És mégis volt Jalta!
A divatos káoszelmélet szerint komplex rendszereket azért nem lehet lineáris egyenletekkel leírni – magyarán: nem lehet megjósolni, hogy mi fog bennük történni –, mert a kiinduló feltételek parányi változásai beláthatatlan következményekkel járhatnak. Vagyis aprócska okok hatalmas okozatokat idézhetnek elő: a pillangó szárnycsapása Hanoiban hurrikánt okozhat Floridában.
Lehet, hogy ilyen pillangószárnycsapás az a tanulmány, amelyet William Larsh, az amerikai Yale Egyetem ifjú doctorandusa minap a Berkeley Egyetem Eastern European Politics and Societies című diákfolyóiratában publikált. Annyi bizonyos, hogy Fukuyama nevezetes cikke óta – amelyben megjósolta a „történelem végét” – tudományos írás nem váltott ki ekkora politikai izgalmat.
A huszonéves doktorjelölt dolgozata arról szól, hogy miként kezelte W. Averell Harriman 1943–1944-ben a lengyelkérdést. Fő forrása a washingtoni külpolitikát hosszú időn keresztül meghatározó nagy tekintélyű politikus – akkoriban moszkvai nagykövet – eddig feltáratlan személyes hagyatéka volt.
A történészinas hihetően megokolt értékelésével több legyet is üt egy csapásra: megkarcolja Harriman és Roosevelt tornyosuló emlékművét, kihívást jelent a hidegháború eredetét kutató újabb, „revizionista” történetírás számára, és – mintegy mellesleg – megkérdőjelezi Clinton elnök orosz politikáját.
William Larsch szerint Harriman „fundamentálisan félreértelmezte” Sztálin politikai szándékait, azt hitte, hogy Sztálin meg fogja engedni a lengyeleknek, hogy saját ízlésük szerint alakítsák belpolitikájukat, ha az európai ütközőzóna létrejöttével kielégül biztonsági igénye. Ezért nem talált abban semmi kivetnivalót, hogy titkos tárgyalásokat folytasson a legális lengyel kormány szovjet bábkormánnyal való kicseréléséről.
Harriman csak akkor ébredt fel, amikor Sztálin hagyta, hogy a németek lemészárolják a varsói felkelésben részt vevő lengyel erőket. George Kennan szerint Sztálin viselkedése „megviselte” Harrimant, saját lánya szerint pedig „az idegösszeroppanás szélére került” miatta.
Roosevelt elnöknek ezzel szemben nem voltak illúziói Sztálinnal kapcsolatban. Harriman egyik fejbekólintó naplóbejegyzése: „Májusban (1944 májusáról van szó) egy alkalommal az elnök azt mondta nekem, hogy nem törődik vele, ha az Oroszországgal határos országokban bevezetik a kommunizmust. Akkor nem volt lehetőségem rá, hogy jelezzem a nézeteimet.”
Harriman soha nem hozta nyilvánosságra az 1943–1944-ben folytatott amerikai lengyelpolitika kompromittáló konkrétumait. Felhatalmazott ugyan egy Herbert Feis nevű történészt moszkvai tapasztalatainak összefoglalására, de ez az élesen kritikus szinopszis lakat alatt maradt. Talán azért, spekulál Larsch, mert munícióul szolgálhatott volna a boszorkányüldöző McCarthy szenátornak, aki fennen hirdette, hogy a Roosevelt-adminisztráció eladta Kelet-Európát az oroszoknak.
William Larsch „ingatagnak és túlzottan az oroszok kedvében járónak” minősíti Washington magatartását. Stephen S. Rosenfeldet, a neves publicistát, aki a Washington Postban írt kommentárt Larsch leleplezéseiről a múlt héten, „szomorúsággal és undorral” töltötte el a Lengyelország „kommunizálásában” játszott amerikai szerep.
Az elmúlt húsz év során általában nem ilyen kifogásokat emeltek a hidegháborút megelőző amerikai külpolitikával szemben. Az enyhülés hullámain a tudományos életbe bevitorlázó „revizionista” történészek kétségbe vonták annak az egyszer már polgárjogot nyert – „hidegháborús liberális” – nézetnek az érvényességét, amelynek leghízelgőbb változatában is Sztálin túljárt a Roosevelt-adminisztráció eszén, egy erkölcsileg kompromittáló változatában pedig az amerikaiak Jaltában tudatosan csillapították a szovjet expanzionizmus étvágyát. A revizionisták szerint a Jalta-tézis hidegháborús mítosz, hiszen az amerikai külpolitikát mindig is sötét szovjetellenes szándékok motiválták. A hidegháborút a piszkos amerikai trükkök okozták, és nem az, hogy Sztálin átlátott a szitán.
De a fiatal történész által megtalált füstölgő mordály nemcsak a történelmi vitába visz életet, hanem kapóra jön azoknak a publicistáknak, kommentátoroknak, valamint kormánypárti, ellenzéki és független szakértőknek is, akik úgy vélik, hogy Washington már megint mások költségére hajlik Moszkva felé. Rosenfeld úgy tudja, hogy a dolgozat, a Yale Egyetem önreklámjának hála, egyre inkább ismertté válik a Clinton-adminisztráció belső köreiben is. S állítólag az adminisztráción belül is vannak olyanok, akik feltették a kérdést: szabad-e a NATO kibővítésének kérdésében az orosz óhajoknak ennyire előzékenyen elébe menni, szabad-e Kelet-Európát újból sorsára hagyni? Ha a nemleges válasz bizonyul súlyosabbnak, akkor az Egyesült Államok egy olyan biztonságpolitikai rend megteremtésére fog törekedni, amely kedvez a kelet-közép-európai térségnek.
