A szakállas vicc szerint az orosz nép legutoljára valamikor a múlt században éljenezte meg az alkotmányt, amikor is a Palota téri népünnepélyre összegyűlve azt hitték: a konstitúció nem egyéb, mint a trónörökös feleségének a keresztneve.
Nem sokkal nagyobb a világosság most sem: az utóbbi két hónap tömegpropagandájában a frissen megszavazott orosz konstitúcióból jószerivel csak egyetlen bekezdés, a hírhedtté vált 80. cikkely került a figyelem középpontjába: „az alkotmány garanciája Oroszország elnöke”. Ezt persze ki-ki vérmérséklete szerint értelmezte („ha Jelcin alkotmányára szavazol, a rendre voksolsz”, vagy: „ha Jelcin alkotmányára szavazol, a diktatúrára voksolsz”). A részletekről inkább csak értelmiségi vitákban esett szó.
Az előzetes választási eredmények közzétételekor még nagyobb erővel robbant ki az alkotmányvita: az lehet, hogy az új alaptörvény révén elkerülhető az októberi véres események megismétlődése, de vajon képes-e megvédeni az országot a neofasiszta előretöréstől vagy éppen a kommunista restaurációtól? Nem fog-e újabb veszélyes antijelcinista hullámot előidézni az alkotmányban rögzített hatalomkoncentráció, s nem fogja-e ez megakadályozni, hogy létrejöjjön a reformdemokrata erők antifasiszta blokkja. Az alkotmány szövegéből azonban futó olvasás után is kiderülhet, hogy a kérdések még csak nem is ilyen egyszerűek. Sokakra már az a hír is sokkolóan hatott, hogy a széles körben alig ismert szöveg immár nem tervezet, hanem a népszavazás sikeressége következtében (a hivatalos közzététel pillanatában) hatályba is lép, bár még van benne néhány, csupán átmenetileg szabályozott megoldás. Nem vették figyelembe például azt, hogy az új alkotmány szerint a képviselői Duma-mandátum nem viselhető más, államhivatali funkcióval együtt: az Oroszország Választása blokk listavezetői egytől egyig prominens kormányférfiak. (Emiatt nem is csak a szélsőséges „feketeszázasok” bírálták a Gajdar-csapatot, „Izrael választásának” becézve társulatát, hanem a mérsékelt demokraták is.)
Az elnöki köztársaság és a parlamenti köztársaság koncepciója ugyan már az áprilisi referendum óta szemben áll egymással, a nagy hirtelenjében összefércelt mostani „elnöki” alkotmányt olvasva mégis sokan döbbenten vették tudomásul azt a „túlhatalmat”, amit e legutolsó variáció Jelcinnek biztosít. Mert akármilyen lesz is a végső eredmények alapján a parlament két házának összetétele, a hatalmi szerkezet (ha komolyan veszik az alkotmány betűjét) nagy vonalakban már most látható.
Az újdonsült alkotmány egy karikatúra szerint leginkább „farkába harapó farkasra” hasonlít: az elnök kinevezési, feloszlatási stb. jogkörei oly alaposan körül vannak bástyázva, hogy még ha van is módja a parlament valamelyik házának egyetértésre, jóváhagyásra vagy épp elutasításra, az első vagy utolsó szó joga mindig az elnöké. Végletesen példázza ezt az a mód, ahogyan az elnök elmozdítható posztjáról: a procedúrát az Állami Duma kezdeményezheti, de csak akkor, ha az elnök súlyos bűntettet (pl. hazaárulást) követett el, s a gyanút az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság egyaránt megalapozottnak találta. A vádemelési indítvány benyújtásához ez esetben is a Duma szavazatainak legalább harmada szükséges, elfogadásához kétharmados többség kell. Az elnök lemondatását csak ezután teheti megfontolás tárgyává a felsőház, ám erre mindössze három hónapot kap, ellentétben a két bírósággal, amelyik addig bizonygat, ameddig akar. Ha a felsőház a kijelölt terminus alatt nem hoz határozatot (s miért ne akadna mindig, aki húzza az időt), az indítvány érvényét veszti, s minden marad a régiben.
