Ó, boldogtalan gyermekeim! Kislányaim… Mi vár rátok a jövőben? Éjszaka van, nézem nyugodt, álomba merült arcotok, és sírok. Hogy mitől? Magam sem nagyon értem. Az éjszakától. A ti nemtudástól tiszta és fénylő arcotoktól. Két alvó arc a rosszkedvű tél hullámaiban, valahol a Föld, Moszkva peremén… Nem tudok könnyek nélkül rátok nézni, talán mert valóra nem vált reményeimet siratom. Én EGÉSZ valómat akartam az életnek adni, és nem kellett neki. A nagy és bölcs életnek. Most pedig, amikor bennetek látom ugyanezt a vágyat, amikor látom, hogyan cibál benneteket a szenvedélyes, vad életöröm, akkor – félek. Mert tudom, mi áll még előttetek, mekkora csalódás. Amikor odaszaladtok hozzám, és mesélitek, hogy a tónál a fiúk kővel megdobtak egy kiskacsát, hogy a kutyák szét akarták tépni, hogy a felnőttek el akarták kapni és meg akarták sütni, de ti mégis megmentettétek… Most itt van nálunk a sánta kiskacsa, aki nem repülhetett el a többiekkel, melegebb tájakra… Velünk fog élni, mert az élet jobb a halálnál. Nézem a kis jövevényt, és arra gondolok, inkább ott pusztult volna, el attól a kőtől, vagy tépték volna szét a kutyák. Repülni és utódokat világra hozni sohasem tud már, és nem arra teremtetett, hogy a mi sötét előszobánkban gubbasszon egy darabka szőnyegen. Én ezt is tudom már az életről, kislányaim. De micsoda tudás az, hogy a halál jobb lehet az életnél! Mert a halál örök. És a halálban nincs fájdalom. Rátok nézek, akik megmentettétek ezt a szárnyas lényt. Ó, mennyi harag és tűz van bennetek az igazságtalanság láttán, és mennyi élet és szeretet, ha a rossz fölött győzedelmeskedik a jó… Én meg sírok, kislányaim. Mert én nem tudom már úgy elítélni a rosszat, ahogy ti; mert én eltévedtem, mert néha nem tudom eldönteni, mi a jó és mi a rossz, és tudom azt is, hogy a rossz olykor jobb a jónál, a jó pedig néha a nagyobb rosszhoz vezet. Lám, micsoda kása van a fejemben, kislányaim. S ezt az egész filozofikus szemétgödröt nektek még ezután kell megismernetek. Aludjatok, kicsikéim… Álmotokban eljő hozzátok Isten, mindig veletek lesz, mert Isten szereti a gyerekeket és az állatokat… Így mondtam nektek, és ti hittetek nekem. Elhittetek minden mesét, hogy a Jó legyőzi a Rosszat, mint ahogy én is elhittem volt valamikor… De aztán egyre több és több csalódás ér benneteket, és végül rájöttök, hogy nincs Igazság, hogy elhagyta ezt a világot. Vagy hogy valahol középen van. Tudom, a túlélés szava ez, de mennyire gyűlölöm! Kislánykáim, ti ne adjátok fel, harcoljatok a kiskacsa életéért, ameddig csak lehet. Az egyenes igazmondás jogáért, azért, hogy meg tudjátok különböztetni a fehéret a feketétől. Ameddig csak lehet. Hiszen előbb-utóbb úgyis rájöttök… hogy az Igazság középen van. Hogy minden átmeneti és ingatag, hogy a tiszta hóból egyszer csak szennyes, bűzös pocsolya lesz, hogy a remény tengere a tekintetetekben gránittá dermed, melyből félistenek emlékműveit vésik ki. És még Istent is gyanúsan Jónak és megbízhatatlanul Öröknek látjátok majd. És eljön majd az idő, amikor világra kell hoznotok a következő életet, s ahogy most én, sírni fogtok ti is, amikor megértitek, hogy egyszer ez a kis életgombóc is MEGHAL… De nincs még itt az ideje a szomorúságnak. Aludjatok, aludjatok, csillagaim. Álmotokban veletek van a mi Istenünk, Krisztusunk. Elmúlik ez a nap, jön az éjszaka, eltűnik az űrben a pillanat, amikor írom ezt, s eljön majd a következő, amikor valaki, ugyanúgy, mint én, sírva fakad a gyerekei ágya fölött, megrettenve az ÖRÖKKÉVALÓSÁG FÖLÖTT ÉRZETT MEGHATÓDÁSTÓL. De sok-sok pillanat múlik még el, mire megértitek, hogy a hideg és minden élővel szemben közömbös NAGY ŰRNEK tökéletesen mindegy a mi létünk, de az ember elől, a másik ember iránt érzett szeretet elől meghátrál, és akkor a pillanat, az év, az évezred mind semmiséggé válik ama pillanat mellett, amikor gyöngéd csodálattal nézlek titeket: alig néhány évpillanattal ezelőtt még nem voltatok, s lám, már vagytok, szuszogtok… éltek. Eltelik valamennyi idő, és megértitek, hogy a hatalmas, üres örökkévalóságot csak az én könnyeim melegíthetik át… Sok-sok évpillanat múlik el, mire fölnyitjátok a szemeteket az álomból, és azt látjátok, hogy itt az Újév, a karácsonyfa alatt ott vannak az ajándékok, melyeket Ő hozott nektek, Ő, akiben még hisztek. És én, aki tolvaj módra odacsempésztem az ajándékokat, én is bizonyságot kapok Őróla, látván a ti hiteteket. Aludjatok, drágáim, Ő veletek van, és így velem is. Aludjatok, aludjatok… Könnyeim őrzik álmotok.
(Fordította: Morcsányi Géza)
- Költői kérdés [6]