A települési önkormányzatok létrejöttét lehetővé tévő 1990. évi LXV. törvény megalkotása az SZDSZ egyik legnagyobb kodifikációs sikere volt. A helyhatósági választások esetleges elhalasztásáért a kormány nem merte vállalni a felelősséget, így a koalíció olyan kompromisszumra kényszerült, amelynek eredményeként a jogszabályban döntően a liberális elvek érvényesültek. A helyhatósági választások utáni politikai folyamatok azonban készületlenül érték a győztes liberálisokat.
Nem csupán arról van szó, hogy ebben a ciklusban az önkormányzatok teljesítményéért jórészt a liberális pártoknak kell vállalni a felelősséget; a helyi politika sikere vagy sikertelensége valószínűleg csak áttételesen befolyásolja a pártok „nagypolitikai” megítélését. Az elmúlt három év váratlan meglepetése volt, hogy a fővárosban kettős (ön)kormányzati pozícióban lévő SZDSZ meghasonlott: a fővárosi és a kerületi önkormányzatok a legfontosabb kérdésekben szembekerültek egymással.
Óvatos kontinuitás
A szabad demokraták úgy érezhették, hogy bizonyos értelemben saját elveik csapdájába estek, a Budapesten kialakult helyzetért nem kárhoztathatják a koalíció centralizációs törekvéseit. A kormánytöbbségnek éppenséggel a várost szétszabdaló, szélsőségesen decentralizált fővárosi törvény kierőszakolásával sikerült kihúznia a talajt Demszky Gábor főpolgármester lába alól, és ebben a szabad demokrata kerületi polgármesterek többsége a Belügyminisztérium készséges partnerének bizonyult. A többségben lévő SZDSZ-frakciók a legtöbb helyen ismét csak a stratégiai kérdések mentén szétszakadtak. A liberális önkormányzatoknak szembe kellett nézniük azzal, hogy a számukra létfontosságú döntési helyzetekben magukra maradtak, mert a helyi szinten döntő jelentőségű kérdésekben a pártnak nincs kidolgozott koncepciója. Az elmúlt évek botrányai nem igazolták azt a ki nem mondott elvárást, hogy a helyi hatalom szükségképpen kevésbé önkényes, mint a centrális hatalom.
A jelenlegi programtervezetet nagyfokú óvatosság jellemzi. A dokumentum abból indul ki, hogy a párt következetesen ragaszkodik az önkormányzati törvényben jórészt sikerrel érvényesített elveihez, és vállalja a felelősséget az általa irányított önkormányzatok működéséért. Átfogó reformra tehát nincs szükség, csupán az alapelvek védelme és a hatályos jogszabály korrekciója vár a jövőre talán már kormányzati felelősséget is vállaló SZDSZ-re. Ki kell tehát iktatni minden olyan „rendszeridegen” elemet a jogszabályokból, amelyek annak idején a kompromisszum részeként kerültek az önkormányzati törvénybe, illetve meg kell szabadulni azoktól a ballasztoktól, amelyekkel az elmúlt három évben a koalíció „feles” törvények megalkotása révén terhelte az önkormányzati szisztémát.
A taktikailag érthető óvatosságnak azonban koncepcionális ára van, hiszen ezáltal a dokumentum készítői lemondtak arról, hogy megoldásokat keressenek a három évvel ezelőtt nem prognosztizált problémákra, jóllehet azok a szabad demokraták számára keserűbb és súlyosabb konfliktusokat robbantottak ki, mint a koalíció által beépített buktatók. A párt ragaszkodik eredeti koncepciójához, illetve elveihez – lássuk be, józan ésszel aligha tehet mást –, miközben az önkormányzati szuverenitás által gerjesztett jó néhány súlyos problémára maga sem tudja a megfelelő választ.
A programtervezet defenzív, ezáltal kikerülheti azokat a kardinális kérdéseket, amelyek megválaszolása veszélyeztetné a kontinuitást. Kiindulópontja az, hogy meg kell védeni az önkormányzatiságot a Belügyminisztérium centralizációs törekvéseitől. Az egész 1990-ben megalkotott rendszer van veszélyben, és ez határokat szab a párton, illetve az SZDSZ-es önkormányzatokon belüli vagy éppen az önkormányzatok közötti vitáknak. Nincs itt az ideje annak, hogy nyílt vitát nyissunk a törvényességi felügyelet, az államigazgatási eljárási „másodfok”, a közigazgatási középszint vagy éppen a főváros igazgatásának kérdésében.
Közvetlenül választott polgármesterek
A dokumentum az önkormányzati rendszer bevezetésének legnagyobb ellentmondását abban látja, hogy a települési autonómia elvén alapuló nagyfokú önállósággal bíró önkormányzatok anyagi értelemben vett központi függése nemhogy csökkent volna, de még növekedett is. Bár a törvény meghirdette az önkormányzatok gazdálkodási és vállalkozási önállóságát, a bevételek döntő, sőt növekvő hányada költségvetési támogatásból származik. Az önkormányzati vállalkozásokat nagyban gátolja az, hogy a tanácsi vállalatok állami tulajdonba kerültek, és a falvak még mindig hiába várnak külterületi földekre. Súlyosan érintette az önkormányzatokat az egyházi vagyon visszaadási kötelezettsége is. A kedvezőbb helyzetben lévő településcsoportok is csak a megkapott infrastruktúra, intézményhálózat és lakásállomány üzemeltetésének szinte megoldhatatlan feladatai, illetve e javak privatizációja között választhattak. Az állami elosztási folyamatban a leggyengébb érdekérvényesítési lehetőségekkel az önkormányzatok rendelkeznek.
