Gyuri szeretett kakaskodni. Most nem arra célzok, hogy szerette kakasok nyakát elvágni. Valóban, volt egy nehéz nap, Tiszaugon, amikor kakast kergettünk a kertben, hogy Gyuri elvághassa a torkát. Az a helyzet, hogy nemcsak elvágni szerette az állatok torkát, de ezt bemutatni is: egyszer, egy kölcsönház kertjében, valahol a Dunához közel, egy bárány torkát vágta el az én segítségemmel – meg kellett fognom a vergődő állatot –, és lelkesen mutatta, miként huny ki a bárány szemében a fény. Aztán nekilátott a véres trancsírozó és daraboló munkának. Később beült a kádba, melyre keresztben egy gyúródeszkát fektetett, rajta a Remington, az írógépbe fűzve papír, valami el is indult, két sor már látszott a papíron, mondhatnám, dülöngélő betűkkel, de a betűk nem dülöngéltek, az írógép betűi nem dülöngélnek, egy nagy vers első két sora állt ott, de végül nem fejezte be, nem akkor fejezte be, hanem miután elharsogta kedvenc dalát („Zon-Gorával Fűtötték A Kály-Hát!”), bekiabálta Mayát a fürdőszobába – pontosabban, mint nemrég egy régi magyar filmben hallottam: kiordibálta a torkát, s mivel Maya nem hallotta, vagy úgy tett, mintha nem hallaná, engem szalajtott érte –, és furmányosan, szívósan, hosszas győzködés után, melynek első fázisa az volt, hogy Mayának töltenie kellett a deszkán álló stampedlibe a kétliteres pálinkásüvegből, kikövetelte, amit Maya előbb nem, végül mégis megtett: beszállt mellé a hosszú és mély kádba, melynek vize addigra már eléggé elfeketedett – közben odakint főtt a bárány –, én a kertben bolyongtam, mint alanyi költő, és a bárány maradványait tanulmányoztam a fűben.
A tiszaugi kakas elfogása bonyolult, sokismeretlenes egyenletnek bizonyult, de végül sikerült. Ádám is velünk hajkurászta a kakast, amelyik majdnem kiszökött az ugi ártérre, a kertek alatt, két léc között ki is bújt, de végül meglett, meg kellett lennie, a coq au vinhez, amelyet Gyuri mindig szívesen készített: borban főtt kakas, mondta inkább magyarul, mint sután és kissé presziőzen franciául. Ahogyan erről beszélek, belesajdul a szívembe az utolsó, végrendeletnek szánt szakácskönyv el nem készülte, s az én szokásos linkségem ezzel kapcsolatban. Gyuri kérlelt, 1999-ben többször is, hogy hívjam fel a Magyar Konyhát, mert szeretne ott néhány receptet publikálni. Emiatt félretettük az Othello fordítását is, ez fontosabb volt: beültem a gép elé a Batthyány utcában, és Gyuri ihletetten, bár kissé fáradékonyan diktálta receptjeit, miközben szívószállal itta a sört a hátam mögött, apró kortyokban. Mari aznap talán az MTI kuratóriumában üldögélt, és megbeszéltük, hogy jövök, mintegy ügyeletbe, és néhány szótárt már fölütöttünk, és pár lexikonszócikket átböngésztünk, elszívtam rituális szivaromat, és lemondtunk az aznapi Othello-adag lefordításáról. Gyuri nagy élvezettel diktálta a recepteket, könnyedén, mint holmi kis remekműveket: a megfogalmazásnak egyszerre kellett tartalmaznia a műveletet, az arányokat, a tempírozást és végül az anyagokat és az ízt is: a fejében kész volt minden, de ebből sem tudott sokat diktálni már. Nem hívtam föl a Magyar Konyhát: fogalmam sincs, mi tartóztatott, az embernek vannak ilyen bénult pillanatai, napjai, és Gyuri többé nem firtatta ezt, igaz, aztán már recepteket diktálni se nagyon volt kedve, végül a sushit sem csipegette ki az átlátszó műanyag dobozból, amiért elvágtattam a Vörösmarty térre, az akkori egyetlen sushibárba, az angol nagykövetség mellé, és kényesen válogattam a türelmes japánnal egy közepes porciót, mert Gyuri azt mondta, hogy ha mást nem is, azt enne. Végül azt is én ettem meg. Tehát sem a kakas, sem a bárány, sem a szakácskönyv, sem a sushibár, sem az Othello-fordítás.
