Igazán szégyellem, hogy ez idáig nem ismertem az 1945-ös születésű lengyel szerző, Eustachy Rylski nevét, akinek – a fülszöveg tanulsága szerint – immár öt kisregénye jelent meg. Az ezredes csaknem tíz éve látott napvilágot Varsóban, s most az igazán figyelemre méltó könyvekkel előálló pécsi Jelenkor Kiadó adta ki.
Rylski kisregénye első olvasásra jóval kedvezőbb benyomást tett rám, mint másodikra – mondhatnám, többet láttam bele, több csavart, szellemi izgalmat, szerkesztésbeli furfangot véltem benne felfedezni. A történet – vázlatosan és leegyszerűsítve – egy bosszú históriája. A kisregény lengyel főhőse, a későbbi Stankiewicz ezredes, kisgyerekkorában tanúja annak, ahogyan apját, a lázadót egy kozák lemészárolja. Felnőttként minden kapcsolatát elveszíti szülőföldjével, orosz katona lesz, de egyszer, valami véletlen folytán, felettese lesz annak a kozáknak, akiről azt gyanítja, hogy apja gyilkosa volt. Ettől kezdve mindent elkövet, hogy eltegye láb alól beosztottját, de ez csak jóval később sikerül neki: a vörösökkel vívott küzdelem legközepén, tökéletesen reménytelen helyzetben áll végül bosszút. Nem sokkal később őt magát is foglyul ejtik, megverik és meghal – alig néhány órával éli túl azt, akinek halála oly fontos volt számára.
A regénnyel ismerkedő olvasó egy darabig eltéved az időben: harminc évről van szó, végeláthatatlan háborúkról egy körkörös világban, ahol az idő mindig vissza-visszatér, ahol minden mindig ugyanaz marad, ahol a hazafiak, Stankiewicz lengyel rokonai eredménytelenül próbálják felébreszteni az Oroszországban már megállapodott, a maga módján befutott fiatalemberben a haza iránti elkötelezettség érzését. Stankiewicz számára jelentéktelen, tán észre sem vett a különbség az orosz birodalom és lengyel hazája között, egyetlen homályos emlék az, ami mégis valamiféle útjelzőül szolgál számára: apja legyilkolásának helyszíne és ideje. Ez jelöli ki később a végpontot is, a bosszúállásét, s e kettő mégiscsak tagolja Stankiewicz idejét és terét.
Ha mindez nagyon ígéretesnek hangzik is, poétikailag végiggondolt, furfangosan kitervelt, vérbeli új regényt mégsem kapunk, inkább hagyományos, könnyebben befogadható, áttekinthető prózát. Rylski, hogy úgy mondjam, nem tud titkot tartani: csakhamar sort kerít arra, hogy gatyába rázza az időrendet és az oksági összefüggéseket, feloldja a rejtett utalások jó részét, és többé-kevésbé lineáris rendbe szedi az elbeszélést.
Rosszul mondtam. Rylski mégiscsak tud titkot tartani. Ez a titok a főhős viselkedésének ábrázolásában rejlik. Az ezredes, aki semmiféle értékelhető reakciót nem mutat akkor, amikor honfitársai megpróbálják rávenni a hazatérésre, akit a bosszú gondolatán és saját teste karbantartásán kívül talán csak a mindennapi élet apró-cseprő teendői foglalkoztatnak, akinek a szeméből bizonyára ugyanaz a „nyugalom, felszínesség és kegyetlenség” sugárzik, mint ellenségééből, apja gyilkosáéból – nos, ez az ezredes halála óráján felidéz egy beszélgetést, amely közte és egy haldokló sebesült között folyt le. A figyelmes olvasó nem csekély meglepetésére ebből értesül arról, hogy az ezredes igen nagyra tart bizonyos értékeket, amelyeket a civilizáció megjelölés alá sorol be: a kultúrát, a nyelvtudást, a formák tiszteletét, az ízlést. Rylskinek az utolsó oldalakig sikerült eltitkolnia, hogy főhősét ezen értékek megbecsülése jellemezné, hogy – még ha neveltetése folytán el is sajátította őket – egyáltalán „gondolna” róluk bármit is. A belső nézőpontú elbeszélésrészek tükrében valódi „idegennek” ismertük meg Stankiewiczet, aki egykedvűen, igazi érdeklődés, sőt, meglehet, érzések nélkül él és él túl – hát akkor mi ez? Igazi rejtély.
Hacsak…
Hacsak nem arról van szó, amire gondolni sem merünk, hogy az elbeszélő az írása végén világosan szerette volna szembeállítani a bolsevik rombolás világát Stankiewicz és az orosz katona hagyományokkal rendelkező, határozott értékeket felmutató világával. Ha így lenne, akkor Rylski kisregénye a végére beleszaladna a tézisregénybe. De hát ez rosszindulatú értelmezés.
Egyébként is: annyira ismerős, annyira közép-európai ez a könyv, hogy akkor is lehet szeretni, ha csúnya itt-ott. A klasszikus történelmi regény hagyományát követi – nemcsak annyiban, amennyiben „közepes” hőst választ, és gondot fordít főhőse történelmi környezetének ábrázolására, ahogyan ezt a hagyomány diktálja, hanem mert minden következetlensége ellenére végül mégiscsak megteremt egy „hőst”, egy alakot, valakit, akit fel lehet majd idézni, akit ebben a régióban jól ismerünk.
Ahogyan sok-sok közép-európai mű, Rylskié is: majdhogynem magyar kisregény lehetne. Nem utolsósorban azért, mert Pályi András lenyűgözően könnyedén és bátran ültette át: egy pillanatra sem érezni, hogy „fordította” volna, márpedig a jó fordítást erről ismerjük fel.
- Kultúra [6]