Mit vár az a már sokat emlegetett „közember” a jövő tavasszal esedékes országgyűlési választásoktól? Elnézést kérünk az olvasótól, hogy sorozatunk befejező írását egy mindenki által jól ismert és unalomig ismételgetett igazsággal kezdjük, de a triviálisan igaznál aligha van jobb fogódzópont. Márpedig az bizonyos, hogy a közember – s mindegy, hogy ezt a fogalmat hogyan írjuk körül – sorsának jobbra fordulását szeretné látni; a választások őt csak akkor és annyiban érdeklik, amennyiben azoktól ilyen irányú változás volna várható.
Politikailag viszont a helyzet bökkenője az, hogy felelősen gondolkodó államférfi, illetve pártvezérkar gyors és látványos jobbra fordulást nem ígérhet, legfeljebb arra kötelezheti el magát, hogy a jelenlegi kormányzatnál bölcsebben és eredményesebben lát hozzá a javulás feltételeinek megteremtéséhez. A parlamentben képviselettel rendelkező mindhárom ellenzéki párt – az SZDSZ csakúgy, mint a Fidesz vagy az MSZP – ebben az óvatos ígéreti mezőnyben igyekszik tartani magát; a kérdés csak az, hogy elfogadható válasz-e ez az összesűrűsödött elégedetlenségre, az ilyen-olyan okokból bosszús polgáréra vagy pláne a léthelyzetében fenyegetett kisemberére. Nincs-e a „felelős” ellenzéki politizálás vészesen leszakadva a közemberi várakozásoktól? Szép erény a mértéktartás, de nem oda vezet-e, hogy demagóg szélsőségeknek engedi át a terepet?
Ez a veszély nemcsak a liberális erőket fenyegeti, de őket mégis inkább, mint bárki mást, részben olyan okokból, amelyeket előző írásunkban elemeztünk (vagyis hogy ők a programuk gyengeségét sem hazafias szólamokkal, sem szociális retorikával nem palástolhatják), részben azért, mert a politikailag iskolázatlan közvélemény hajlamos a liberalizmust az 1989 óta burjánzó vadkapitalizmussal azonosítani. A piaci rendszer működése által kiváltott elégedetlenségek tehát szinte természetszerűen fordulnak azok ellen, akik – legyenek bár hatalmon kívül – elvileg igenlik ezt a rendszert.
Itt látom a liberális program fő buktatóját, nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt, ahol a piacgazdaságot a szocialista hiánygazdaság alapjáról elindulva próbálják fölállítani és egyensúlyba hozni.
Hogy 1989-ben a demokraták a magánkezdeményezés fölszabadítását elsődleges föladatnak tekintették, nem szorul igazolásra. De vajon jól tették-e, hogy – olykor minden jelző nélkül – liberálisnak nevezték magukat, holott tudták, hogy ez a név nemcsak a szabadelvűséggel és a demokratikus jogállammal hozható kapcsolatba, hanem olyan gazdasági elvekkel is, amelyeket a szociális méltányosságra törekvő demokrata csak részben és csak korlátozásokkal fogadhat el? A demokrata uralkodó eszménye ugyanis nem a gazdasági szabadság – az az eszközök tárába tartozik –, hanem az ügyeit és céljait szabadon vitató, nyilvánosan mérlegelő politikai közösség, illetve az ehhez keretet nyújtó demokratikus intézményrendszer. Megalakulásuk pillanatában, öt évvel ezelőtt, a szabad demokraták szerencsésen fogalmaztak, amikor „szociálliberális” pártként határozták meg magukat. Kár, hogy a továbbiakban nagyobb hangsúlyt tettek a liberálisra, mint a szociálisra. Az eszközökről folyó viták hevében mintha megfeledkeztek volna arról, hogy a magyar pártpalettán az ő politikai eredetiségük a demokrataság, nem pedig a piachoz való ilyen vagy olyan viszony. Itt nem is csak az a fontos, hogy ők maguk mit gondolnak a célok és az eszközök hierarchiájáról, hanem az a kép is, ami erről a közvéleményben kialakul.
Ha igaz az, amit előző fejtegetéseinkben kimutattunk, vagyis, hogy a szabadelvű demokratáknak csak akkor lehet átütő sikerük a választásokon ha 1. érdemlegesen válaszolnak az ország alaphelyzetéből fakadó „kihívásokra”, és 2. olyan profilt alakítanak ki, amely markánsan megkülönbözteti őket mind a kormánypártoktól, mind a szocialistáktól, akkor a megoldás kiindulópontja valahol itt keresendő: elsősorban „demokratának” kell lenni, s csak másodsorban „liberálisnak”. Meggyőződésem, hogy érdemleges válasz a kihívásokra csak ilyen elvi alapról adható.
Mit ígérhetnek a demokraták? Már mondottuk, hogy ez az elmélkedés nem vállalkozik gazdasági programadásra (vannak erre e szerzőnél sokkal illetékesebbek!), de persze adottnak vesszük, hogy egy demokrata kormányzat első feladatának fogja tekinteni a válság megállítását és az abból való kilábalást. A tett pillanata előtt ez azonban csak ígéret lehet, s politikailag a probléma az, hogy mitől válhat egy ellenzéki, sőt, kipróbálatlan oldalról jövő szándéknyilvánítás hihetővé.
