B. J. ekkor már nem volt „kiskorú”. Közben eltelt valamivel több mint két esztendő. Az érettségire, majd felvételire készülő, felsőfokú technikumba járó, zenét, könyveket és számítógépeket imádó fiatalemberből illedelmes anyanyelvünkön „néhai” B. J. lett. Megnyugodni nem tudó és akaró anyja állítása szerint a fél kisváros zarándokolt ki sírjához az idén halottak napján a temetőbe. „Mert nagyon jó fiú volt” – mondja.
Nem nyereségvágy az, ami őt, a II. rendű felperest és az apát, az I. rendűt elindította egy ma még ritka, szinte csak a megszállottak által járt úton. Rendőrségi feljelentés, majd pedig polgári perrendtartásunk kötöttségeinek alávetve magukat, három egészségügyi intézmény – két országos és egy helyi, az I., II. és III. rendű alperesek – ellen keresetlevelet nyújtanak be vagyoni és nem vagyoni káruk megtérítése érdekében. Az egyébként számokkal élő apa – okleveles könyvvizsgáló – tudja: későn született fiúgyermekének élete és halála semmiféle „tartozik-követel” rovatba nem írható, elvesztése örök hiány marad. Aki kezének reszketését és asszonyának tekintetét látja, nem kezd el ész-, netán érzelmi érvekre hivatkozni, hogy asszonylányuk s két iskolás fiúunokájuk van, nyugodjanak hát meg, forduljanak az élők felé.
Harc az életért…
B. J. rövid élete során talán annyi családi, baráti és szerelmes levelet összesen nem írt, mint amennyi papír most személye körül a hivatalos fórumok iktatóit járja. Két dossziéban – csak eddig – 243 orvosi irat, lelet, felvétel, telexmásolat. Bizonyítékok és ellenbizonyítékok. Valakiről, aki már nincs – de esetleg lehetne. Valakiről, aki életének egy rövid szakaszában orvosi, most halála után bírói eljárás tárgya kellett, kell legyen. A fénymásolatok személytelenségéből egészség- és igazságügyünk bevett zsargon szerinti „állatorvosi lova” trappol ki. Mit egy ló, egy egész lótenyészet! De csupa paripából, és sosem sárló kancából… Meddő minden. Éppen nem működő vizsgálógépek, goromba személyzet, intenzív osztályon egy szakképzett ápoló és három szakképzetlen, törvények és rendelet sajátságosán „államtitok jellegű” kezelése és kommunikációs rövidzárlat. Mintha senki nem értene a szóból. Ami magyarul és latinul van.
B. J. a honvédségi sorozási vizsgálaton „megbukik”. A helyi intézmény országosba utalja, ahol a fiatalkorún különféle vizsgálatokat végeznek el, de köhögésen kívül más panasza nincs. Rosszindulatú daganat a gyanú, ám egy vizsgálat – a mindent igazoló? – nem történik meg. Az „elbocsátó szép üzenet” szerint, amelyet a „vizsgálat tárgya” azért nem kap meg, mert nem egyezett bele a beavatkozásba. Így hát hazaküldik, mivel kezelése a vizsgálat lefolytatása nélkül nem oldható meg. Csakhogy egy kis baj van ám a papiros körül: a fiú még nincs 18 éves, így szüleinek beleegyezése – vagy bele nem egyezése – kellene mint törvényes képviselőké, nem az övé! Később, már a halálesetet követően egy egészségügyi dolgozó elszólja magát, hogy „nem is a beteg hozzá nem járulása volt az ok, hanem rossz volt a gép…”
Telt-múlt az idő, s a kór fekvőbeteggé teszi az immár nagykorút. A „sine diagnose” zárótételű zárójelentés így önálló életre kel, egy mondat okán, amely így áll a papíron: „A radiológiai kép és a lokalizáció alapján az elváltozás malignus lymphomának vagy timomának imponál.”
A vizsgálat valószínűleg – anno 1990 – sorsdöntő lett volna. B. J. betegsége két kórházba kerülés közti időben hatalmasodott el és vált – állítólag – gyógyíthatatlanná. Bár a fiatalember csak Béres-cseppet és egy egri természetgyógyász adta teát ivott, az orvosi szakvélemények és a halált követően elvégzett hivatalos szakértői vizsgálatok szerint a súlyosbodás és a májkárosodás feltehetően az „ismeretlen eredetű szerekkel történő kezelésre vezethető vissza”. Az orvosok tehát mossák kezeiket, a beteg gyorssegélyként citosztatikumokat, vérátömlesztéseket, sugárkezelést és erős gyógyszereket kap. A „rendkívül rossz prognózisú alapbetegség” mellé a többire is.
…Harc a papírokért
A halál 1992. augusztus 18-án délelőtt tíz órakor áll be a boncjegyzőkönyv szerint. A szülők ekkor a kórházban vannak, de nem engedik be őket gyermekükhöz. Másnap – egy másik egészségügyi intézményben – következik a hivatalos kórházi boncolás. A felvételi jegyzőkönyvben mint klinikai diagnózis sok minden szerepel: rosszindulatú mirigydaganat (Non Hodgkin Lymphoma), tüdőgyulladás, májkárosodás, szívelégtelenség. A kórbonctani diagnózisban azonban az alapbetegség feltüntetésénél már a „rosszindulatú” szó latin megfelelője ki van húzva.
