Egy előző írásunk, amelyben azt a kérdést tettük fel magunknak, hogy „baj van-e” az országgal meg a demokráciával, arra a következtetésre jutott, hogy nagy tömegeiben a magyar társadalom nincsen kibékülve az 1989 óta kialakult viszonyokkal, s hogy a demokratikus intézményrendszert nem érzi eléggé a sajátjának. Ebben az értelemben elismertük, hogy „baj van”, de azt is megállapítottuk, hogy ez a baj orvosolható, s ennek mikéntjét neveztük a demokraták előtt álló feladványnak, illetve programnak.
Erről a mikéntről kívánunk itt bővebben szólni, s ennek kifejtésére azért választottuk a „köztársaság” témakörét, mert hiszen a demokrácia jobb meghonosításáért folyó küzdelem színtere a köztársaság. Ez a szó elég keveset szerepel a magyar politikai diskurzusban; ha mégis előfordul, alkotmányjogi kicsengése van, vagyis az intézmények valamilyen működtetési problémájához kapcsolódik. Holott a köztársaság – már csak a szó görög–római eredeténél fogva is – először is magát az önkormányzó közösséget jelöli, s csak azután az ehhez tartozó intézményeket. (Erről itt bővebben talán nem szükséges szólnunk.)
A pártoké?
Az új magyar demokráciát kezdeteitől, vagyis 1989-től fogva sújtó baj egyik legláthatóbb jele, hogy arra a kérdésre, „kié a köztársaság?”, tíz gondolkodó magyar közül nyolc azt fogja rávágni, mégpedig gondolkodás nélkül, hogy „a pártoké”. Ebben egyrészt az fejeződik ki, hogy a köztársaságot egyelőre nem tekintik a magukénak, másrészt hogy a jelenlegi államhatalom birtokosának en bloc azt a politikai vezetőréteget tartják, amely azt létrehozta, s amely országgyűlési képviseleténél fogva a törvényhozó és ellenőrző hatalmat gyakorolja. A de facto képviselet ténye ráadásul „hatpárti monopóliumként”, azaz de jure birtoklásként jelenik meg a politikát csak kívülről szemlélő közember képzeletében. A parlamentbe bejutott pártok közjogi elsőbbsége olyan uralkodó képzetté vált, hogy ahhoz képest még a kormány közhatalmi státusa alárendeltnek tűnik (a helyhatóságokéról nem is szólva). A többség szemében nem a végrehajtó hatalom személyzete, a miniszterek, és a kormányzati főtisztviselők, s pláne nem a polgármesterek vagy azok munkatársai képezik a politikai „elitet”, hanem a pártvezetők. Ők a játékvezetők, minden zsinórt ők rángatnak: ők a köztársaság.
Minek tulajdonítható a pártok szerepének ez a felértékelése? A magyarázat részben az új demokrácia eredete környékén keresendő, abban, hogy az új politikai vezetőréteg az 1989. évi Ellenzéki Kerekasztalból, illetőleg annak az akkori, egypárti hatalommal folytatott tárgyalásaiból nőtt ki. A szélesebb közvélemény már akkor is hajlamos volt arra, hogy az intézményekben végbemenő fordulatot az „egy pártból több párt” képletére redukálja. Ez jól beleillett abba a képbe, amelyet a hatalom okkult működéséről a kommunista évtizedek hagytak hátra. Paradox módon ezt a szemléletet még az az aktus is erősíti, melyben az állampolgári hatalomgyakorlás leginkább kifejezésre jut, vagyis az országgyűlési választások. Hiszen a választási procedúra listás oldalán, de gyakorlatilag még az egyéni jelöltségek többségében is a választópolgár pártokkal találja szemben magát, igazi befolyása – hacsak nem bennfentes – még arra sincsen, hogy az általa preferált pártot személy szerint ki jelenítse meg.
A kormányé?
