A nyolcvanas évek elején hatmilliárd forintos rekonstrukciót végeztek a szolnoki papírgyárban. A nagy beruházás 90 százalékát állami kölcsönből finanszírozták. A gyár így nyugat-európai színvonalú technikával a legigényesebb nyomdai eljárásokra alkalmas papírokat állított elő. Akkor a beruházás céljának az import csökkentését és a hazai piac minőségi igényeinek kielégítését nevezték meg. De rosszul számítottak a szakemberek, mert 1990 második félévében jelentősen visszaesett a belföldi kereslet, az importliberalizáció miatt megjelentek a hazai piacon a külföldi papírok. Mindezt tetézte, hogy a KGST tagországaival áttértünk a dollárelszámolásra. Ennek egyik eredménye lett, hogy a papír alapanyagárának kedvezménye megszűnt. A Papíripari Vállalat súlyos gondokkal küszködött, s 1991-ben szolnoki papírgyárával együtt csődhelyzetbe került. Ebből csak működőtőke bevonásával lábalhatott ki. Meghirdették a Szolnok Papír Rt.-t, s a pályázatot a Brigi and Bermeister cég nyerte meg. Ígérete szerint jelentős technológiai know-how-t nyújt, továbbá kihasználja a gyár teljes termelőkapacitását. Vállalta azt is, hogy törleszti az állami kölcsönt, de csak akkor, ha a feljavítás időszakában, 1992–93-ban a törlesztési kötelezettsége szünetel.
A biztosíték
A parlament a kormány javaslatára 1992. I. negyedévében hozzájárult az eredetileg 1994-ig esedékes 1,9 milliárd forint hitel törlesztésének átütemezéséhez. Az országgyűlési határozat a Papíripari Vállalat tartozásának fizetését elhalasztotta, de kötelezte a céget a kamatok (16 százalék) fizetésére. A tőkét 1994–98 között évi 18 százalékos kamattal kell visszafizetnie. A Papíripari Vállalat és a szolnoki rt. külön megállapodott a kötelezettségek megoszlásában. Ezek szerint zálogjoggal terhelték meg a szolnoki rt. magyar (állami) tulajdonú részvényeit (amelyek a Papíripari Vállalat tulajdonában vannak), ezzel nyújtva biztosítékot (az államnak) a kölcsön visszafizetésére.
A szolnoki cégnek közel egymilliárd forint vesztesége volt tavaly októberig, amikor az rt. közgyűlése úgy döntött, hogy leállítja a termelést a kereslet jelentős visszaesése miatt. A felhasználók még akkor is az importpapírt választották, ha a magyar termelő árajánlata alacsonyabb volt. Vajon miért? Lehet, hogy a minőség miatt?
Az kétségtelen, hogy Prinzhorn úr rosszul járt. Hiszen nemcsak a szolnoki, hanem a Halaspack és a Dunapack Rt.-ben is tulajdonostárs. A hazai vámrendszer azonban nem kedvezett az osztrák befektetőnek. Szóvá is tette. Ugyanis a „kész” papír behozatali vámja nullakulcsos, miközben az Európai Közösség 7-10 százalékos vámot alkalmaz. Lotz Károly képviselő 1992 novemberében interpellált a nemzetközi gazdasági kapcsolatok miniszteréhez. „Az importáruk jelenleg döntő többségben mennyiségi és minőségi korlát nélkül öntik el az országot, ami példa nélküli, a legfejlettebb és legnyitottabb országokat tekintve is… A környező országok sora tekintélyes vámterhekkel és kvótákkal sújtja a magyar ipari termékeket, míg a hasonló külföldi és ott nemritkán erősen támogatott termékek többségében vámmentesen érkeznek az országba. Ez egyértelműen kivédhetetlen versenyhátrányba hoz érdemi termékcsoportokat és egész iparágakat” – érvelt a honatya.
