Brandenburg: utódpárti siker
„Azoknak a bonni kormányhivatalnokoknak, akik a Nyugat-Berlin melletti Großglienickében akarnak letelepedni (miután a főváros Bonnból ténylegesen Berlinbe költözött – NL), építkezési terveiket a szavazatok 63,4 százalékát elnyerő DSZP-s polgármesterrel, Peter Kaminskivel kell majd megtárgyalniuk” – írta diadalittasan a Neues Deutschland, a hajdani keletnémet állampárt hajdani „központi orgánuma” és az állampártból lett Demokratikus Szocializmus Pártja jelenlegi szócsöve a december 5-i brandenburgi önkormányzati választások eredményeit, kommentálva. Bizony, a DSZP Brandenburgban megszerezte a leadott szavazatok 21,2 százalékát, alaposan megjavítva 1990-ben elért 16,5 százalékos eredményét. A DSZP-nek már az első forduló eredményei alapján 19 helyen lesz polgármestere a Berlint körülölelő tartományban, és polgármesterei számát a december 19-i második fordulóban tovább szaporíthatja. (A többi párt eredményei: SPD: 34,5%; CDU: 20,5%; FDP: 7,1%; Bündnis 90/Zöldek: 4,2%. Az SPD 6,4 százalékot nyert, a CDU 11,3 százalékot vesztett 1990-hez képest.)
Helyi választásokra az országos német lapok nem szoktak túlzottan sok figyelmet fordítani, de a brandenburgi eredményekkel kapcsolatos elemzések, értékelések és reagálások még egy hét múltán is felkerültek a nagy lapok címoldalaira. Nehéz megérteni, nehéz elfogadni a DSZP térnyerését, és az is vita tárgya, hogy milyen konzekvenciákat kell ebből levonni.
Az Alkalmazott Társadalomtudományi Intézet (Infas) szerint a brandenburgi választási eredmények azt mutatják, hogy kialakulóban van egy – a nyugatnémettől különböző – önálló keletnémet pártrendszer. Ez minden bizonnyal így is van. S ennek a pártrendszernek a legfontosabb megkülönböztető jegye a DSZP jelenléte, amiről 1990-ben mindenki azt gondolta, hogy átmeneti jelenség. A keletnémet választók egy része, ahogy más posztkommunista országokban is, a beáramló márkamilliárdok ellenére vesztett a rendszerváltással, és nosztalgiával gondol „a boldog szocialista békeidőire”. De e tekintetben vannak más párhuzamok is az ex-NDK és a többi posztkommunista ország között. Az Infas szerint a keletnémet utódpárt támogatói között is túl sok az egyetemet végzett és a városi – meg persze a régi káderek. Az az utódpárt melletti érv sem hangzik idegenül, hogy jelöltjei bürokratikus-közigazgatási szakértelemmel rendelkeznek. Az ex-NDK-ban ráadásul az is segíti az utódpártot, hogy sikerült a keletnémet identitás védelmezőjeként, autentikus ossi pártként fellépnie.
A bajor CSU szerint az is hozzájárult a DSZP sikeréhez (és a CDU kudarcához), hogy a CDU nem folytatott elég kemény antikommunista propagandát, nem leplezte le kellőképpen a kommunizmus bűneit. A hajdani keletnémet ellenzék különböző pártokban tevékenykedő személyiségei szerint is a DSZP malmára hajtotta a vizet; hogy a múlttal való szembenézés lekerült a napirendről. Ha Manfred Stolpe, akit a hétfőn megszületett bírósági ítélet szerint szabad Stasi-spiclinek nevezni, szociáldemokrata színekben Brandenburg miniszterelnöke lehet, akkor miért ne lehetne egy volt NSZEP-funkcionárius Potsdam polgármestere?
A szociáldemokratáknak pedig főhet a fejük, ugyanis új politikai stratégiára lesz szükségük (bár nemcsak nekik), ha a DSZP valóban a keletnémet politikai színpad tartós szereplőjévé válik. Ekkor ugyanis a CDU-tól balra a DSZP nélkül nem lesz többség. Ebben az esetben két lehetőség marad: vagy nagykoalíciós kormányzás a CDU-val, ami hosszú távon formasággá degradálja a választásokat; vagy pedig – még rágondolni is szörnyűség – összefogás a DSZP-vel. Egyelőre az SPD elutasítja a DSZP-vel való koalíciót, de a „pontszerű” együttműködést elképzelhetőnek tartja. Érdekes módon a konzervatív Frankfurter Allgemeine nem talált ebben kivetnivalót, mivel úgy véli, hogy az önkormányzatoknak nem kellene parlamentet mímelniük. (A lap egyébként vevő a szakértelem érvre is.) Ezzel szemben a bizonyos hazai körökben rossz hírűnek számító liberális Süddeutsche Zeitung kemény szavakkal ostorozta a szociáldemokratákat a DSZP szalonképessé tétele miatt. A helyzet láthatóan annyira bonyolult, hogy még az ideológiai iránytű is megbolondult.
Nem csoda hát, hogy a huszárvágásokat kedvelő CSU olyan javaslattal állt elő, amely a gyökerénél ragadja meg a problémát. Véleményük szerint a DSZP-t megfigyelés alatt kell tartania az alkotmányvédelemnek, elegendő kompromittáló tényt kell róla összegyűjteni, majd pedig be kell tiltani. A Frankfurter Allgemeine azonban úgy véli, hogy a betiltás már kiment a divatból. „A demokrácia már búcsút intett annak a gondolatnak, hogy adott esetben represszív eszközökkel védje meg magát – akár szépszámú választóval szemben is, mert ez hozzátartozik” – figyelmeztet a lap, egészen biztos, hogy nem hiábavalóan.
