Egy német üzletember az elegáns kávéházban megmutatta nekem a naptárát, egy találkozó volt beírva valami némettel (vagy japánnal, vagy amerikaival) kerek egy évvel (lehet, hogy kettővel) későbbre a világ valamelyik távoli sarkának távoli hoteljében. Meg volt rendelve az étteremben az asztal, fehér, ropogósra keményített asztalterítővel, áttetsző borospoharakkal, lenyűgöző kilátással a békés tengerre.
El lehet képzelni kifinomultabb gyilkosságot, mint hogy valaki áldozatának üveges szeme elé löki ezt a naptárat, és azt ordítja: Idenézz! Itt az egy évre előre rendelt asztalod! Itt a ropogós asztalterítőd meg a tengeri panorámád!
Na, jó.
Hogy mitől olyan magától értetődő a jövő, mintha csak a jelent kettőznénk meg, ez érthetetlen. Hisz a jelen már abban a pillanatban elveszti valóságosságát, amikor felmutatja az előttünk állót mint nem valóságosat.
Ó! A legveszélyesebb valamit várni, megpróbálni áthatolni azon a horizonton, amelyet eddigi gondjaink és reményeink tehetetlenségi sebességének egyenes vonalú meghosszabbítása rajzol. Ó, ismerjük mi ezt! Ismerjük ennek a bajnokait, tudjuk, mit hoz az ő világmegváltó munkálkodásuk. Álmaink és várakozásaink elúsznak és feloldódnak a kozmoszban. Nem, nem! Nincs jövő év! Egyáltalán, jövő sincs! Nincs megfogható és berendezett jövő! Vannak álmok a jövőről, azaz a jelenről, amely, mint vizsgálódásunk során kiderült, szintén nem létezik!
Általában pedig, természetesen, nekem is vannak terveim a jövőre nézve. Például, hogy 2000-re meg kell írni 20 000 verssort (17 000 már kész), az elkövetkezendő években meg kell rendezni néhány száz kiállítást – ezekről van néhány elképzelésem. Igen, és, persze, a terveim között szerepel, hogy egy-két év múlva találkozom egy fontos emberrel a világ valamely távoli sarkának távoli hoteljében, a vendéglőben, a fehér terítős asztalon áttetsző borospoharak, lenyűgöző kilátás a békés tengerre.
Szóval, minden remekül fog menni.
(Fordította: Hegedűs Judit)
- Költői kérdés [6]