Hogy mennyi lehetőség rejlik egy jól sikerült tudományos diákköri dolgozatban…
Az elnökválasztás nehézségei
A múlt csütörtökön Steffen Heitmann szász igazságügy-miniszter lemondott szövetségi elnöki jelöltségéről. Ezt még korábbi támogatói is inkább megkönnyebbülten, mint csalódottan vették tudomásul. Sőt, makacsul tartja magát a híresztelés, hogy nem önszántából köszönt le, hanem Kohl kancellár unszolására, aki három hónappal ezelőtt saját kezűleg katapultálta az eleinte nyilván hízelgő, de rendkívül hamar szörnyen terhessé váló figyelem középpontjába.
Heitmann jelölésekor Kohlt alighanem cserbenhagyta legendás politikai szimata. Vezető FDP-politikusok szerint a kancellár még annyira rabja az újraegyesülési évek lelkes hangulatának, hogy valószínűleg azt hitte: Heitmann jelölésének mozgósító hatása lesz, és egész Németország egy emberként áll majd a német egységet – pontosabban: Kelet-Németország odatartozását – megjelenítő keletnémet jelölt mögé. A valóságban azonban a (nyugat)német politikai elit – a szélesebb közvéleményről nem is beszélve – igen távol van attól, hogy bárkit elfogadjon, ha az keletnémet. Éppen ezért a Kelet-Németországban vitathatatlan politikai érdemekkel rendelkező, de egyébként szürke és alig ismert Heitmannt a közvélemény-formálók tekintélyes része eleve jóindulatúnak nem nevezhető, gyanakvó kíváncsisággal fogadta.
S Heitmann postafordultával ki is elégítette ezt a kíváncsiságot. Rajta is ott ül a kelet-európai posztszovjet konzervatívok átka: azt hitte, hogy a tabuk döntögetése ugyanolyan férfias elfoglaltság a demokráciában, mint a diktatúrában, és hogy a demokratikus konszenzus rongálása éppúgy vitézi tett, mint, teszem azt, a marxizmus–leninizmus bírálata (volt tíz évvel ezelőtt). E tévedése következtében első interjúja után maradék jelölti hónapjait ezen interjú magyarázatával volt kénytelen eltölteni.
Pedig ha vitatott kijelentéseit egyenként vesszük nagyító alá, arra a következtetésre juthatunk, hogy semmi égbekiáltót nem mondott, mindenesetre semmi olyat, amitől egy edzett magyar polgárnak megrezdülne az arca. Heitmann felhívta a nők figyelmét arra, hogy az anyaság milyen szép dolog, és ezért ne csak, vagy ne elsősorban a munkahelyen, a családi tűzhelytől távol teljesítsék ki életüket; megértést mutatott azokkal a félelmekkel szemben, amelyek az idegengyűlöletet termelik ki; óvott azoktól a veszélyektől, amelyeket az európai integráció felgyorsítása hozhat, ha az a volt NDK-nak a Szövetségi Köztársaságba való teljes integrációja előtt következik be; és végül a holocaust egyszeriségét elismerve kétségbe vonta, hogy Németországot az elkövetett bűnökért örök időkre meg lehet bélyegezni. De ez így együtt Németországban sok volt. Sok volt, mert a szélsőjobb által körbenyálazott és megmérgezett témák ezek, amelyek egyenként is csak nagy tapintottál hozhatók szóba, együttes hangoztatásuk révén pedig könnyű a tiszteletreméltóság körén kívülre kerülni.
De az az igazság, hogy Heitmann bukása nemcsak – és talán nem is elsősorban – azt jelenti: Németországban még mindig tartja magát a liberális demokrácia politikai kultúrája. Heitmann (és vele Kohl kancellár) akkor is szerencsétlenül járhatott volna, ha nem tesz ügyetlen, félreérthető – vagy éppen félreérthetetlen – kijelentéseket. A Heitmannt a végsőkig támogató Frankfurter Allgemeine például azért nem tartja a keletnémet politikus elnökjelöltségét hiábavaló mártíromságnak, mert ráirányította a figyelmet arra, hogy az újraegyesülés után a magas hivatalok elosztása nem folytatódhat a régi séma szerint. S ez tényleg így van, mégpedig egy kínosan triviális értelemben: most mindig fel kell tenni azt a kérdést is, hogy ossi-e vagy wessi, vagyis hogy a régi szövetségi tartományokból származik-e a jelölt, vagy a volt NDK-ból. Sok jel mutat arra, hogy az a kényes mechanizmus, amely a hivatal méltóságának biztosítása érdekében mostanáig széles támogatást élvező szövetségi elnökjelölteket produkált, ezt a pótlólagos szempontot már nem tudja kezelni. Az egyéni hiúság, a pártérdek és a regionális presztízs kiegyensúlyozása már eddig sem volt könnyű feladat. Most a régi stílusban – vagyis a kulisszák mögött – nem is sikerült. Márpedig a hagyományos felfogás szerint a leendő elnök személyéről folytatott nyilvános vita kárt okoz a hivatal méltóságának.
Nem is beszélve a nyílt színen folyó bazári alkudozásról.
- Extra Hungariam [6]