A NAFTA-vita az Egyesült Államokban
Mire a Beszélőnek ez a száma az utcára kerül, eldől, hogy az amerikai képviselőház jóváhagyja-e a NAFTA-t, a Mexikóval és Kanadával megkötendő Észak-amerikai Kereskedelmi Egyezményt. Ha nem; ez nemcsak Clinton elnök számára lenne nehezen kiheverhető belpolitikai kudarc, aki mindent latba vetve állt ki az egyezmény mellett. A képviselőház elutasító döntése katasztrofális hatással lenne az amerikai–mexikói kapcsolatokra, elidegenítené egész Latin-Amerikát, csökkentené annak esélyeit, hogy sikeresen zárulnak le a globális kereskedelmi liberalizációt megcélzó Gatt-tárgyalások, és hangos protekcionista üzenetet küldene a világnak.
Hiába támogatják azonban a NAFTA-t a világ közgazdászai és az olyan nagy tekintélyű gazdasági lapok, mint a New York-i Wall Street Journal és a londoni Economist, ha az amerikai közvélemény nem tud megbarátkozni vele. Márpedig egy tekintélyes része nem tud. Ennek megfelelően a politikai élet is rendkívül megosztott, mégpedig szokatlan erővonalak mentén. A NAFTA-pártiak valószerűtlen szövetsége a Clintonhoz lojális demokratákból és neokonzervatív republikánusokból áll. A szerződés ellenzői között az egyik szélen ott van a neandervölgyi módon konzervatív, izolacionista Pat Buchanan volt (esélytelen) republikánus elnökjelölt, a másik szélen ott van a baloldali Jesse Jackson tiszteletes, fekete polgárjogi vezető és volt (esélytelen) demokrata elnökjelölt. Az elutasítási front derékhadát pedig a szakszervezetek, a környezetvédők és a demokrata pártvezetés egyik fele teszi ki. A szerződés ellenzőinek fő érve egyszerű, de hatásos: Amerika munkahelyeket fog elveszíteni, mivel a munkahelyek az olcsó Mexikóba fognak kivándorolni.
A szerződés támogatói ezzel szemben azzal érvelnek, hogy a hatalmas mexikói piac nyújtotta lehetőségek munkahelyeket fognak teremteni a fejlett technológiájú iparágakban, ami bőven kárpótolni fogja az amerikai gazdaságot a rövid távon esetleg elvesző, alacsony képzettséget igénylő munkahelyekért. Csakhogy ez aligha vigasztalja azokat, akik rövidtávon elveszítik munkájukat, és örökre munkanélküliek maradnak, mert ilyen-olyan okból nem tudják átképezni magukat géntechnológusnak. És akiket ez a veszély fenyeget, azok inkább a demokratákra szoktak szavazni, és ennek következtében nagyobb számban laknak demokrata képviselők választókörzeteiben. Ezért alakultak ki a furcsa koalíciók NAFTA-ügyben, ezért kellett Clintonnak – zsarolással, hízelgéssel, magánalkuk kötésével a képviselőházi többség összeverbuválását megkísérelnie, és ezért kellett a Fehér Háznak egy példátlan méretű hirdetési kampányt az ártatlan amerikaiak nyakába zúdítania.
A Fehér Ház meggyőzési stratégiájának csúcspontja Al Gore alelnöknek és Ross Perot-nak, a tavalyi elnökválasztás független jelöltjének múlt heti vitája volt a Larry King Live című televíziós show-műsorban. Perot, a bizarr politikai nézeteket hirdető milliárdos a NAFTA esküdt ellensége. A szerződéssel szembeni ellenérveket enyhén szólva leegyszerűsítve, demagóg és egzaltált módon tálalja: szerinte a szerződés idegen lobbyzók Amerika-ellenes konspirációjának gyümölcse, amelyből csak az elit fog profitálni a derék amerikai polgárok kárára. A Fehér Ház arra spekulált, hogy a csökkenő népszerűségű, ingerlékeny és kiegyensúlyozatlan Perot-t Gore nemcsak könnyedén legyőzi, de Perot még le is járatja magát – és egyúttal a NAFTA-ellenes koalíciót.
