Petri kérdése: „Muszáj-e hősnek lenni, ha nem lehet?” Mit tudom én! Biztos van, aki kapásból tudja. Én azt sem tudom, mi az, hogy hős, mi az, hogy muszáj, mi az, hogy lehet/nem lehet. Két utóbbiról az elmélkedést elhalasztom. A hős az inertia ellen kiszáll? Inkább szeret fölkelni, mint lefeküdni? Amikor éppen fekszem, azt mondom, csak a hősöktől ments meg, uram isten. Mert ezek nem nyughatnak. Folyvást nyaggatják embertársaikat. Amikor meg éppen állok, nézem a kushadókat. A szar a fűben metaforánál többre vágy az elme. Ha már itt tartunk, tegyük föl, hogy szarban a haver: kihúzod, vagy beljebb nyomod? Vagy úgy teszel, mintha nem is láttad volna.
Egy rendes ember mindig hős, folyamatosan, mindenkivel, csak éppen ez néha feltűnik, máskor meg nem. Ugyanaz a válaszoló mód – látványosabb vagy kevésbé látványos kérdésekkel szemben. Ez ilyen ember, így szokott.
Egy cseh történetet olvastam egy galambtenyésztő postamesterről, aki haragudott a naponta fölötte gyakorlatozó német vadászgépekre, amelyeknek dörgése idegesítette a galambokat. Fogta az eldugott vadászpuskáját, beledurrantott az egyikbe, s mit tesz isten, az meg lepottyan. Ez volt a legdicsőbb cseh haditett. Így olvastam azóta biztosan rengeteg született.
Szekeres Gyuri Párizsban futott a németek elől, vaktában be egy nyitott házkapun, fel a második emeletre, becsenget egy ajtón, mondja, hogy a németek üldözik, elrejtenék-e? A Vadidegen azt mondta: Uram, én gyáva ember vagyok, én nem merem, de itt a harmadik szomszéd, az bátrabb nálam, talán ő meri. Becsengettek, a harmadik szomszéd merte. Hős volt ugye az első is?
De hogy ezek a boszniai fiúk? Mert géppisztollyal kelnek-fekszenek? Persze, akár a gengszterek, a maffiózók, a klánok, a törzsek harcosai, a gerillák, a terroristák, az antiterroristák, a kommandósok, és akkor mehetünk tovább, katonák, rendőrök, had- és belügyminiszterek és a legnagyobb hős, a mindenkori Nr. 1.
A hősi emlékművek, a hősi halottak hősiessége – ideologikus halálromantika. Csak úgy ezt-azt lelőni, vitézségi érmet kapni, ez volna az? Golyót kapni a fejecskébe, amely hűen, hazafiasan szaladt elibe, ez volna az? Kivégeztetni, miután a tömegsírt magunknak megástuk, ez volna az? Véletlen halál áldozatául esni? Mártírrá lenni, ez az? Akkor mindenki, akit megölnek, hős. De miért hősiesebb a halál, ha acél okozna, és nem egy vérrög? Tehát mindenki hős, aki meghal? Ergo mindenki hős, aki él?
Az bizony. Aki reggelenként fölkel. Hátha még tisztálkodik is, és nem vágja kupán az első szembejövőt! Valóban mindenki? Igen, induljunk ki abból, hogy mindenki, aki leéli az életét. Úgy, ahogy neki sikerült, mert mindenki mindenért valamivel fizetett, mert mindenki szembeszállt a maga rémeivel. Rengeteg hős van. Akárcsak szent. Mindenki, aki megpróbálta, mindenki, akinek sikerült, mindenki, aki elszúrta. A valódi szentek sem tudják magukról, hogy azok, akár a hősök, inkognitóban azok.
Csak azért ragaszkodom ehhez a túlfeszítéshez, mert minden klasszifikáció arról, hogy ki a hős, és mi a hősiesség – alkalmi előítélet és politika. Maradjunk abban, hogy sok hős van, más szóval olyan ember, aki derekasan válaszolgat a neki föltett kérdésekre, némelyik döntésére ráesik a reflektorfény, a többire nem.
Hogy ki a hős, ezt bízzuk a túlvilági zsűrire, ha pedig elmarad az összefoglaló ítélet; akkor annyi baj legyen. Nem az osztályzatért tette a dolgát a rendes ember. Nem érdekli, hogy mikor figyelnek rá sokan, mikor senki sem. Úgy dönt, ahogy azt helyénvalónak tartja; és ha a döntése helyes volt, nem lát okot, hogy eltérjen tőle. Szóval; némi konzisztencia. Lemondani az előnyről, és magunkra szabadítani a hátrányt ezért a konzisztenciáért. Aszkézis? Nem. Másfajta figyelem. Itt áll az ipse, és mást nem tehet.
Szegény esze nem bír másnak engedelmeskedni, csak inspirációinak, szimatának, révületének, sok ilyen elszállt alak van. Szóval nem az, aki adja, hanem aki állja? Nem a lovag, hanem a szent?
Elmondok egy taoista paradoxont. Volt egy buddhista rendház a völgyben, a szerzetesek szépen éltek, de a hegyen túlról a martalóchorda jött, és megtámadta a kolostort. A szerzetesek kardot ragadtak, de az egyenlőtlen harcban mind egy szálig elestek. „Helyesen jártak el a szerzetesek, mester?” „Igen. Helyesen cselekedtek.” Volt azonban egy másik buddhista rendház is a szomszéd völgyben, a szerzetesek szépen éltek, de jött a hegyen túlról a martalóchorda, és megtámadta a kolostort. A szerzetesek kört alkotva ültek a kertben mozdulatlanul, a lovasok körülnyargalták őket és futtában nyisszantották le a fejüket. „Helyesen jártak el a szerzetesek, mester?” „Igen. Helyesen cselekedtek.”
A passzivitás mint akció, a hallgatás, a nem-ott-lét, a nem-önkritika, a nem-együttműködés, a nem-törleszkedés, figyelmetlenség az aktuális comme-il faut iránt: ez is egy műfaja a hősnek, akár a medvecammogásos-rókasurranásos illegális határátlépés. Mivelhogy a hősiességet a tisztesség véletlenszerűen látványos megnyilvánulásának tartom, a választ is a kérdés forrásánál leljük meg. „Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” Csak a véges lehet megformált. Egyébként mindig lehet. Egy kisgyerek is lehet hős. Többnyire nem muszáj annak lenni, elkerülhető. Néha nem. Akkor muszáj.
- Költői kérdés [5]