Pongrátz Gergely, Renner Péter és a bécsi Magyar Forradalmi Tanács
Renner Péter 1932-ben Brnóban született, értelmiségi családban. Édesanyja zsidó származású volt, családját a nácik elpusztították Dachauban. A háború utáni magyarellenes diszkriminációs intézkedések miatt az apa és a fiú Magyarországra jött, az anya Csehszlovákiában maradt, majd Angliában telepedett le. Renner Péter az érettségi után két évig térképészetet tanult a Földtani Intézetben.
’56. október 23-án ott volt a tüntetéseken, részt vett röplapok készítésében. 24-től 29-ig az ORFK-n, a Jászai Mari téren fogva tartották, bántalmazták is. Amikor szabadult, csatlakozott a Corvin közi felkelőkhöz. Egy-két nap múlva Pongrátz Gergely, a fegyveresek egyik vezetője, respektálva térképészeti ismereteit, kinevezte rajparancsnoknak, majd később, a nemzetőrség szerveződésekor többször küldte Király Bélához összekötőként. Utólag vallomásában Renner úgy emlékezett, hogy Pongrátzcal november 6-ig küzdöttek együtt a szovjetek ellen, a Víg utcában. November 26-án Renner Ausztriába menekült.
„1956. december elején, 5-e körül elmentem a bécsi kivándorlási hivatalhoz, ahol Angliába való utazásom ügyében akartam eljárni, ugyanis anyám Londonban él – vallotta a Renner Péter és társai perének elsőrendű vádlottja 1957. október 14-én. – Itt találkoztam Pongrátz Gergellyel, akiről azt hittem, hogy meghalt, mivel ő bent maradt a Víg utcában. Nagyon megörültünk egymásnak. Pongrátz mondotta, hogy Amerikába akar kimenni családjával, már intézik az ügyét.” Ezután együtt felkeresték több Corvin közi bajtársukat a klosteneiburgi táborban.
A bécsi Solderer-panzióban Várfalvi Lajos, a Dél-budapesti Forradalmi Bizottság volt parancsnoka fogadta Pongrátzot és Rennert. Várfalvi, a november végén–december elején alakult Magyar Forradalmi Tanács (MFT) vezetője közölte velük, mi a szervezet célja: tájékoztatni a világ közvéleményét a magyar helyzetről, és támogatni az otthoni fegyvereseket.
Ezután Pongrátz és Renner szinte naponként találkoztak egymással, közben megismerkedtek az MFT tagjaival is. Végül Pongrátz úgy döntött, hogy bár családja már Amerikában van, ő – engedve Várfalvi unszolásának – marad, mivel az MFT komoly célokért küzd. Ez esetben viszont Rennernek is kötelessége a munkában részt venni – jelentette ki.
December 17-e körül Várfalvi és Pongrátz úgy határoztak, hogy Olaszországban folytatják a szervezést (vélhetően így akarták elejét venni annak, hogy esetleg kiutasítják őket a semleges Ausztriából). Renner Bécsben maradt, rá bízták a volt felkelők nevének gyűjtését. A mozgalom irányítását fokozatosan Jankovics István professzor és Szentkuti József vette át, Várfalvi egyre inkább elszigetelődött. Pongrátz több ízben is jelezte telefonon és levélben (mindig új időpontot jelölve), hogy visszatér Bécsbe, és üzeneteiben arra kérte Rennert, hogy ne utazzék el Angliába, hanem várja meg őt.
Az MFT-nek újabb lökést (anyagi és erkölcsi támogatást) adott a január 5–7-i strasbourgi értekezlet és az ott megalakuló Forradalmi Tanács, amelynek vezető személyiségei Kéthly Anna, Király Béla és Kővágó József voltak. A bécsiek is képviseltették magukat dr. Jenőfy Nándor és dr. Jankovics István révén. Ezután az MFT egy részletes szervezkedési tervet készített. „A mi szervezetünk a Magyarországon tartózkodó illegális szabadságharcos egységek szabad földön élő delegációja. Célunk a jelenleg is küzdő illegális szabadságharcos erőknek mindennemű segítséget megszerezni és megadni. Szervezetünk a szovjet által törvénytelenül elhurcolt Nagy Imre-kormányt tekinti Magyarország törvényes kormányának, és ezen kormány visszaállításáért küzd. A szervezet vezetősége ideiglenes, ameddig a Magyarországon harcoló szabadságharcos egységek parancsnokai beosztásukban meg nem erősítik őket. Szervezetünk semmiféle külföldi titkosszolgálattal, sem egyéb ehhez hasonló idegen érdekeket szolgáló szervezettel nem működik együtt. A szervezetünk három részre oszlik: diplomáciai (Jankovics István vezetésével), gazdasági (Szentkuti József vezetésével), katonai (Pongrátz Gergely vezetésével) osztályok.” (Részlet Renner 1957. III. 15-i kihallgatási jegyzőkönyvéből.) A bécsiek a „strasbourgiakat” – leginkább Király Bélát – vezetőjüknek fogadták el, és velük kívánták egyeztetni további lépéseiket. Ezzel Pongrátz és Renner is egyetértett.
