Goldoni ezt a darabot épp annyi idős korában írta, amennyi most maga – negyvenhárom évesen.
Erről nem is tudtam, ez puszta véletlen. Goldoni határozott céllal írta A komédiaszínházat: a komédiajátszásról és egy újfajta színházról akarta ily módon közreadni az elgondolásait. Ám az ő realizmusa mögött mindig szellemek vannak, álmok és mágia – talán szándéka ellenére is. A komédiaszínház is csupa titkos melankólia és nyugtalanság, Velence különös mélabúját érezzük benne.
Ez az előadásban is mindvégig jelen volt. Az elégikus zenében például, ami vígjátéki jeleneteket ellenpontoz.
Vivaldi zenéjéből válogattam, mert nála ugyanezt a kétarcúságot találjuk – mély bánatot és sugárzó életörömöt egyszerre.
A komédiaszínház egy bizonytalanságban, anyagi nehézségek között vergődő színházról szól, s a társulat szorongását csak növeli, hogy két korszak határán állnak. A Bulandra előadása szokatlan, szemérmetlen szókimondással beszél arról, hogy a művészethez pénz kell, az pedig nincs. Önnek, mint a színház igazgatójának, úgy hiszem, ez a darab nagyon is elevenébe vág, hiszen Romániában sem lehet jobb a kultúra helyzete, mint nálunk.
Nemhogy jobb, sokkal rosszabb. A Bulandra technikai felszereltsége elképesztő állapotban van: mint egy színházi múzeum, olyan, az épületekről nem is beszélve. Éves költségvetésünk annyi, mint egy közepes nyugati produkcióé. Higgye el, én két évre is megelégednék a düsseldorfi színház egyetlen díszletének az árával. És nálunk még támogatják a színházat, nem úgy, mint például Oroszországban. Mi megkapjuk ugyanazt a pénzt, amit eddig, ezért nem radikálisan, hanem lassan, fokozatosan romlik a helyzetünk. Pedig azelőtt sem volt rózsás.
Mégis mivel magyarázza akkor, hogy Romániának ilyen világraszóló színházi kultúrája van és lehetett?
Nem tudok rá magyarázatot, de tény, hogy mindig is nagyon jó színészeink voltak, és a két hivatalos, a bukaresti és a marosvásárhelyi színiakadémia mellett újabban gombamód szaporodnak a kis színiiskolák. Annyi jó színészünk lett, amennyi sok is Romániának, már exportáljuk a színészeket. A rendezőkkel más a helyzet, néhány éve rendezői válság van nálunk. Jó húsz éve lépett fel az a generáció, amely bőviben volt nagy rendezőknek, de ez még a két háború közötti Románia virágzó szellemi életének a hatása. A modern Bulandra szellemi atyjának, Liviu Chileinek például gazdag építész volt az apja, maga Ciulei is építészetet tanult, világot járt, amíg bele nem szeretett a színházba. Akkor az apja épített neki egy színházat. Persze nem, sokáig örülhetett neki, mert államosították, de megmaradhatott benne rendezőnek. Fontos szerepük volt a vidéki színházaknak is színházi kultúránkban: legtöbbjük a kommunista ideológiával szembeni szellemi ellenállás tűzfészke volt. De végül is nem tudom, miért tudott a román színházi kultúra megmaradni. Lehet, hogy a román született színész? Ha megnézzük, az emigrációban sokkal több színházi embert találunk, mint írót.
Maga nem gondolt arra, hogy emigrál?
Ki nem gondolt? Én is rengeteget töprengtem. Csakhogy engem akkoriban nem ismert a kutya sem az országon kívül. És volt itt még valami. ’65-ben, mikor az oroszok kimentek, nagy nyitás kezdődött Romániában, kulturálisan is, olyasmi, mint a cseheknél ’68. Ceausescu akkor került hatalomra, és mindenki, higgye el, kivétel nélkül mindenki nagyon bízott benne. Olyan független, széles látókörű kommunista vezetőnek hittük, mint amilyennek később Dubcek vagy Gorbacsov bizonyult. Valódi intellektuelnek hittük. És ez volt az egyik legnagyobb csalás a világon. De mindenki bevette, nemcsak mi, a Nyugat is. És Ceausescu abszolút hatalmat szerzett, totális diktatúrát sikerült berendeznie. Részünkről pedig tragikus történelmi tévedés volt intellektuelnek hívni egy félanalfabétát. De néhány évig valóban szép volt minden, még az utazás is szabadabb lett. Aztán jött az ébredés, és egy rémálomra ébredtünk. A nyolcvanas években volt a legrosszabb.
És mikor volt jobb színházat csinálni, a diktatúrában vagy a mai szabadabb, de zaklatottabb viszonyok között?