Chile: a kormánykoalíció győzelme
Harminc év után ismét Eduardo Freinak hívják majd a Moneda Palota lakóját. A leadott szavazatok 57 százalékával, a közvélemény-kutatások által megjósoltnál is nagyobb arányban nyert a szombati chilei elnökválasztáson a kereszténydemokratákból, szociáldemokratákból és szocialistákból álló balközép kormánykoalíció – a Concertacion por la Democracia – kereszténydemokrata jelöltje, Eduardo Frei Ruiz-Tagle, annak az Eduardo Frei Montalvának a fia, akit Allende előtt, 1964-ben választottak meg a magas posztra. Az alkotmánynak megfelelően március 11-én lép majd Patricio Aylwin örökébe, aki tizenhét év katonai diktatúra után, 1990 márciusában lett Chile elnöke, és vezényelte négy éven keresztül a transiciónt, a diktatúrából a demokráciába való átmenetet.
Legerősebb riválisa, a jobboldali ellenzék színeiben induló Arturo Alessandri a szavazatok 24 százalékát kapta meg. A „független” José Penera, Pinochet hajdani bánya- és munkaügyi minisztere hat százalékkal a harmadik helyen végzett. A környezetvédő alternatívok jelöltje, Manfred Max-Neef mellett a választók szűk hat százaléka döntött, a kommunisták és a „forradalmi baloldaliak” által csatába küldött katolikus pap, Eugénia Pizarro mellett pedig szűk öt százalék.
Az első kommentárok szerint Frei sikerét részben nevének köszönheti. Származása komolyan hozzájárult előretöréséhez a Kereszténydemokrata Pártban, és nyilván a választókra is hatott, hogy annak a férfinak a fia, akinek elnöksége után a bajok elkezdődtek Chilében. De a „Concertation” a szenátusi és képviselőházi választásokon is sikerrel védelmezte pozícióit. Tehát a chileiek nemcsak egy jó emlékű politikus fiára, hanem a folytonosságra és a demokráciára is szavaztak. Azokat a politikusokat részesítették előnyben, akik egyértelmű alternatívát képviselnek a Pinochet-diktatúrával szemben.
Az Allende-féle szocialista kaland és a Pinochet-diktatúra alatt bekövetkező gazdasági fellendülés után hatalomra került rendszerváltó koalíciónak azt kellett bebizonyítania, amire a kelet-európai rendszerváltások alapoztak: hogy a demokrácia és a szabad piacgazdaság összeegyeztethető, hogy a politikai szabadság körülményei között is lehet eredményes gazdaságpolitikát folytatni. Miután ez sikerült, a „Concertation” támadási felület nélkül maradt. A balközép koalíció és a jobboldali ellenzék gazdasági elképzelései között kevés a különbség. Frei még jobban be akarja kapcsolni Chilét a nemzetközi gazdaságba, és folytatni kívánja a Pinochet alatt beindított privatizációt. Ezenkívül több igazságosságot, kevesebb szegénységet és jobb iskolákat ígért.
A kommentárok szerint nem egészen világos, hogy az új elnök mit akar és mit tud majd tenni az emberek ezreinek meggyilkolásában és megkínzásában bűnös katonák felelősségre vonásával kapcsolatban. Aylwinhoz hasonlóan a megbékélés politikáját hirdeti, győzelmi beszédében kijelentette, hogy „minden chilei elnöke” kíván lenni. De az igazságtétel kérdésének Chilében is megvan a saját dinamikája. Ráadásul Frei némileg sebezhető is. A szélsőbaloldal, amely a legtöbbet szenvedte Pinochet alatt, szemére veti, hogy mint építési vállalkozó úgy gazdagodott meg, hogy a diktatúrával üzletelt. (Ámbátor nincs ebben semmi hallatlan. Pinochet némely, akkoriban még igen ifjú ellenfele azért tölthette meglehetős kényelemben a száműzetés éveit, mert Pinochet alatt mesésen meggazdagodó szülei képesek voltak mind tanulmányait, mind politikai tevékenységét bőkezűen finanszírozni.)
Megjegyzendő, hogy Chilében az igazságtétel kérdése túlmutat önmagán. Mielőtt Pinochet átadta volna a civileknek a hatalmat, olyan alkotmányt dolgoztatott ki, amely rövid pórázon tartja a demokráciát. Többek között ő maradt a hadsereg elmozdíthatatlan főparancsnoka, a hadsereg nem került civil ellenőrzés alá, és az 54 tagú szenátusban továbbra is ott ül az a nyolc, a hadsereg iránt baráti érzelmekkel viseltető szenátor, akiket Pinochet nevezett ki. Ilyen körülmények között az igazságtétel nemcsak igazságtétel lenne, hanem annak bizonyítéka is, hogy sikerült eltakarítani a diktatúra utolsó maradványait.
Csakhogy az alkotmánymódosításhoz kétharmados többség szükségeltetik, és ezzel a többséggel a „Concertacion” továbbra sem rendelkezik. Frei csak akkor lesz képes alkotmánymódosítást elérni, ha előtte megegyezik a jobboldali ellenzékkel. A jobboldali ellenzéki tömörülésben azonban a Nemzeti Megújulás nevű jobboldali liberális párt mellett ott van a populista Centrum-Centrum Unió (sic! – a centrum verbális elfoglalása nyilván Chilében is politikai csodaszernek számít) és a szélsőjobboldali Független Demokratikus Unió is.
Az egyezkedés nem lesz könnyű.
- Extra Hungariam [6]