Bogár László, az NGKM államtitkára válaszában arra hivatkozott, hogy a vámemelések jelenleg súlyosan veszélyeztetnék az EK-tárgyalási megállapodás ratifikálását. Továbbá kikérte tárcája nevében, hogy az iparágak gondjaiért a felelősséget egyedül az NGKM-re hárítják. De hivatkozott arra is, hogy két- és többoldalú megállapodásokban vállaltunk kötelezettséget arra, hogy „a piacvédelmi eljárást megindítani is csak megfelelő bizonyítékokkal alátámasztott kérelem esetén lehet”.
A három kívánság
Prinzhorn pedig sopánkodott, és ultimátumot adott a magyar kormánynak. Befektetnivalója nem lévén – hírlik, otthon sem sikeresek vállalkozásai – becsukta a kaput, és Szolnokon utcára tett több mint négyszázötven embert, majd megfogalmazta feltételeit. Először is a társaság mentesüljön az állami kölcsön kamatának fizetése alól, és az 1,9 milliárd forint tartozását csökkentsék az 1992. évi veszteséggel. Másodszor azt kívánta, hogy szabályozza a magyar kormány a papír importját. Harmadszor kapjon mentességet a papírgyártáshoz szükséges alapanyagok vámja alól. Később módosította feltételeit. Már nemcsak a kamat elengedését kérte, hanem az egész tartozását szerette volna elfelejteni. Végül a kész papírtermékek importvámjának megemelését „szorgalmazta” a hazai ipar védelmére.
A nyomdaipari termékek behozatalának korlátozása és a vámtarifa-emelés ellen hevesen tiltakozott az ellenérdekű fél, a Magyar Nyomdász Szakmai Szövetség. Arra hivatkozott, hogy a kormány és intézményei jelentős felhasználója azoknak a különleges nyomdai termékeknek – ügyviteli nyomtatvány, bélyeg, értékpapír stb –, amelyeket szintén érint a vámtarifa-emelés. Amennyiben a nyomdák drágább hazai papírt kénytelenek használni, akkor elkerülhetetlen az áremelés. Leszögezte a szakmai szövetség, hogy a nyomdaipar továbbra is importpapírt vásárol, mert a magyar 10-15 százalékkal drágább a jobb minőségű külföldinél.
A Vámtarifa Bizottság határozatot hozott a papírgyártáshoz szükséges alapanyagok vámjának csökkentéséről, amely január 1-jétől lépett érvénybe. Ezenkívül megszabták, hogy író-nyomó, műnyomó és fénymásoló papírt összesen 28 ezer tonnát lehet az országba behozni 1992. november 1-jétől idén október 31-ig. E szigor alól mentesültek az EK-országok és Finnország. A Papíripari Vállalat a kivételezés miatt a döntés ellen fellebbezett, amelyet elutasítottak.
Menjünk egy kicsit vissza, először csak 1992 novemberéig, amikor Bogár államtitkár az interpellációra adott válaszában arra hivatkozott, hogy államközi szerződések miatt sem célszerű a nullakulcsos vámok változtatása. Létezik ugyanis egy törvényerejű rendelet, amely a Magyar Népköztársaság és a Finn Köztársaság között a kereskedelem akadályainak kölcsönös megszüntetéséről Helsinkiben, 1974. május 2-án aláírt megállapodást tartalmazza. Az egyezmény célja volt, hogy „méltányos versenyfeltételeket nyújtson a Szerződő Felek piacain”. A kilencedik cikkelye rögzíti: „Ha az egyik Szerződő Fél területéről származó termékeket olyan megnövekedett mennyiségben és/vagy olyan feltételek között importálják, hogy az zavarja vagy veszélyezteti a másik Szerződő Fél belföldi piacát vagy termelését… intézkedéseket hozhat, amelyek az ilyen helyzet megelőzéséhez vagy orvoslásához szükségesek. Hasonlóképpen… ha olyan nehézségek támadnak, amelyek egy terület gazdasági helyzetének romlását okozhatják.” Ugyanitt szerepel, hogy „az érintett Szerződő Fél alkalmazhat bármely olyan védő intézkedést, beleértve különösen a vámkoncessziók visszavonását, amelyet a helyzet megoldása érdekében szükségesnek talál”.
