lt–zzs–eö [Solt Ottilia–Zádori Zsolt–Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Mi úgy látjuk, hogy a belügyminiszter s a választási vereség előtt álló MDF van szorongatott helyzetben, de a kormány nem hiába kormányoz: úgy navigál, hogy saját baját a köztársasági elnökre hárítsa át. A miniszterelnök és a kormánypárti propagandagépezet (beleértve Kónya Imre frakcióvezetőt, de mindenekelőtt a tévéhíradót) folyamatos, egyre erősödő nyomás alatt igyekszik tartani Göncz Árpádot. A legújabb sorozat az ombudsman, az ombudsmanhelyettes és az adatvédelmi biztos meg nem szavazásával kezdődött, amivel a kormánykoalíció máris megadta a további együttműködés alaphangját (ezúttal mellőzzük annak taglalását, hogy mi a szerepmegosztás a miniszterelnök, az MDF ügyvezető elnöke, a frakció és mások között). Közben folyamatosan zörgött a tavalyi október 23-ának taglalása s főként annak tömegkommunikációs tükröződése körüli csontzene, a Fidesz-exponensek bagatellizáló tercelése közepette; aztán következett Alexa Károly ultimátumszerű jelölése az MTI vezérigazgatói posztjára, s lapzártakor kulminál a La Stampa című torinói újság szombati cikkének csócsálása.

La Stampa

Lehet véletlen is, hogy a magnetofon nélküli sajtóbeszélgetésre támaszkodó írás éppen egy ilyen feszültségcsúcsba robbant bele, s hogy Tito Sansa olaszos temperamentummal festette le a magyar politikai légkört s benne Göncz Árpádot, az „öreg szabadságharcost”. De az biztos, hogy az ellenzéknek címzett szokásos vádaskodás – amely szerint az országot rossz hírbe hozzák, lejáratják – most egyenest a köztársasági elnöknek szegeződik. Kónya Imre levél formájába öntött parlamenti támadása Göncz Árpád ellen már-már a taxisblokádot követő napokat idézi fel. Ennyire szorongatott helyzetben érzik magukat a ’90-es választások győztesei?

A Rossz virágai


Tornai József, az írószövetség elnöke (aki fordítóként „A Rossz virágai”-ra magyarította Baudelaire Les fleurs du malját) és Döbrentei Kornél, a Hitel főszerkesztője tanulságos diskurzust folytatott a rádióban. A két férfiú és Kövesdi Zsuzsa szerkesztő, mint „hallhatatlan” (két l-lel) „huszadrangúakról” társalgott egyes íróinkról (úgymint Esterházy, Mándy, Mészöly, Nádas stb.).

A jeles literátorok gazdag csokrot válogattak össze a már jól megszokott vádakból: „Olyat is hallottam, hogy egymást is megzsarolják… aki nem írja alá, azzal problémák lesznek… az nem igazán író. Az emberben az érik meg, hogy tulajdonképpen a liberalizmus diktatúrájánál szörnyűbb nincs. (…) Egy országot nemcsak tankokkal és katonasággal lehet megszállni. (…) Megvannak rá a más eszközök. Legyen ez a pénz világa, amely diktálni akar. (…) És bizonyos írócsoportok nagyon ellenszenves módon pontosan ezekkel a körökkel is kapcsolatot tartanak. (…) Itt hatalmas pénzekről van szó. (…) Engem megrendít, hogy európai tehetségű íróknál is azt érzem, hogy a pénz körül forog a dolognak a lényege. (…) Bizony az emberek megvásárolhatók. Főleg azok, akik tényleg nem tudják, hogy hova tartoznak.”

A demokráciában az irodalom politikai szerepe megszűnt – állítja Tornai. „Nem egy gonosz diktatúrával áll szemben az író. Szemben állhat, mint minden értelmiségi, lehet nagyon is ellenzéki. Nagyon gyakran én is az vagyok. De ne úgy beszéljen a mai kormányzatról vagy a mai parlamentről, mint valami gonosz, ilyen vagy olyan diktatúráról.”

Ajánlom figyelmébe az írószövetség jelenlegi elnökének a nemzetárulással nem vádolható Fáy András több mint 150 éves anekdotáját (A kan és az elefánt): „Agyarad jeles s mérkőzhetik az enyimmel, így szóla ostoba gőggel a kan az elefánthoz, de nagy orrodat ugyan nem fogadnám a világ makkjáért magaménak. Bizony földet túrni egy kevéssel nagyocska is volna, felel mosolyogva az elefánt.”

Kíváncsian várjuk ezek után, hogy megmarad-e Tornai a „huszadrangú” reprezentatív kisebbséget is tömörítő írószövetség élén.

Kis nagyegyházi nyomulás


A húsbavágó adóügyekben megszületett a kereszténydemokrata vívmány: a koalíciós pártok hétfői frakcióegyeztetőjén elfogadták Seszták László (KDNP) javaslatát, így ’94-ben a családi pótlékra jogosultak havonként és gyermekenként 400 forint adóelengedésben részesülnek (az idei 300 forinttal szemben), a három- és többgyermekesek kedvezménye pedig az idei 400 forintról 600 forintra nő. A családi adózás felé hajló iskola ekképp 3 milliárd forintnyi vívmányt kasszírozott be, s ehhez jön még majd a családi pótlék egyösszegű emelésének további 3 milliárdja.

Ekképp ki is töltötték azt a 27 milliárdos keretet, amelyet a pénzügy júniusban rejtett el a költségvetésben vívmányok céljaira (általános tartalék címszó alatt); amint arról korábban tudósítottunk (Beszélő, 1993. szeptember 11.), 12 milliárdba kerül a közalkalmazotti törvény bértarifa-előírásainak betartása, 9 milliárdot pedig az Érdekegyeztető Tanács szeptember 4-i tárgyalásán „költöttek el” (a tb-járulék adómentességére, az adómentes étkezési hozzájárulás emelésére és hasonlókra).

Nem is került tehát oly sokba a kereszténydemokrata lojalitás. Az örömbe azonban némi üröm is vegyül: egy kis egyházpolitikai vereség. Seszták László ugyanis megpróbált becsempészni az szja-törvénybe egy oly meghatározást, mely szerint „Egyház az, amely ezen a címen költségvetési támogatásban részesül.” Amint emlékezetes, tavaly, év végén a parlament négy kisegyházat kilőtt a támogatások szerény keretei közül. „Alkotmányt sért, hogy egy egyszeri költségvetési támogatásról szóló szavazás döntse el, hogy mi számít egyháznak” – indokolta Szigethy István (SZDSZ), hogy miért akadt fönn a javaslat az alkotmányügyi bizottság szűrőjén. Ez voltaképpen önkéntes fölvilágosítás volt a részéről, aminek köszönhetően a bizottsági döntés, mely szerint a nagyegyházi nyomulásnak megvannak a törvényes határai, nem veszett el a szakmai állásfoglalások szakszerű tengerében.

• A hét üzenetei