A számítás bevált. Gore-nak sikerült Perot-t kihoznia a sodrából, bebizonyítania róla, hogy „hatalmaskodó vén milliárdos”, „aki azonnal elveszíti a hidegvérét, ha azonos feltételek mellett kell valakivel megküzdenie” – írta William Safire a New York Timesban. A NAFTA respektábilis ellenfelei pedig arra kényszerültek, hogy elhatárolják magukat Perot-tól, akit Gore – lehet, hogy véglegesen – kiütött az amerikai politikai ringből.
A kommentátorok szerint A Gore–Perot-vita mégis olyan kétségbeesett tett volt a Clinton-csapat részéről, ami még túlságosan sokba kerülhet – vagy Amerikának, vagy Clintonnak, vagy mindkettőnek. Ha ugyanis a képviselőház mégsem fogadja el a NAFTA-t, a vitában megalázó vereséget szenvedett Perot győzedelmes főnixként támadhat fel hamvaiból. Ha pedig Clinton győz november 17-én, Perot politikai megsemmisítésével visszakergette a Perot-szavazókat a republikánus párt ölelő karjaiba: létrehozta a republikánus egységet, ami 1996-ban az állásába kerülhet.
Észak-koreai atomármány
A múlt héten már szóba került ebben a rovatban, hogy az észak-koreai rezsim az atomsorompó-egyezményhez való 1985-ös csatlakozása ellenére nagy valószínűséggel az atombomba előállításán fáradozik. Utaltam neves szakértők véleményére, miszerint kétséges, hogy Észak-Koreát akár lekenyerezéssel, akár viszonylag erőszakmentes kényszerítő eszközökkel (diplomáciai nyomással, elszigeteléssel való fenyegetődzéssel, gazdasági embargóval) el lehet tántorítani okkal félelmet keltő terve megvalósításától.
Múlt heti lapzártánkig semmi jele nem volt annak, hogy bárkinek is szándékában állt volna a fentieknél durvább eszközök alkalmazása Észak-Koreával szemben. Úgy látszott, hogy minden érintett – az Egyesült Államok, az ENSZ, Észak-Korea szomszédai – kivárásra játszik. S szóltak is emellett indokok. Észak-Korea lehet messzebb az atombomba előállításától, mint ahogy a pesszimisták félik, a rezsim előbb összeomolhat, mint mielőtt atomhatalommá válik, s ha mégsem, még mindig viselkedhet racionális atomhatalomként, amelyet el lehet rettenteni a végső fegyver bevetésétől.
Aztán az Egyesült Államoknak – amely nemcsak az egyetlen megmaradt szuperhatalomként, hanem Dél-Korea biztonságának garantálójaként is illetékes az ügyben – sok lett a kivárással járó bizonytalanság. Clinton elnök újságírók előtt egyfelől azt jelentette ki kategorikusan, hogy „nem szabad megengedni, hogy Észak-Korea atomfegyvert fejlesszen ki”, másfelől pedig azt, hogy „egy Dél-Korea elleni támadás azonos az Egyesült Államok elleni támadással”. Ugyanakkor a múlt héten a világlapok hasábjain virágba borultak a Pentagonból származó kiszivárogtatások is. Ezek szerint az észak-koreai csapatok hetven százaléka a déli határ közelében van, és léteznek amerikai tervek az észak-koreai atomlétesítmények elleni támadásra.
Lehet, hogy az amerikai fenyegetődzés pusztán blöff, amely a szklerotikus észak-koreai rezsim jobb belátásra térítését szolgálja. De ha Észak-Korea nem tér jobb belátásra, az is baj, ha Clinton kemény szavairól kiderül, hogy csak szavak voltak, de az is beláthatatlan következményekkel járhat, ha tettek követik.