A papírlap nem beszél
Miután a finnekre továbbra sem vonatkozott a behozatali kvóta, így az élelmesebbek, mondjuk Ausztriából, Finnországon keresztül hozták be a papírt. Ezen még az sem változtatott, hogy augusztusban a külgazdasági miniszter a korlátozást kiterjesztette a finnekre is. A tárca vezetője megfeledkezett a csavaros eszű kereskedőkről. A korlátozás ugyanis nem vonatkozik az irodai papírokra. A papírlap nem beszél, s ki bizonyítja be, hogy a konténerekben érkezett áru nem nyomdába kerül, hanem fénymásolóba való.
A gazdasági kabinetet sem hagyta hidegen a szolnoki ügy, és tavaly decemberben megtárgyalta az rt. pénzügyi helyzetét. Engedve az osztrák gyáros nyomásának a teljes állami kölcsön leírását javasolta. A tárcaközi egyeztetés után változott a vélemény: mégsem teljesítik Princzhorn követeléseit. A szakemberek úgy vélték, hogy a szolnoki gyár újraindítása csak a recesszió után lehetséges, és minimum egymilliárd forintba kerül.
Tanácstalan ÁVÜ
A Papíripari Vállalat július 1-jétől száz százalékban ÁVÜ-tulajdonú részvénytársaság. (Vagyis a hozzá tartozó gyárak – többek között a Szolnoki Papíripari Rt. és a Dunapack Rt. – részvénypakettjeit az ÁVÜ közvetetten, a vállalati központon keresztül birtokolja.) A tervek szerint folyamatosan értékesítik gyárait, majd a vállalati központ megszűnik. A vagyonügynökség a csőd elkerülése érdekében garanciát vállalt a Papíripari Vállalat 1,5 milliárd forintos adósságáért. Nem vállalta át azonban a szolnoki 1,9 milliárd forintos állami kölcsönt és annak 1,5 milliárd forintos kamatterheit. Meghirdette viszont a Dunapack Rt. 54 százalékos részvénycsomagját, amelyet a dunaújvárosi székhelyű cég kisebbségi tulajdonosa, maga Princzhorn is szeretne megszerezni. Különben mi másért vette volna meg háromezer dollárért a pályázati kiírás dokumentumait.
Az ÁVÜ pedig nem tudja, mitévő legyen, hiszen az osztrák befektető eddig sem teremtett munkalehetőségeket. Princzhorn pedig a kalapács alá kerülő Dunapacknál elővásárlási jogot szerzett. A háttérben, a kiszivárgott hírek szerint, komoly tárgyalások folynak. A kormány még nem tűzte napirendre a Pénzügyminisztérium javaslatát a Szolnoki Papír Rt. kölcsönének vagy kamatainak elengedéséről, esetleg átütemezéséről. Az előterjesztés szerint az első változat teljes egészében elengedné az adósságot. A szakértők állítják, nem támasztható feltételként a szolnoki gyár újraindítása a világgazdasági recesszió miatt, és az egymilliárd forint is hiányzik az újrakezdéshez.
A második változat szerint nem engedik el az államkölcsönt és annak kamatát. Akkor pedig fizetésképtelen lesz a Papíripari Vállalat, felszámolják vele együtt a szolnoki gyárat is. A kényszereladások miatt az állami vagyonrészt csak kedvezőtlenül értékesítheti az ÁVÜ.
Marad a harmadik variáció, s a pénzügyi tárca erre szavaz. Eszerint a kamattörlesztést időlegesen szüneteltetnék, a kölcsön elengedéséről pedig később döntenének. Ebben az évben úgyis csak a kamatot kellene fizetnie a cégnek. Csakhogy a szolnoki cég tavaly év végétől nem küldi a pénzt az államkölcsön címzettjének, a Papíripari Vállalatnak. Ez kedvezőtlenül érinti a vállalatot, és rontja privatizációs esélyeit. A pénzügyminiszter attól tart, hogy az osztrák tulajdonos a Dunapack megszerzése érdekében ígéretet tesz a szolnoki gyár beindítására. Csak azt nem tudja senki, hogy az ígéret beváltására Princzhorn milyen biztosítékkal szolgál. Mert eddig inkább piacszerzésre utalt az osztrák befektető magyarországi működése.