A közembernek ez a vélekedése azért is érdekes, mert oly élesen eltér az érintettek, azaz a politikai életben aktívan részt vevők tapasztalatától. Az 1990 óta meghonosodott kormányzati gyakorlat folyományaként nemcsak az ellenzéki pártok érzik magukat alkotmányos szerepük egy részétől megfosztva, hanem még a kormánykoalíció politikai vezetőrétegének egy jókora hányada, talán a többsége is. Ha őket kérdeznénk arról, hogy „kié a köztársaság?”, válaszuk vagy az volna, hogy „Antallé”, vagy az, hogy „a kormányé”, s csak egyes ellenzékiek esetében az, hogy „a kormánykoalícióé”. Volna még persze Csurka István, aki azt válaszolná, hogy „a liberálisoké”, s hozzátenné: „Antall-lal cinkosságban.” Ezzel visszajutottunk az okkult képzetekhez, amelyeknek a paktummítosz az egyik leghatásosabb, ámbár nem egyedüli megjelenítése.
Mennyiben tekinthető az 1990-ben megválasztott kormány – pontosabban: kormányfő – az állampolgári elidegenedés egyik vagy éppen fő felelősének? A méltányosság először is azt követeli, hogy az Antall-kormány előtt tornyosuló feladatok emberfeletti méretét kellően tekintetbe vegyük. E megjegyzéssel nemcsak a gazdasági nehézségekre célzunk, hanem arra is, hogy az új magyar köztársaságnak nem volt hagyománya, s még a parlamenti kormányzásnak is csak annyi, amennyi a Tiszák és a Bethlenek elsüllyedt – s annyi vonatkozásban túlhaladott – tapasztalatából két-három nemzedéknyi kiesés után levonható. De éppen a történelmi kezdés fényében tűnik elő az Antall-kormány különleges felelőssége. A probléma, amiről itt szó van, nem a gazdasági és egyéb államügyek intézésének sikeressége vagy sikertelensége. (Ennek mérlegelése szétfeszítené e vizsgálódás kereteit.) Hanem az ügyek intézésének mikéntje, más szóval a kormányzás stílusa. Ami 1990-ben elkezdődött, nem tekinthető a demokrácia iskolájának. A korábbi egypárturalomra jellemző hatalmi manipulációt zárt ajtók mögötti, a társadalommal alig kommunikáló „kabinetpolitika” váltotta fel, amelyet az 1989 előtti rendszer kormányzási stílusával különösen az rokonít, hogy szintén szűk részvételre épül. Az újkeletű, de a közvélemény által nem túlságosan értékelt parlamenti nyilvánosság a hatalomnak ezt a zártságát csak kis részben ellensúlyozza. Az állampolgárnak egészben véve az a benyomása, hogy az ország dolgai tőle nagyon távol intéződnek. Hogy pontosan kié a köztársaság, azt nemigen tudja megítélni, de azt az egyet biztosan tudja, hogy nem az övé.
Talán az ominózus médiaügyet, valamint a bírósági elnökök kinevezését is ebből a szempontból kellene újravizsgálni. Az egyik esetben a pártatlan hírszolgáltatás, a másik esetben egy szakmai testület méltósága esett áldozatul a pártrokonságra, személyi hűségre és hivatali engedelmességre épülő államvezetési elvnek. Az Antall-kormány személyi választásait még a diplomáciában is, de belföldön még inkább, a korábbi gyakorlattól csak előjelében különböző (párt)megbízhatósági szempont vezette. (A zárójel arra utal, hogy gyakran a „pártnál” is szűkebb elfogultságok vagy rokonultságok érvényesítéséről volt szó.) Ez az irányvétel arra a – téves – helyzetfelmérésre épült, hogy az 1990. tavaszi választások kimenetele teljes felhatalmazást adott a győztes koalíciónak. „Miénk az ország.” Holott a választó sem 1990 tavaszán, sem 1990 őszén nem adta az országot – saját magát – senkinek a kezébe, hanem csak reményeket és preferenciákat nyilvánított ki. Igen sokatmondó tény, hogy a fél évvel korábbi választásokhoz viszonyítva ezek már 1990 szeptemberében is lényegesen módosultak. Ezek után hitbizománynak tekinteni a kormányzati felhatalmazást jóhiszeműen nem lehetett.