Végre január végén Pongrátz visszaérkezett Olaszországból Bécsbe. Szentkutiék ekkor elérkezettnek látták az időt, hogy a két volt corvinista bátorságára alapozva az MFT tevékenységét Magyarország területére is kiterjesszék. Az instrukciók a következők voltak: Rennerék keressék fel a munkástanácsokat, elsősorban a vasutasokét, akiket rá kell venni, hogy Soprontól ők továbbítsák a csomagokat és a pénzt; tudakolják meg, mi a politikai álláspontjuk ezeknek a szervezeteknek, mennyi pénzre van szükségük a munkájukhoz, az illegalitásban élők és a letartóztatottak hozzátartozóinak támogatásához, kiket kell kimenekíteni az országból; szervezzenek be megfelelő személyeket 15 kg súlyú röpcédula szétszórásához, egy röplap-sokszorosító beállításához és más propagandatevékenységhez; teremtsenek összeköttetést az írószövetség, a MEFESZ, a Petőfi Kör és a Központi Munkástanács tagjaival (bár ehhez rímek nem álltak rendelkezésre), elsősorban abból a célból, hogy cikkeket írjanak a Münchenben szerkesztett Nemzetőrbe; készíttessenek bélyegzőket, hogy az illegális ott-tartózkodást megkönnyítsék; helyezzék üzembe a Svájci Diákszövetségtől kapott rádió adó-vevőt; keressék meg a módját a majdani felkeléshez szükséges fegyverek tárolására.
Pongrátz azonban váratlanul bejelentette, hogy ő nem Magyarországra, hanem Amerikába megy, a családjához. Renner, aki Pongrátz kísérője lett volna a magyarországi küldetésben, Szentkuti kérésére beleegyezett, hogy egyedül tegye meg a kockázatos utat.
A vádirat így fogalmaz: „Az I. rendű Renner Péter terhelt nem érzi magát bűnösnek. A nyomozás során előadta, hogy amit tett, azt a »magyar függetlenségért« tette.” A tárgyaláson egyébként Renner mind az angol, mind az amerikai kémszervezettel való kapcsolatot elutasította.
Február 9-én pisztollyal, zsebhangrögzítővel, hamis személyi igazolvánnyal, iránytűvel, 15-20 címmel, kb. 8000 forinttal és 2000 schillinggel felszerelkezve, embercsempészek segítségével jutott át a határon.
Renner Magyarországon a fegyveres csoport megszervezésével Justus László közvetítésével Murányi Leventét bízta meg, Erdélyi Tibor egyetemistát arra kérte, irányítsa a propagandaügyeket (vele rejtjeles kommunikációt épített volna ki), a vasútmunkástanács tagjait, Zsigmond Lászlót és Fenyőfalvi Antalt pedig a röplapok terjesztésébe igyekezett bevonni (Zsigmond a rádió adó-vevő felállítását és a fegyverek tárolását túlságosan kockázatosnak tartotta). Dulácska Pál vállalta a bélyegzők készítését, Kovács Teréz egyetemistát Renner a Münchenben szerkesztett Munkásőrnek szerette volna megnyerni. Konspirációs feladatokat bízott Ulay Gyulára és Sebők Gézára, akiknek fiai Nyugatra menekültek. Felvette a kapcsolatot Kocsis Lászlóval, Zeiner Ferenccel, Badócs Pállal és Bali Sándorral, akik különböző munkástanácsokban tevékenykedtek.
Egy nappal tervezett visszautazása előtt, február 24-én eddig nem ismert okok miatt Renner lebukott: a hatóságok előállították, majd három nappal később letartóztatták. Ekkor már le volt tartóztatva Sörös Imre, a későbbi másodrendű vádlott is, aki 50-60 személyt szöktetett át a határon, köztük Pongrátz Gergely bátyját, Ernőt, családostul, valamint a szintén corvinista, némely forrásokban Pongrátz menyasszonyaként említett Vizi Zsuzsát. Rennert – Sörössel és az ötödrendű vádlott Zsigmonddal együtt – az első- és a másodfokú tárgyaláson egyaránt halálra ítélték, és 1958. február 5-én kivégezték.
A Renner-per többi vádlottjára (Czajlik, Erdélyi, Murányi, Justus, Kovács, Sebők, Fenyőfalvi, Ulay, Lajtai, Dulácska) 1 év 3 hónaptól életfogytig terjedő szabadságvesztést szabtak ki. Renner azt mondta az elsőfokú tárgyaláson, az utolsó szó jogán: „Mindennél súlyosabb büntetés az a lelkiismeret-furdalás, melyet akkor érzek, amikor látom, hogy jóhiszemű emberek jutottak ide ténykedésem során.”
„Még áruló is volt közöttünk! Az egyik szakaszparancsnok-helyettes, aki legjobban tüzelte a fiúkat az ÁVO-sok ellen, lincselésre uszította a corvinistákat. Mint az 1957 februárjában kiderült, Renner Péter ÁVH-s hadnagy volt. A Lakihegyi Rádiózavara Állomásnál szolgált. November 4-e utáni tetteit akkor tudtuk meg, amikor elvtársai már ismét a keblükön ölelgették őt.” Ezt írta kivégzett bajtársáról Pongrátz Gergely Corvin köz 1956 című, nemegyszer kiadott könyvében. Sem itt, sem későbbi nyilatkozataiban nem beszélt bécsi és genovai tevékenységéről. Pongrátz három személyt mocskol, rágalmaz, akik a magyar forradalom mártírjai lettek: Maléter Pált, Iván Kovács Lászlót és Renner Pétert. Az utóbbit – az előbbiekkel ellentétben – jól ismerte, sőt barátok voltak, bár nem teljesen egyenrangúak. „Pongrátzot ismertem el kint Ausztriában vezetőmnek…” – vallotta Renner a bíróság előtt.
Hogy a Renner elleni vádaskodásainak nincs valóságalapja, afelől Pongrátznak végképp nem lehet kétsége. Talán az ő sorsát is irigyli?