A hitelképességet az adott helyzetben csak politikai eszközökkel lehet megteremteni. A demokratáknak nemcsak beszédük tartalmával, hanem még inkább stílusukkal kell hihetővé tenniük, hogy kormányra lépésüktől fordulat várható. Ehhez persze még azt is meg kell értetniük, hogy eddig nem voltak döntési helyzetben, s ennélfogva a demokrácia eddigi alakulásáért felelősséget nem – vagy ha igen, csak kis részben – viselnek. Ez ugyanis korántsem egyértelmű a politikai életet csak messziről figyelő, a demokráciát „a pártokkal” azonosító közember előtt. (Erről bővebben sorozatunk második részében szóltunk.)
A demokratáknak valahogy azt is világossá kellene tenniük, hogy a köztársaság működtetésének 1990 óta meghonosított módját – vagyis a közigazgatás és a nemzeti intézmények pártkisajátítását – nem írják alá, nem helyeslik, nem tekintik a demokrácia 1989-ben felsejlő ígéretével összecsengőnek. Ez nem az a népközeli, dolgaival nyíltan elszámoló, pártatlan jogállam, amelyért a szabadelvű demokraták már a kommunizmus utolsó éveiben is, de különösen az 1989/90-es rendszerváltás pillanatában küzdöttek. A közéleti viták elmérgesedése, a gyűlölködésig menő pártoskodás ugyanis nem szükségszerű folyománya a többpárti parlamentarizmusnak, hanem annak következménye, hogy a kormánykoalíció a többségi elvben a hatalom kizárólagos birtoklására szóló jogot, az ellenzéki oldalról jövő bírálatban pedig oktalan gáncsoskodást, egy képzelt nemzeti akarattól való elrugaszkodást látott. A köztársasági intézményeknek ezzel az értelmezésével szemben a demokrata program azt az ígéretet teheti, hogy visszatér a nyitottság és a kölcsönös tolerancia 1989-ben hallgatólag – de alkotmányilag is – elfogadott elveihez; hogy véget vet az egyoldalú hatalomgyakorlásnak csakúgy, mint az állami pénzek nyakló nélküli kihasználásának; hogy az intézményeket a nyilvánosság ellenőrzése alá helyezi, s ebben az értelemben csakugyan nemzetivé alakítja. A politikai hatalom hitbizományként való kezelésével a rendszerváltás egyik értelme sikkadt el: a demokrata szabadelvűség ezt az értelmet van hivatva beteljesíteni.
A magyar társadalom többségétől – minden jel szerint – idegen nemcsak az olcsó demagógia és a komolytalan beszéd, hanem a hatalom egyoldalú gyakorlása is, történjék az kommunista, nemzeti, keresztény vagy más eszmerendszerek nevében. Különösen hiteltelenek az olyan elvi-eszmei hivatkozások, amelyek mögött nem áll reális teljesítmény. A demokrata program bízvást építhet erre a valóságérzékre – Babits szerint a magyarság legjellemzőbb tulajdonságára –, mint ahogy a maga javára fordíthatja a gyűlölködőkkel és az indulatkeltőkkel szembeni széles körű viszolygást is. Semmi jele annak, hogy a gazdasági átállás következtében elszegényedettek ebben az országban osztályharcra vagy keresztes háborúra készülődnének; inkább arra várnak, hogy „fentről” – az államhatalom vidékéről – végre a szolidaritás, az emberi együttérzés hangjai szólaljanak meg, ne a pöffeszkedő beképzeltségé. A szolgálat szellemében való cselekvés – a demokrata kormányzás eme kötelező minimuma – azt a reményt csillantaná fel, hogy a javulás első haszonélvezői éppen a legelesettebbek volnának.
A demokrata programnak abban is különböznie kellene a jelenlegi kormánykoalíció gyakorlatától, hogy pártállásra való tekintet nélkül a jóakaratú ember együttműködését hirdeti meg. Országos vagy helyi hivatalok betöltésénél sem annak nem szabad számítania, hogy ki milyen párt tagja, sem annak, hogy ki milyen felekezetnek, világnézeti meggyőződésnek hódol, de még annak sem, hogy politikai múltjáról ki hogyan tud elszámolni. (Kivételt képez természetesen az, akinek párturalmi tevékenysége írott vagy íratlan törvényekbe ütközött.) Az ország ma olyan helyzetben van, hogy minden szakértelemre, minden hozzáértő, gyakorlott kézre szüksége van. S a demokrata kormányzásnak pontosan azzal kellene példát mutatnia, hogy a szakértelmeket, a hozzáértést pártkülönbségre való tekintet nélkül elfogadja, sőt, hogy ezt az elvet kormányzási módszere egyik sarkkövévé teszi. Másik sarkkő volna az igazmondásra való kötelezettségvállalás, a nehézségek, bajok nyílt kimondása, az intézkedések világos és őszinte megindokolása, az elkövetett hibák kertelés nélküli elismerése.
A válságból való kilábaláshoz az országnak határozott és gyakorlatias, mindenféle doktrinerségtől óvakodó kormányra van szüksége. De toleráns és szerény politikusokra is, akik nem a saját dicsőségüket és kiválasztottságukat zengik. Vannak talán, akik szerint ellentétes a politikai rációval a szerénységre és a felebaráti együttérzés képességére tenni, de meggyőződésem, hogy a következő választásokat azok fogják megnyerni, akik – hitelt érdemlő tudáson és tapasztalatokon kívül – a közemberi tisztesség és a szociális érzékenység erényeit is felmutatják.
Hivatkozott cikkek
- Esszé [9]