A kórszövettani vizsgálat jóindulatú kötőszövet-daganatra, fibrómára utal, és a máj kómájára. A sok-sok javítgatás után tehát a hivatalos okirat azt jelzi, szó sincs – nem is volt – a feltételezett és kezelt rákról, az ifjú beteg másba halt bele.
Ehhez a jegyzőkönyvhöz – és a többihez – a szülők az egészségügyi törvény, a polgári törvénykönyv, a citálható jogszabályok ellenére is csak valóságos kanosszát járva jutottak hozzá. Mert az országos egészségügyi intézmény(ek) az iratokat nem adják ki. Hogy miért? Csak. A hivatalos ellenkérelem szerint, mert „a felperesi előadás az orvosi iratok kiadása vonatkozásában tarthatatlan, a gyakorlatnak nem felel meg”. A bíróság segítségével lehetett csak hozzájuk jutni. Az orvosi levelezgetéshez, a diagnózishoz, de a boncjegyzőkönyvhöz is, amit a felperesek szerint szintén ki kellett volna adni a megbízásos – orvosi – jogviszony szomorú befejeződése után. Mert ahhoz az intézmény „szintén eljárása eredményeképpen jutott”.
„Meglehet, nem nekünk lesz igazunk. De akkor miért nem adtak át minden, a fiunkra vonatkozó adatot, hogy legalább kicsit megnyugodhassunk? Ha tudnánk, hogy nincs egy szemernyi igazunk sem, esetleg meg sem kíséreltük volna a pert” – így a szülők, akik az egészségügyi szervek jóhiszeműségét, együttműködési készségét vonják kétségbe. Azt állítják, hogy nincs egyenlőség a felek között, mert az iratot visszatartók visszaélnek jogaikkal, s az esetleges perléseket igyekeznek ily módon megakadályozni.
Kegyes hazugság – kegyetlen igazság
Dr. Ádám György ügyvéd, egészségügyi jogász – korábban a SOTE professzora – szerint a papírvisszatartás mellett a legnagyobb baj a papírgyártás menete. Az, hogy az igazságügyi orvosszakértő nem független, adott esetben ugyanazon szerv másik egysége jelöli ki az eljárót. A „mundér” – igazi piac híján – még mindig a legfontosabb. Az orvos-orvosszakértő egész egyszerűen hosszú távon ki van szolgáltatva előmenetelében, egzisztenciájában klinikai kollégáinak: hogy bíráljon így felül? Hogy a rendőrorvos-orvosszakértő ezredes lesz-e, az a rendőrségtől függ, nem az orvosi kartól. De hogy valakiből, aki ma adjunktus, lesz-e, lehet-e docens, netán professzor, az azoktól, akiknek netán bizonyítandó műhibájuk van – állítja a jogászprofesszor. Szerinte, ahogy kelet felé forgatjuk a földgömböt, egyre több a felderítetlen – felderíthetetlen? – műhiba, s egyre erősebb a szakmai „véd- és dacszövetség”. Áthatolhatatlan erődként körbevéve a sajátos hivatásrendet, maguk közül kifúrva az igazi szakértőt. „Nem állítom, hogy tudatosan elfogultak az igazságügyi szakértők, de nem elfogulatlanok” – mondja dr. Ádám György.
A Tisztelt Bíróság majd valamikor dönteni fog. Október 11-én volt egy tárgyalás, a következő január – 1994! – 12-re van kitűzve. Aztán ki tudja, meddig tart az eljárás. Szegény T. Bíróság a megalapozott ítélethez orvosszakértőkre van utalva: ugyanazokra vagy másokra, ám ugyanabból a hivatásrendből. Nehéz lehet az ítélkező dolga, ha a mankó a szakkérdésekben maga is sánta. Az újságíró nem judikál és nem prejudikál – jogászként. Azon egyszerű oknál fogva, mert nincs bírói szakvizsgája. S attól, hogy doktor, még operálni sem akar…
Az ominózus tárgyalással szinte egy időben születik egy törvénytervezet az egészségügyi adatok, kezeléséről, védelméről, a betegek és hozzátartozóik jogairól. Dr. Ádám György szerint erre lényegében semmi szükség, mert a jelenlegi törvényekben ez mind benne van. Sőt! Az 1876-os közegészségügyi törvény óta minden róla szóló adat a betegé – saját tulajdona! –, vagy bizonyos esetekben a hozzátartozóé. Mégsem tartják be egyes intézmények. Így a perlés nehézkes, vagy olykor felesleges. Valamennyi más polgári perben mindkét fél – alperes és felperes – rendelkezik minden rájuk kölcsönösen vonatkozó irattal. Elvégre ügyfélegyenlőség van. A még mindig beteg egészségügyben miért nem?
Dr. Berentey György, az ellentétes szakvélemények esetén véleményt adó Egészségügyi Tudományos Tanács igazságügyi bizottságának elnöke szerint javulhat az ellátás, az orvosi munka színvonala, ha a kórlapokba a beteg is betekinthet. Az új törvénnyel majd meg kell szűnniük a kettős zárójelentéseknek és műtéti leírásoknak is, a „kegyes hazugság” sem lesz lehetséges. De tessék mondani: a „kegyes igazságig” feltétlenül a „kegyetlen hazugságon” át vezet vajon az utunk?