A program szerint a következő ciklusban alkotmányos jogi garanciákkal kell tisztázni egy következetesen decentralizált államirányítási modell kialakítását, amelyben a területi irányítás az önkormányzatok túlsúlyára épül. El kell ismerni az Alkotmánybíróság döntőbírói szerepét a hatáskör-telepítéssel kapcsolatos közjogi vita esetén. Törvényben kell meghatározni a kötelező és szabadon választott feladatok körét, illetve ezek pénzügyi garanciáinak biztosítását.
A dokumentum leszögezi ugyan, hogy a köztársasági megbízotti intézmény különösen mélyreható változást igényel, de lényegében érintetlenül hagyja azt. Hosszabb távon az SZDSZ alapvetően a közigazgatási bíróságokra kívánja bízni a törvényességi ellenőrzést, ám illúzió abban bízni, hogy ez a belátható jövőben megvalósulhat. A tervezet ezért „átmenetileg” számol a köztársasági megbízotti hivatali rendszer fenntartásával.
Hasonlóan bizonytalanok a közigazgatási „középszint” funkciójára, illetve a települési társulásokra vonatkozó elképzelések. A program mindenáron elő kívánja segíteni a „társulási kedvet”, ám a szöveg által sugallt „kényszertársulások” deklarálásától visszaretten. A szerzők ellenszenve a megyék iránt érezhető. Úgy vélik, hogy a mai „intézményfenntartó” megye által ellátott valamennyi funkció társulásos formában is elvégezhető, ám a társulásokkal szembeni ellenérzések miatt „átmenetileg” mégiscsak fenntarthatónak vélik a megyéket.
A legsúlyosabb rébuszt a tervezet lényegében megkerüli: miközben a szöveg más, lényegesen kisebb horderejű kérdésekkel oldalakon keresztül foglalkozik, két rövid mondatban utal egy „erős fővárosi szint” szükségességére, illetve arra, hogy a főváros és a kerületek közötti munkamegosztás szabályait törvényben kell rögzíteni.
A program legmarkánsabban az önkormányzati szervezet belső működésén, illetve a központi elosztás mechanizmusán kíván változtatni.
Egyértelműen állást foglal az erős és minden településen közvetlenül választott polgármesterek mellett. A képviselőtestületek létszámát csökkenteni kell, a jelenleg túlsúlyos döntéshozó szerepét vissza kell szorítani. Meg kell erősíteni a jegyzők hivatalvezetési pozícióját. A dokumentum határozottan visszautasítja a jegyzők „államosításának” Boross Péter-i koncepcióját.
Elodázhatatlan a helyi önállóság gazdasági megalapozását szolgáló új elosztási rendszer kiépítése: a korábbi „intézményfinanszírozást” egy kiegyenlítőbb elosztási rendszerrel kell felváltani. Ennek érdekében egyrészt meg kell határozni azt a szolgáltatási-infrastrukturális minimumszintet, amely az ország minden településén megilleti az ott élőket, az államnak pedig részt kell vállalnia a színvonalkülönbségek, a hátrányok felszámolásában. Ki kell építeni egy normatív, szükségleti mutatókat figyelembe vevő állami hozzájárulási rendszert.
A program egyértelműen „eltanácsolja” az önkormányzatokat attól, hogy vállalkozásokba fogjanak.
Tartózkodó védelem
Az október 8-i tanácskozás arra utalt, hogy a védekező taktika járható út. Pető Iván és Wekler Ferenc megnyitó beszédükben határozottan leszögezték, hogy az önkormányzatiság elvének elfogadását és szükség esetén megvédését tekintik a tárgyalási, illetve vitaalapnak. Demszky Gábor kérésére a főváros helyzetét a konferencián nem érintették, mivel el akarták kerülni a fölösleges vitákat. A fővárosi és a kerületi önkormányzatok zárt ajtók mögött kívánják egyeztetni álláspontjukat.
Ezt követően valóban sikerült elkerülni a „felesleges vitákat” és a tanácskozást a kívánatosnak ítélt keretek között tartani. A jelen lévő polgármesterek zöme fogékonynak bizonyult a jegyzők „államosításától” óvó felhívásra, és egyetértett a polgármesterek hatalmának növelésével, illetve a testületek visszaszorításával. Általános helyeslés kísérte a köztársasági megbízotti hivatalok – majdani – megszüntetésének koncepcióját. Komolyabb vita csak az önkormányzati vállalkozások és a finanszírozás kérdésében alakult ki. A párt oktatási programját készítő Horn Gábor állást foglalt a megyei oktatásirányítás mellett, rámutatva, hogy a jelenlegi mintegy 2000 önkormányzati oktatási bizottság képtelen helyi oktatáspolitikát kialakítani. Többen érveltek az önkormányzati vállalkozások hasznossága mellett. A felszólalók zöme illuzórikusnak ítélte a központi elosztás reformjára vonatkozó elképzeléseket, és kétségét fejezte ki, hogy vajon azok összeegyeztethetőek-e a párt költségvetési koncepciójával.
Mindent összevetve a párt taktikája jó helyzetfelismerő készségről tanúskodik. Reálisan nem várható el, hogy az országgyűlési választásokra készülő SZDSZ egy plenáris vitán „kimondhatóvá” tegye saját önkormányzati „problémáit”. Hosszabb távon azonban elkerülhetetlen a kérdéskör mélyebb átgondolása.
- Önkormányzat [6]