Olasz „nem” a rendszerre
A vasárnapi részleges önkormányzati választások első fordulóján az olasz polgárok az első eredmények szerint a legkevésbé sem azt mérlegelték, képes-e jelöltjük csatornarendszer-építtetésre, hanem mindenekelőtt azt, képes-e helyi szinten az egész állami bürokráciát, titkosszolgálatot, igazságszolgáltatást átszövő korrupciórendszer leépítésére (erről szóló elemzésünket számunk 18–19. oldalán olvashatják). A centrumpártok leszavazása, a kereszténydemokratáknak és Craxi szocialistáinak címzett „nem” viszont „igent” jelent a széleken: északon a jobboldali Liga, délen az újfasiszta Olasz Szociális Mozgalom a szavazatoknak csaknem egyharmadát szerezte meg (az újfasiszták ehhez Rómában és Nápolyban közel 30 százalékot – ami máris ijesztő jel), a Baloldali Demokrácia pedig a második legnagyobb pártként végzett. Hogy mit jelentenek ezek az arányok (néhány helységtől eltekintve, ahol máris eldőlt a polgármesteri posztok sorsa), valójában majd csak a december 5-i második forduló után lehet értékelni, a centrum „kiürülése” mindenesetre egész biztosan az olasz pártstruktúra átrendeződéséhez, főként a már most nyerő jelölteket állító Demokratikus Szövetség térnyeréséhez vezet.
Francia tanulópénz
A francia egyetemisták és főiskolások, novemberi megmozdulásai ismét reflektorfénybe állították a franciaországi oktatási rendszer hiányosságait. A diákság fokozódó elégedetlenségét már az 1991-es tanév kezdetén szervezett tüntetések is jelezték, ám a közép- és felsőfokú tanintézetek helyzete azóta sem sokat javult: többnyire minden egyetemi városban az akkori követelések – több pénzt, több tanárt, több tantermet! – jelentek meg a mostani felvonulók röplapjain, tábláin is. Az 1994-es felsőoktatási költségvetés nemzetgyűlési vitanapjára időzített november 15-i tüntetéseknek azonban a közoktatás problémáin túlmutató politikai jelentősége van.
Persze nem arról van szó, hogy most a társadalmi rend alapjait megkérdőjelező hatvannyolcasok immár egyetemista korú gyermekei fogalmazzák meg általánosabb politikai síkon az oktatási (s ezen belül elsősorban anyagi) kérdéseket; a tüntetések hátterében inkább aktuális pártpolitikai érdekeket kell látnunk.
Erről árulkodik többek között az a tény, hogy az egymással 1971 óta szóba sem álló két nagy felsőoktatási szakszervezet, a Szocialista Párthoz közel álló Unef-ID, illetve a kommunista szimpatizáns Unef most „közös felhívással” fordult „Franciaország összes egyetemistájához” az 1994-es oktatási költségvetés növelését, valamint az idei tanévkezdéshez beígért rendkívüli hitelek és segélyek azonnali kiutalását követelve.
A november 15-én a Nemzetgyűlés épülete elé vonuló diáktömeg élén az Unef-ID és az Unef vezetői vonultak, sőt, Philippe Campinchit, az Unef-ID elnökét még előadónak is meghívták az Unef kongresszusára. Francois Fillon felsőoktatási miniszter a Journal du Dimanche-nak adott minapi interjújában úgy nyilatkozott, hogy az egyetemisták politikai manipuláció eszközei és áldozatai. Szerinte a diákság körében néhány, a Kommunista Párthoz közel álló szervezet hetek óta intenzív dezinformációs kampányt folytatott, holott a tudatosan terjesztett rémhírekkel ellentétben a kormány nem tervez restrikciós intézkedéseket a felsőoktatásban. Még azt is megjegyezte, hogy az egyetemistáknak voltaképpen az előző kormány ellen kellene tüntetniük, hiszen az idei tanévkezdés feltételeit és körülményeit még annak intézkedései határozták meg.
A Szocialista Párt volt közoktatási minisztere, Lionel Jospin viszont jogosnak ítélte a diákságnak a kormánnyal szembeni kritikáját, úgy vélte, hogy a zűrzavaros őszért elsősorban az oktatási minisztérium a felelős, hiszen a központi adminisztráció négy vezetőjének tanévkezdet előtti leváltásával, valamint a rektorok felének lecserélésével épp az oktatási kormányzat hozta lehetetlen helyzetbe az egyetemeket.
Fillon vádjaira utalva felhívta a figyelmet arra, hogy a tavalyi tanévben – még a szocialista kormány által – teremtett 3300 felsőoktatási munkahellyel szemben az 1994-es költségvetés mindössze 1100 létrehozandó munkahellyel számol. Visszautasította azt a feltételezést, hogy a diákmozgalmat bárki is provokációs, manipulatív szándékkal gerjesztené, de nem tagadta, hogy az ellenzék támogatja a diákköveteléseket.
A közoktatás mindig is neuralgikus pontja volt a francia politikai életnek. A diákok ’68-as barikádjaitól egyenes út vezetett De Gaulle 1969-es lemondásához, s az 1986-os miniszterelnök, Jacques Chirac népszerűsége is leginkább az akkori diákmegmozdulások következtében hanyatlott le oly mértékben, hogy – tőle szokatlan tisztánlátással – még ő is felismerte: nyugodtan elfelejtheti köztársasági elnöki aspirációit.