Most arról beszélek, ami a November 7-e téren történt, 77-ben, amikor hazafelé tartottunk valahonnan, Gyuri, Maya meg én. Még nem volt éjfél, de akkor ez elég késői időpontnak számított, a 6-os villamos megállójában – kora ősz volt – álldogált néhány suhanc, Gyuri nem nagyon állt a lábán, de én is ittam, Maya is ivott, mindhárman részegek voltunk, és az egyik fiú mondott valamit Gyurira, könnyű volt Gyurira valamit mondani, már elhaladtunk mellettük, és Gyuri fogta magát és visszament, de mi Mayával gyorsabbak voltunk, közéjük álltunk, Gyuri visszaszólt, de végül mégis hagyta magát elhúzni onnan. Elég egyszerű, ha leütik az embert, mesélte, mikor először történt, akkor jöttem rá, hogy jobb gyorsan túlesni rajta, szóváltásba keveredtem valakivel egy kocsmában, mondta, gyere ki, én kimentem vele az udvarra, emlékszem, esett a hó, én felemeltem a kezemet, a pasas gyorsan leütött, nem sokkal később magamhoz tértem és visszamentem, és együtt ittunk. Amikor a járőrautóból kényelmesen kiszálló rendőr igazoltatott bennünket egy hosszú éjszakai sétánk végén Almádiban, az országúton, már hajnalodott – nálunk volt az igazolványunk! –, és én félhangosan kérleltem Gyurit, hogy ne szóljon vissza, megígérte, nem fog, nem is szólt, bandukoltunk tovább, ez azon az éjjelen volt, amikor lezuhant a padlásról, mert elfelejtette, hogy van ott egy meredek falépcső, de ez most igazán nem ide tartozik, és miután az esés kábulatából magához tért, és a térde sem zúzódott szilánkosra, és Maya elringatta az ölében a jajongót (mindketten meztelenek voltak, és szépek, én a földszinten aludtam, ez már az én ágyamon történt), azt találta jónak, hogy menjünk ki bolyongani az éjszakába, mert az elmulasztja a fájdalmat.
Most azonban, mire beléptünk az Eötvös utcai kapun, a Gyuriban úgy látszik belobbant a végig nem vitt pofozkodás szikrája, úgy érezte, megakadályoztuk abban, hogy verekedjen, mi úgy éreztük, azt akadályoztuk meg, hogy megverjék, és a kis házmesterlakás előtti térségen váratlanul szembefordult velem. Azt hiszem, dühös volt rám, hogy közbeléptem. Na gyere, mondta, és nem egészen volt világos, hogy most tényleg mérges, vagy csak be akarja bizonyítani, hogy őt nem lehet olyan egyszerűen a földhöz csapni. Tíz centivel minimum magasabb voltam nála, és legalább húsz kilóval több. Igaz, életemben talán háromszor verekedtem, leütni pedig még életemben nem ütöttem le senkit. Gyerekek, szólt Maya aggodalmasan, felébred a ház. De Gyuri akkorra már nagyot kiáltott, és leszegett fejjel nekirohant a hasamnak. És abban a vöröses fényben, zúgó fejjel, mondom, én is eléggé szédültem, részeg voltam, hirtelen elkapott valami, felüvöltöttem, előbb csak fogást kerestem rajta, a koponyánkat fájdalmasan és szándékosan összeütöttük, mint a kosok, és mint a birkózók, vállainkat egymáshoz vetve körbeforogtunk a kis udvaron, és akkor fogtam magam, és letepertem ezt a kis madárcsontú alakot, aki vészesen kapálózott a karjaim között, és a földhöz szorítottam. Úgy vonaglott alattam, mint aki sohasem fogja feladni – amikor az uszodában azt játszottuk, ki bírja tovább a víz alatt, én már azért jöttem föl, mert tudtam, ő inkább megfullad, de veszteni nem hajlandó –, és ahogy ütésre emeltem az öklömet, láttam, hogy Maya rémülten, igazán rémülten, mert látta, hogy tényleg állatok lettünk egy pillanatra, fut felém, a kis ház irányából, mintha egy trafóház zúgott volna a szívem helyén, három lépés lehetett az egész, de egy egész végtelenségnek tűnt, és ijedten szól ránk: hagyjátok abba, fiúk! Akkor lehengeredtem a kis madárcsontú emberről, és szétvetett karokkal zihálva elfeküdtem, sokáig néztem a csillagokat az égbolton. Gyuri mellettem feküdt, mozdulatlanul, egy tócsában, a kis házmesterlakás két ablakában kigyúlt a fény, Maya már tett-vett odabent, jött-ment, halkan dúdolt hozzá.
- Kultúra [6]