Mindenesetre a megválaszolandó kérdés egyre inkább úgy hangzik, hogy mi az elfogadhatóbb, kevésbé költséges és kevésbé veszélyes alternatíva: az észak-koreai atombomba, vagy egy újabb koreai háború.
Mi szavatolja a lady privátszféráját?
Szabad-e bárkit tudta nélkül lefényképezni, amint éppen a tevékenységnek megfelelő lenge öltözékben hasizom-erősítő gyakorlatokat végez, s a fényképeket engedélye nélkül egy milliós példányszámú napilapban közszemlére tenni? Nyilván nem szabad(na). De mivel Angliában is baj van a médiával, mégis ez esett meg a walesi hercegnővel: egy exkluzív magántornaterem menedzsere lefényképezte, a fényképeket százezer fontért eladta a Daily Mirrornak, amely res publicát csinált a hercegnői intim régiókból. Ráadásul a bulvárlap nemzeti hősként mutatta be a hercegnő ellen személyes árulást elkövető leselkedő menedzsert, a képek közlését pedig zsurnalisztikai huszárbravúrként állította be.
Mélyebbre már nehéz süllyedni – vélekedik egybehangzóan a komoly angol sajtó; sőt, a Mirror konkurenciája is. Elítélte a Mirrort a lapkiadók által létrehozott Press Complaints Commission (PCC – Sajtó Elleni Panaszokat Kivizsgáló Bizottság) is, amely egyfajta etikai bizottságként - ezek szerint hasztalan – őrködik afölött, hogy az újságokat előállító szakma és üzletág betartsa a közösen lefektetett magatartásbeli előírásokat. A hercegnőnek sikerült elérnie, hogy a bíróság megtiltsa a Mirrornak a kétes ízlésű képriport folytatásának közlését. Majd a királyi szokásokkal ellentétben személyiségi jogainak megsértése miatt magánvádas eljárást is kezdeményezett, melynek kilátásairól megoszlanak a jogi szakvélemények. Meggyűlt a bulvárlap baja nagyhirdetőivel is, bár bojkottra végül is nem került sor. Kettő kivételével a nagyhirdetők úgy vélték, hogy szerkesztői döntéseket ilymódon befolyásolni – nem helyénvaló. (Ó, boldog Albion!)
A szakma és üzletág ezzel a legszívesebben – ha nem is a lovagiasság szabályai szerint – elintézettnek tekintené az ügyet, annak ellenére, hogy a Mirror kilépett a PCC-ből, és ettől a szervtől a jövőben még csak egy ejnye-bejnyét sem kaphat. De vannak (főleg politikusok), akik biztosítékot akarnak kapni, hogy ilyen ocsmányság soha többé nem fordul elő. A lágyszívű játékszabály-szigorítók megelégednének azzal, ha a PCC harapni is tudna, hogy a lapok önmaguknak lehessenek szigorú rendészei. A szőrösebb szívűek úgy vélik, hogy a sajtó véglegesen eljátszotta a bizalmat, bebizonyította, hogy képtelen önmagát szabályozni, és ezért állami beavatkozásra, törvényi szigorításokra van szükség.
Ha a szigorításokra sor kerül is, a brit sajtószabadság még nem kerül végveszélybe. De – érvelnek az újságírók legjobb ügyvédei: az újságírók – fölöslegesen fogják akadályozni, nehezíteni a sajtó munkáját, anélkül hogy céljukat, a privátszféra védelmét elérnék. A hírességek magánügyeinek bemutatása végső soron ízlés dolga, s a jó ízlést lehetetlen törvénybe iktatni.
Így gondolja ezt sok politikus, köztük John Major is, aki eddig hősiesen ellenállt a sajtó megregulázását követelő felhívásoknak. (Egyébiránt – Kohl kancellárhoz hasonlóan – a lehető legszabadabb sajtó kívánalma nem mindenütt minősül „liberálbolsevik” vesszőparipának.) Éppen ezért – ha ki lehet bekkelni a Mirror indiszkréciója miatti felháborodást – valószínűleg most sem lesz a szigorításokból semmi.
- Extra Hungariam [6]