Gereben Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Sevardnadze politikai és katonai vezetése az elmúlt héten az orosz fegyverekkel újra legyőzött exelnök nyugat-grúziai szülővárosában, Zugdidiben ült össze. Gamszahurdia egykori főhadiszállásán azt vitatták meg, milyen sorrendben teremtsenek rendet a Grúziától kiváló tartományokban, a Szovjetunió sztálini korszakában létrehozott három autonómia – Abházia, Szamacsablo (Dél-Oszétia) és a főleg mohamedán grúzok lakta Adzsária – területén.

Tbiliszi ráadásul még a központtal „törzsi alapon” szemben álló Nyugat-Grúzia (Mengrélia) felett sem rendelkezik: a hegyi településeken a civilek közé keveredve bosszúszomjas merényletekre készülnek Gamszahurdia hátrahagyott hívei, akik kiválóan ismerik a nehéz terepet, és bizton számíthatnak a helyi lakosság támogatására. Nem sikerült elfogni a volt elnök óriási tekintélynek örvendő hadvezérét, Loti Kobaliát sem; ő katonáival együtt a szomszédos Abbáziába húzódott vissza Tbiliszi nyomása elől.

„A Mengréliában elkezdődött grúz–grúz partizánháborúba a Sevardnadzénak engedelmeskedő reguláris és rendőri alakulatok mellett némi meglepetésre máris bekapcsolódott a Mhedrioni, a grúz Nemzeti Gárda is, amely vezetőjével, a fegyveres bankrablás miatt több mint másfél évtizedet a Gulágon töltött Dzsaba Joszelianival az élen 1991 augusztusa óta meghatározó politikai szerepre tart igény Grúziában.

Csakhogy mostanában a számtalan tbiliszi politikai és katonai csoportosuláshoz hasonlóan a Mhedrioninak is kevés esélye van rá, hogy beleszóljon a grúziai események alakulásába. A II. János Pál pápa és Ronald Reagan után nemzetközi békedíjjal kitüntetett Sevardnadze mellett aligha juthatnak szóhoz: ő volt, az, aki az elmúlt hetekben – a szovjet rendszer és a szovjet birodalom békés lebontásáért neki változatlanul hálás – nyugati demokráciák feltétel nélküli támogatásával újra Moszkva uralma alá kényszerítette Grúziát. Méghozzá nem – akár nemzeti érdeknek is minősíthető – gazdasági okokból. Sevardnadzét a jelek szerint nem különösebben zavarja, hogy az energiaszükségletének 85 százalékát Oroszországból importáló Grúzia fővárosában immár két éve áll a legtöbb gyár, nincs fűtés, meleg víz és világítás, hogy a harmadik világ szintjére süllyedt ősi városban alig járnak a tömegközlekedési eszközök, mint ahogyan mindez Gamszahurdiát vagy a Gamszahurdia utáni interregnum főszereplőit, a volt elnök uralmának megdöntéséért Tbiliszi ősi belvárosát rommá lövető politikusokat sem nagyon izgatta.

Igaz, Sevardnadze, akit honfitársai grúz szokás szerint még a lemondását követelő kiáltványokban is „Eduard úrnak”, vagyis Batono Eduardnak hívnak, visszatérése után, 1992 első felében megpróbált valamiféle demokratikus vezetési stílust meghonosítani Tbilisziben, ahol a párt első titkáraként évtizedeken át Moszkva akaratának könyörtelen végrehajtója volt. A fordulat 1992 júliusában következett be, amikor a politikus elutasította az abházok kérését, hogy a dél-oszétiai válság időleges elcsitulásával kezdjenek tárgyalásokat a föderációvá alakulásról. A végzetes politikai, sőt morális hibának bizonyult elutasítás nyomán robbant ki a grúz–abház háború, és vált máig növekvő veszéllyé, hogy az alig kétharmad magyarországnyi köztársaság előbb-utóbb öt egymással hadakozó részre szakadjon: Tbiliszi és környéke, Mengrélia, Szamacsablo, Abházia és Adzsária területére. Sevardnadze e folyamat következményeképp ma csak fegyverrel képes megvédeni hatalmát, és csak véres polgárháborúval tudja megakadályozni, hogy az őrjöngő diktátorrá vált Zviad Gamszahurdia exelnök és vele a mengrél klán az ország élére kerüljön, a részékre szakadó Grúzia pedig megszűnjön létezni.

Nem csoda, hogy 1993 novemberében, Mengrélia visszaszerzése után most Abházia újbóli pacifikálása a terv. Sőt, már több is, mint terv, hiszen a Mhedrioni alakulatai Zugdidi városából máris az Inguri folyóhoz, Abházia és Grúzia természetes határához vonultak, és a hivatalos Tbiliszi, elsősorban maga Sevardnadze meghirdette az elszakadt autonómia fegyveres visszaszerzésének programját. Az első számú grúz politikust ebben változatlanul görcsös legitimációs kényszer vezeti – amit csak tovább erősít Abházia elveszítése meg az onnan elmenekült emberek, a Grúziában bolyongó, éh- és fagyhalálnak kitett grúzok megjelenése.

Zugdidiben a katonai vezetők úgy döntöttek, hogy a reguláris csapatok Tbilisziből és Kutaisziból is megindulnak az Inguri felé az Abháziából menekült grúzok önkéntes alakulataival és az orosz nehézfegyverzettel együtt. Szuhumiban, Abházia fővárosában pedig eközben még tart a kijárási tilalom, folyik a majdani abház nemzeti hadsereg alapjául szánt önkéntes alakulatok toborzása. A városban változatlanul alig van villany: a harcok beszüntetését célzó energiablokád, amelyet Moszkva ősszel mindkét féllel szemben elrendelt, az orosz geopolitikai érdekeknek behódolt Tbiliszire immár nem vonatkozik, a kulisszák mögött nemrég még támogatott Szuhumira viszont részlegesen még kiterjed. Abházia fővárosában ma sincs vezetékes víz, a városban csupán egyetlen kenyérgyár termel, és a gyárakban, üzemekben fizetés helyett élelmiszert osztogatnak a dolgozóknak. Nem nehéz megjósolni tehát, hogy a már idáig is mintegy nyolcezer ember halálát követelő grúz–abház háború újabb fejezete még az előzőnél is tragikusabb lesz.

Abházia után sorra kerülhet a Tbiliszinek makacsul ellenálló Szamacsablo, amelynek sorsa összefügg a Dél- és Észak-Oszétiát összekötő alagút másik végén már ideáig is súlyos emberáldozatokat követelő oszét–ingus konfliktus alakulásával. Nem kevésbé törékeny a béke Batumiban, az ott állomásozó orosz csapatok árnyékában egyelőre nyugodtnak látszó Adzsária fővárosában, ahol kemény kézzel tartja a gyeplőt a hercegi családból származó egykori kommunista, Abasidze elnök. A szeparatizmus helyi hívei már több merényletet hajtottak végre a karizmatikus politikus ellen, aki sokak szerint előbb-utóbb fel fogja váltani Sevardnadzét Grúzia élén.

Akármelyik is válik először fegyveres konfliktussá a már létező grúziai válsággócok közül, annyi bizonyos, hogy az Andrej Szaharov által egykor kis birodalomnak nevezett Grúzia jelenlegi helyzetét még jó ideig a Nyugaton egyre gyakrabban neoimperialistának nevezett orosz külpolitika érdekei határozzák meg.

• Külföld