talán az az amatörizmus is már profizmus volt?

A miniszterelnök egészségi állapota

Először is újra, őszintén mielőbbi gyógyulást kívánunk a miniszterelnök úrnak. De azért a kormányszóvivőnek, amikor beszámolt arról, hogy a kölni klinikán Antall József autolog törzssejt-transzplantáción esett át, nem kellett volna hozzátenni: a csontvelő-átültetésre vonatkozó találgatások nem felelnek meg a valóságnak. Mert a tények annyira biztosan nem különböznek a (sajnálatos, de reményteli) valóságtól, mint az a sok misztikusan adagolt hamis, ferde hivatalos híradás, amit a kormánytájékoztatók tartalmaztak. Mintha az idegen csontvelő és a saját vérből nyert őssejt között olyan átütő különbség lenne! Mintha az istenadta népet – avagy kiszámíthatatlan fenevadat – nem lehetne egyszerre azzal sokkolni, hogy miniszterelnöke hetekig beteg lesz! Nem, először csak négy napot mondunk, meg kivizsgálást, meg kemoterápiát. (Ami azt illeti, a Beszélő szerkesztősége, mint nyilván a fél város, júliusban értesült róla, hogy a miniszterelnököt a kölni klinikán várja a hely. A bécsi Die Presse ugyanis nem volt oly szemérmes, mint a hazai lapok…) Még egyszer, jobbulást! És jobb ízlésű tanácsadókat.

lt

• Kívül-belül