Már 1990 tavaszán is szemet szúrt az állampolgári részvétel gyengesége, a későbbi választásokon (helyhatósági, időközi, társadalombiztosítási) ez még nyugtalanítóbb méreteket öltött. Van olyan vélemény, amely szerint ez a demokrácia elutasításának is tekinthető. Ez talán túlzás; a többpárti szavalás legitimitását eddig még senki nem vonta komolyan kétségbe. De az urnáktól való tömeges távolmaradás annyit föltétlenül sejteni enged, hogy sokak szemében a választásoknak nincsen „állampolgári tétje”. Ez viszont úgy is lefordítható, hogy ezek a „sokak” – helyileg olykor a többség – kívül érzik magukat a köztársaságon. Nem sokat várnak tőle, s nemigen számítanak arra, hogy az lehetne az övék is.
A tét
Az a bizonyos „demokrata program”, amelyre korábban céloztunk, a fentiekből szinte önként adódik. Nyilvánvaló, hogy a demokrácia visszahonosításának alfája az állampolgári tudat, illetve szerepvállalás tömeges(ebb) elterjedése. Annak a civil öntudatnak a meggyökerezése, hogy valamilyen szinten a köztársaság „az enyém is”. Demokratikus politikai közösség e birtoktudat nélkül úgyszólván elképzelhetetlen. De modern értelemben vett, tehát a „nép” egészére kiterjedő nemzet sem, minthogy lényege szerint az is kollektív politikai akarat.
Képviseleti demokráciában az állampolgári bekapcsolódásnak fontos feltétele a pártválaszték (ez Magyarországon megvan), de még ennél is fontosabb, hogy a közösséget alkotó különféle egyedek és csoportok mindegyike – vagy legalábbis nagy többsége – azonosulni tudjon valamelyik párttal és az azt megszemélyesítő vezetőkkel, továbbá hogy a választás pillanatában a szavazat ide- vagy odaítélésének legyen világosan kivehető tétje. A közhiedelemmel ellentétben a demokrácia jó működéséhez inkább kellenek a markáns különbségek és az ebből adódó döntési alternatívák, mint a nemzeti egység és a választási lehetőségeket elmosó széles körű konszenzus. Elég az arra vonatkozó egyetértés, hogy demokráciában kell maradni, és hogy a nemzeti közösség együttes érdekeit nem szabad kockára tenni vagy elkótyavetyélni: máskülönben jobb, ha a képviselt irányzatok szétágazóak, vagyis nemcsak egy kapható belőlük a politikai piacon.
Ennek fényében fölvethető a kérdés, hogy a magyar társadalom látszólagos politikai érdektelenségének nem az egyik fő oka-e az, hogy a közélet piacára kirakott „áruk” között túlságosan kicsi a különbség. Vagyis hogy a kétségkívül meglévő nyelvezeti és stíluskülönbségek ellenére a kormánykoalíció és az ellenzéki pártok végső soron ugyanazt a gazdaságpolitikát árulják, legfeljebb az egyik több, a másik pedig kevesebb tehetséggel? A helyzet egyik furcsasága, hogy a szándékok szerint nincs is így, hiszen az ellenzéki pártok súlyos vétkekkel, melléfogásokkal és mulasztásokkal vádolják a kormányzatot. A szóharcok ellenére az egyszerű választónak mégis az a benyomása, hogy a kormányon lévők lecserélése alig érintené az ő sorsát. S még az is lehet, hogy ebben végső soron neki van igaza: nem szűkebben vett politikai okokból, hanem mert a gazdasági szerkezet átállítása, az európai piacokba való bekapcsolódás programja egyelőre nem kecsegtet „daloló holnapokkal”, akárkinek a kezében van is a kormányrúd.
Van-e válaszuk az ellenzéki pártoknak (vagy bárki másnak) erre a rejtett kihívásra? Tudnak-e hitelt érdemlően változást ígérni, méghozzá olyan” horderejűt, amely a mindennapok szintjén is érezteti hatását, s amely – így vagy úgy, de életbe vágó módon – tétté teszi azt, hogy kire adja le voksát a választópolgár?
E sokakat izgató kérdés közelebbi elemzésére hadd térjünk vissza egy következő alkalommal.
(Kende Péter négyrészes sorozatának harmadik részét – „Mi nyomasztja a demokratákat” címmel – lapunk következő számában olvashatják.)
- Esszé [6]