Persze, ha semmi rendkívüli tettet nem követ el az elnök, úgyis hiábavaló minden megbuktatási kísérlet (impicsment – ahogy az anglo–orosz mondja). Az alkotmány második szakaszában rögzített átmeneti és zárórendelkezések 3. pontja értelmében ugyanis az alkotmányosan megválasztott orosz elnök hivatalában marad egészen az eredetileg kiszabott idő lejártáig (tehát 1996-ig). S ezt a pontot még csak módosítani sem lehet. A kilencedik fejezet kimondja: az 1., 2. és 9. fejezetben alkotmánymódosítás nem hajtható végre (máshol se könnyű). „A demokratikus rendszereknek minden korban megvan a maguk módszere a hatalmi egyensúly kialakítására. A mai Oroszországban ez az egyensúly az elnök javára billen” – alapozta meg Jelcin elnök egy nyilatkozatában a kialakult helyzetet.
Az elnöki hatalom „túlsúlya” azonban csak számos megszorítás ellenére érvényesül: az Állami Duma például nem oszlatható fel a megválasztását követő évben, az elnöki mandátum lejárta előtti fél évben, hadiállapot és szükségállapot idején, és így tovább (a most alakuló Dumát tehát alkotmányosan legföljebb csak jövő ilyenkor lehet szétkergetni). A baj csak az – jegyzi meg Viktor Sejnisz történész, az alkotmány egyik mérsékelten Jelcin-ellenes, ám elkötelezett reformdemokrata szerzője (az előzetes eredmények szerint a Javlinszkij-blokk listájának nyolcadik helyén jutott be a Dumába) –, hogy ez a „rendpárti diktatúra” nemcsak alkotmányosan, hanem robbanásszerűen is érvényt szerezhet akaratának. Nem világos például, miként fog alakulni a „hatalommegosztás” a parlament két háza közt, miért nem szerepel egyik ház kompetenciájában sem a népszavazás kiírásának véleményezése.
Kérdés az is, hogyan fognak reagálni a régiók arra, hogy az új alkotmány szerint az Oroszországi Föderáció mind a 89 jogalanya egyforma státusban szerepel, legyen az köztársaság vagy épp a Zsidó Autonóm Körzet; a köztársaság csak abban különbözik az „alacsonyabb rendű” egységektől, hogy joga van az orosz nyelv mellett második nyelv használatára is. Az optimisták ezt a valódi föderalizmus felé vezető első lépésként értékelik, a kétkedőbbek szerint viszont még számos konfliktus fakad abból, hogy a szuverenitáshoz és önálló állampolgársághoz való jogukat elvesztették (a köztársaságok korlátozott érvényű, önálló alkotmányt ugyan kidolgozhatnak, de ez, a központi Szövetségi Alkotmánnyal ellentétben, kisbetűvel írandó). Vannak olyan köztársaságok, amelyek már most sem nagyon tűrik a nemecsekséget: bár három köztársaságban bojkottálták a referendumban való részvételt, az eredményen ez nem tükröződött, mivel a szavazatokat nem régiónként számolták össze.
Zsirinovszkij győztes pártja igen ellentmondásos propagandát folytatott az alkotmánnyal kapcsolatban. Miközben az elnöki hatalom túlsúlya a pártelnök személyes ambíciói szempontjából nagyon is vonzó számukra, gazdasági és regionális téren gyökeresen más követeléseket fogalmaznak meg. Oroszország sokat szenvedő ország marad mindaddig, amíg soknemzetiségű föderáció lesz – hirdeti Zsirinovszkij lépten-nyomon, utókampányában is.
Az új orosz rendnek persze, akármilyen lesz is, itt, ebben az Oroszországban kell létrejönnie, amelyik már eddig sem szűkölködött szabályokban, sőt, egyetlen vágya volt, hogy az élet minden kis szeletét megregulázza, egészen a tüzérségi illemhely használatáig. Hogy milyen sikerrel, arról nem számolt be a tudósítónak az a lankadatlan orosz demokrata, aki a mellékelt talált tárgyat szerkesztőségünk rendelkezésére bocsátotta.
- Külföld [6]