Négy évvel azután, hogy a liberális demokrácia eltemette a kommunizmust, hogy (majdnem) puskaropogás nélkül beköszöntött az új korszak, amelytől még mindig egy biztonságosabb, élhetőbb és, igen, jómódúbb világot várunk el: ijesztő év zárult le a nemzetközi politikában.
A fanfárokkal meghirdetett ambiciózus új világrendről nem az derült ki, hogy nem működik, hanem hogy nem létezik, hogy még nincs kitalálva. Csődöt mondtak a nemzetközi szervezetek, megméretett és könnyűnek találtatott azoknak a hatalmaknak a külpolitikája, amelyek ezeket a szervezeteket döntően befolyásolják. Az ENSZ csúfos kudarcot vallott Szomáliában, Haitiban és Boszniában, de eltökéltségéből nem húztak sok hasznot Irakban a kurdok és a lápvidéki arabok sem. Sikert csak Kambodzsában aratott a világszervezet – ha a tömeggyilkos Vörös Khmer nemzetközi legitimációját sikernek lehet nevezni. A NATO, a pár hete Európai Unióvá avanzsált Európai Közösség és a bizonytalan ontológiai státusú NYEU egyaránt tehetetlennek bizonyult a jugoszláv válság kezelésében. Az atlanti és nyugat-európai nemzetközi szervezetek sem Kelet-Közép-Európa biztonságérzetét növelő, sem Oroszország demokratizálódását segítő plauzíbilis elképzelésekkel nem tudtak előállni.
De az ipari demokráciák nemcsak a kétpólusú világ megszűnése által teremtett kihívásokra voltak látványosan képtelenek megfelelő válaszokat találni, hanem saját házi sütetű problémáikra is. Az Európai Unión belül a munkanélküliek száma várhatóan 18 millióról 25 millióra fog emelkedni. Ha a munkanélküliek önálló nemzet lennének, ők alkothatnák a hatodik legnagyobb országot az Unión belül, amely nagyobb lenne, mint Hollandia, Görögország, Portugália vagy Belgium. Ily módon nem meglepő, hogy a politikusokba vetett bizalom a mélyponton van, a Hét Nagy közül ötben már lecserélték az 1990-ben kormányon levőket (Japánban, Kanadában és Olaszországban olyan választási földcsuszamlások után, amelyek fölértek egy rendszerváltással), jövőre sor kerül Kohlra és Majorre is. S a kiábrándult és dühös polgárok rémisztő számban fordulnak a szélsőségesek felé.
Ráadásul a kommunizmus bomlástermékei a „fejlett Nyugatot” is megfertőzték. Vannak szecesszionista törekvések (Kanada és Olaszország), és feléledt a nacionalizmus is. Az amerikai izolacionizmus is nacionalizmus, ha nem is törzsi-etnikai alapú. A maastrichti folyamatot részben kiüresítő euroszkepticizmusnak is vannak nacionalista indítékai.
Mintha a hit is odalenne. Németországban „Van-e jövője a demokráciának?” címmel lehet befolyásos cikket írni. Franciaországban olyan könyv lesz bestseller, amely a világ középkori állapotokba való visszasüllyedését jósolja. Amerikában az NBC hírműsora „Ostromlott társadalom” címmel indított rovatot.
S akkor Mikulásra kilátásba helyeződött az észak-koreai atombomba, a Jézuska pedig Zsirinovszkij választási sikerét hozta…
Mindez elég hátborzongatóan hangzik. Azért ne feledjük, hogy a bajt nagyrészt azok a hatalmas és örömteli változások okozták, amelyek 1989-ben szerencsére bekövetkeztek. S azt sem, hogy a demokráciát már sokszor temették. Például a hatvanas–hetvenes években. Trilaterális bizottság foglalkozott a demokrácia válságával, könyvtárnyit írtak össze a demokráciák „kormányozhatatlanságáról” és „legitimációs válságáról”. A könyveket elfelejtették, a demokrácia megvan.
Válságban, megint.
- Extra Hungariam [6]