Az elmúlt hetek nagyszabású sztrájkjai után immár a második figyelmeztetést is megkapta tehát Balladur és csapata: a tanulópénzt – úgy tűnik – minden új kormánynak meg kell fizetnie.
A spanyol pénztárca „megerőszakolása”
Két nappal a franciaországi diáktüntetések után, november 17-én a spanyolországi egyetemi városok fiatalsága is az utcára vonult tiltakozásul az általuk túlzottnak ítélt felsőoktatási tandíjemelés ellen. Ez a második menet, hiszen már október 27-én is százezernyi egyetemista vonult fel a spanyol nagyvárosokban, hogy – amint a tüntetők egyik szóvivője fogalmazott – kifejezésre juttassa felháborodását „pénztárcája megerőszakolása” miatt. Az 1986–87-es egyetemi megmozdulások óta nem volt hasonló méretű diáktüntetés Spanyolországban. A diákok – érthetően – már annak sem örültek, hogy az augusztus 26-án közzétett új tarifák szerint a most kezdődő tanévben – szaktárgyaktól függően – 3,5-14,8 százalékkal magasabb tandíjakat kell fizetniük, de az így megállapított 55-88 ezer pesetás (kb. 40-65 ezer Ft-os) tandíjhatárokat még csak-csak elfogadták volna.
Amikor azonban a beiratkozás napján kiderült, hogy a központi adminisztráció által kikalkulált összeget a legtöbb egyetem – sajátos helyzetére való hivatkozással – tovább emelte (az elsőéves madridi orvostanhallgatók zsebéből például 132 ezer pesetát [kb. 97 ezer Ft-ot] akartak kivenni), a diákszervezetek azonnal tiltakozó akciókat szerveztek, s elutasították a minisztérium által felajánlott kompromisszumot, az egységes 12 százalékos tandíjemelést is.
Nem mozdította előre az ügy megoldását az október 27-i általános egyetemi sztrájk sem: az oktatási minisztérium szerint az ösztöndíj a legutóbbi 14 százalékos emeléssel már „elérte plafonját”.
A diákszervezetek viszont kijelentették, hogy a beiratkozási díjak ilyen mértékű felemelése nem más, mint „a közoktatás elleni gyilkos merénylet”, sőt átfogóbb intézkedésekre van szükség; a pályakezdő diplomásokat fenyegető munkanélküliség és az egyetemek privatizálásáról újra és újra felröppenő hírek ugyanolyan aggodalommal töltik el őket, mint az a kérdés, hogy honnan teremtsék elő a befizetendő tandíjat.
Követeléseik nyomatékául a középiskolásokat is felszólították, hogy csatlakozzanak a december 1-jére tervezett újabb sztrájkhoz. Ezzel az 1,3 milliós spanyol egyetemi diákság küzdelme új szakaszba lépett, sőt, akár társadalmi méretűvé is szélesedhet, ha a diákszervezetek összefognak az őket erkölcsileg eddig is támogató két nagy munkásszakszervezeti központtal, az UGT-vel és az ún. Munkásbizottsággal.
Akcióban az algíri ninják
Az algíri Francia Konzulátus három túszul ejtett, majd az algériai biztonsági erők által kiszabadított munkatársa már november elején visszatért Franciaországba, de ezzel az ügy még korántsem ért véget. Sőt, az algíri kormány a rendőri „szabadító akció” sikerén felbuzdulva most elszánta magát az iszlám szélsőségesekkel való végső leszámolásra.
Az elmúlt hetekben több száz olyan személyt tartóztattak le az ismétlődő éjszakai razziák során, akik valószínűleg kapcsolatban álltak valamely iszlám terroristacsoporttal. A különleges katonai egységekkel is megerősített rendőri alakulatok elsősorban a három francia feltételezett elrablói, a GIA (Iszlám Harci Csoport) még bujkáló tagjai és szimpatizánsai után kutattak (az igencsak szűkszavú hivatalos közlemények szerint a túszok kiszabadításakor e csoport 6-7 fővel megfogyatkozott – ennyit lőttek le közülük a ninjáknak „becézett” kommandósok), de egy füst alatt igyekeztek az 1992 márciusában illegalitásba kényszerített FIS (Iszlám Üdvösségfront) háttérbázisára is csapást mérni.
Még nem tudni, hogy ezekkel az eszközökkel – illetve a hozzájuk kapcsolódó bírósági eljárásokkal és a többtucatnyi halálos ítélettel – az algíri kormánynak sikerül-e megszilárdítania pozícióit. Annyi bizonyos, hogy az iszlám szélsőségeseket e kemény fellépés egyelőre cseppet sem félemlítette meg, hiszen fegyveres csoportjaik azóta is nap mint nap összecsapnak a rendőri és katonai erőkkel, a FIS pedig éppen néhány nappal ezelőtt juttatta el a hírügynökségekhez újabb – az Algériában élő franciákat ismételten halállal fenyegető – proklamációját.
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [6]