[1]
Elévülés visszamenőleg
A magyar igazságtételi vitáknak a kulcskérdése az volt, hogy meg lehet-e utólag változtatni az elévülés szabályait az érintettek hátrányára. Nem jelenti-e ez azt, hogy a cselekmény előre látható következményeit utólag megszigorítjuk?
Ehhez lényegében azt kell eldönteni, hogy az elévülés a büntetőjog szubsztantív része-e, vagy csak az eljárást érintő elem. A német jog a háború után az utóbbit fogadta el. Az indoklás szerint az elévülés nem azt határozza meg, hogy valami bűncselekmény-e vagy nem, hanem azt, hogy ezek a cselekmények meddig üldözhetők. A retroaktivitás tilalma arra szolgál, hogy az elkövetés pillanatában mindenki tisztában legyen azzal, hogy bűnt követ el. Ekkor tudja a törvény betölteni elrettentő funkcióját, ami a büntetőjog igazolásának egyik alapvetése. Az elévülés ezt nem érinti. Az elkövető tudja, hogy bűnt cselekszik, legfeljebb arra számít, hogy megússza. Ezt a számítást pedig főbenjáró bűnök esetében az állam nem köteles tiszteletben tartani. Az állam saját belátása szerint dönthet arról, hogy egy bűncselekményt meddig üldöz.
Az elévülés melletti érvek kritikája
Az elévülés mellett inkább praktikus érvek szólnak. Ha túl sok idő telt el a bűn és a büntetés között, akkor a törvény megtorló funkciója elenyészik, sőt a megtorlás esetleg szimpátiát kelt az elkövető iránt. Ezt azonban nem lehet általánosítani, attól függ, az adott bűnről mit gondol később a társadalom.
A másik érv az elévülés mellett az, hogy megzavarja a társadalmi beilleszkedés folyamatát. Az érv akkor helytálló, ha a beilleszkedés azt jelenti, hogy hasonló helyzetbe kerülve a tettesek nem követnék el ugyanazokat a súlyos tetteket. Ez azonban épp az államilag elrendelt bűnök esetében a legkevésbé valószínű.
A harmadik érv az, hogy hosszú idő elteltével nehézzé válik a bizonyítás. Csakhogy ez a vádló baja. Az idő nem enyhíti a bizonyítás kötelezettségét. Igaz, a védelem is nehezebben tudja előadni a saját bizonyítékait, és ez sértheti a méltányos eljárás elvét.
Az elévülés mellett felhozhatóak elvi jellegű érvek is. Azt, aki már hosszú ideje normális életet él, a vádemelés és bebörtönzés súlyosabban érinti, mint azt, akit azon melegében kapnak el és tesznek rács mögé. Súlyos bűntettek esetén viszont még ez a többlethátrány sem aránytalan.
Az elévülési szabályok megváltoztatása érinti a tágabb értelemben vett jogbiztonságot. Hiszen aki már biztonságban tudja magát, azt ismét fenyegetheti a törvény. De az igazságtétel elmaradása legalább ilyen súlyos következményekkel járhat a jogbiztonságra. Azt sugallja, hogy főbenjáró bűnök maradhatnak büntetlenül, ha azokat a hatalom képviselői követik el; sérti a törvény előtti egyenlőség elvét, mivel az azonos tettek azonos elbírálásának elve és a bűnösök és áldozatok törvény előtti egyenlősége szenved csorbát. Amennyiben pedig a jogbiztonság kétféle szempontja ütközik egymással, a hatalmi ágak szétválasztása alapján a törvényhozó dönt.
Jogállam német és magyar módra
A német alkotmánybíróság a fenti érveket figyelembe véve nem vétózta meg 1949-ben a parlament elévülést meghosszabbító döntését, de ez csak az elévülés meghosszabbítását jelentette (kis elévülési szabály). Az 1952-es döntés továbbment: olyan cselekmények elévülése, amelyeket a harmadik birodalomban nem üldöztek, 1933 és 1945 között nyugodott. Így elvileg az elévült tettek üldözése is újból lehetővé vált (nagy elévülési szabály).
A Zétényi-féle javaslat lényege is ez volt, magyarországi alkalmazhatósága azonban kérdéses. Az elévülés nyugvásának lehetőségét a német büntetőjog korábban is ismerte, a magyar viszont nem. Ráadásul a magyar felfogás az elévülést mindig is következetesen szubsztantív elemnek tekintette. A magyar Alkotmánybíróság így kategorikusan elutasította az elévülés visszamenőleges megváltoztatását. Figyelemre méltó viszont, hogy a német joggyakorlat ma már csak a „kis elévülést” fogadja el, a „nagy elévülést”, ellentétben az 1952-es döntéssel, elutasítja. Az újraegyesülés kapcsán ugyanis kimondták: a már elévült eseteket ezúttal lezártnak tekintik. Tekintettel arra, hogy Magyarországon a nagyobb időbeli távolság miatt eleve csak a „nagy elévülés” jöhetett szóba, a magyar Alkotmánybíróság döntése, ha elméleti megalapozása eltérő is, egybevág az új német felfogással.
Alkotmányos igazságtétel
A mostani döntés viszont a háborús és emberiségellenes bűncselekmények esetében lehetővé teszi a felelősségre vonást. Felmerülhet a kérdés, hogy ezzel a döntéssel megváltozott-e az alkotmánybíróság elvi álláspontja. Nézetünk szerint nem.
Az alkotmányosság szempontjából azt kell vizsgálni, hogy az adott törvényben megfogalmazott cél és az ennek elérésére előírt jogi eszközök nem ütköznek-e az alkotmányba. Bármelyik sérti az alkotmányt, a törvényt el kell vetni.
A magyar Alkotmánybíróság, a némethez hasonlóan, az alkotmányosság teljes körét köteles vizsgálni (szemben az amerikai Legfelsőbb Bírósággal, amely csak a beadvány által felvetett szempontok alapján elemezheti a törvények alkotmányos voltát). Ez viszont nem jelenti azt, hogy a bírák maguk kötelesek a problémára az alkotmányhoz igazodó választ adni. Ezzel törvényhozó szerepet vállalnának, ami ellentmond a hatalommegosztás elvének. Az Alkotmánybíróság soha nem azt mondta, hogy az igazságtétel lehetetlen, hanem azt, hogy az eddig javasolt megoldások nem elfogadhatóak. Az utolsó megoldásnak utat engedett. Kérdés, hogy valójában mire lehet használni.
- Szemle [6]