Azelőtt könnyebb volt, mert nem volt remény, és nem volt kihívás sem. Elzártan éltünk, csukott ablakok mögött, nem volt összehasonlítási alap, csak egy célunk volt, a megmaradás. Akkor a dolgok tiszták és világosak voltak. Most nehezebb a helyzetünk, mert be kell kapcsolódnunk a nemzetközi diskurzusba, és kiderült, hogy valójában milyen messze vagyunk Európától. A technikai-anyagi feltételekre gondolok. Szerencsére kikerültünk egy világból, ami maga volt a pokol, de a mi nemzedékünk mégis ott élt, abban a pokolban. Most vagyunk a purgatóriumban. Persze, hogy mindenki fellélegzett, mikor a lidércnyomás véget ért, de nem szabad elfelejteni, milyen leleményes az emberiség. Sosem volt még olyan rémség, aminél ne tudott volna még szörnyűbbet kitalálni. Még véget sem ért a nácizmus, és már itt volt a kapuban a kommunizmus, most pedig visszatér a nacionalizmus, és ez ijesztő. Mert ez egy irracionális, vak erő.
És a legveszélyesebb a jóléti országok rasszizmusa, a gazdag nemzetek szélsőséges individualizmusa. Abszurd, hogy milyen nyugodtan élünk pár száz kilométerre Boszniától. Mert Európának ez a vége a szemétdomb, és kit érdekel, hogy mi történik a szemétdombon. Szóval jó okunk van azt hinni, hogy nem a Paradicsomba tartunk.
Esélyt sem ad arra, hogy tehet ez ellen valamit az ember?
Mit tettek mindig is az elődeink? Vártak, kiabáltak, küzdöttek, lamentáltak, tragikus vagy komikus szerepeket játszottak, aztán meghaltak. Mi sem tehetünk mást. Esélyt pedig az adhat, hogy nekünk nincsenek illúzióink, és művészként dolgozhatunk az emberi értékek, az emberi életek megmaradásáért.
Mennyi lehetősége van egy szegény színház színidirektorának a művészi munkára?
Szinte semennyi. Az igazgatás minden időmet és erőmet igényli. S mivel évadonként jó ha három bemutatóra futja a nagy színházunkban, az az első dolgom, hogy támogassam a többi rendezőt, és kielégítsem mohóságukat. Nekem meg vagy marad valami, vagy sem. Idén csak ez az egy rendezésem volt, A komédiaszínház. Persze egy rendező étvágya mindig határtalan. Egy ideig más rendezők mohóságát táplálom, de aztán a magamét is jól kell lakatnom. Most filmrendezésre készülök, és a kevés időmben a forgatókönyvet próbálom összehozni.
A pályafutását megismerve az tűnt fel nekem, hogy mintha mindig a kihívást keresné. Először az ifjúsági színháznál rendezett, jó hely volt, kísérleti műhely, ahol elég szabadon működhetett, de otthagyta, és elment Constancába egy konvencionális, halott színházba, ahonnan akkor állt tovább, amikor kezdett ismert és sikeres lenni. Pár év múlva egy isten háta mögötti, kulturális élet nélküli kisváros amatőr társulatával kezdett dolgozni. Ott még színház sem volt, csak pár lelkes fiatal. Azóta elismert társulat lettek, külföldre hívják őket, de maga már a craiovai színháznál működik, amelyet azelőtt még Romániában sem ismertek. Most meg nem győz eleget tenni a külföldi meghívásoknak.
Így van. A kihívások keresése, de a kaland és a vándorlás is hozzátartozik ehhez a szakmához. És még élvezet is. Tudja, a színházat mindig piszkálták vagy üldözték. Hol az egyház, hol a világi hatalom, és sokáig megvetés is sújtotta, talán a színházban meglévő mágikus elem miatt, amit valahogy tisztátalannak éreztek, és ebben van is igazság. Ha a színház templom, hát igen tisztátalan templom, és erről nem kéne megfeledkeznünk, ahogy arról sem, hogy mi mindig a gazdagok és hatalmasok kegyéből éltünk, mindig koldusok voltunk, és ma is a hercegek kegyétől függünk.
Ezt egy ideje már nem szokás hangoztatni, inkább a művész autonómiájáról és öntudatáról beszélünk.
Pedig koldusok vagyunk. Ha a koldusok arisztokratái is. Az öntudat és a függetlenség akkor volt kérdés, amikor a helyünket kerestük a társadalomban. Persze másfelől a művészet sokkal több ennél. Angyalokkal és démonokkal van beszélő viszonyban mint ez köztudott. De maga azt kérdezi, hogy miért keresem én a bajt? Mert ez így van rendjén.
Ilyen a komédiás élete? Mindig úton kell lenni?
Igen.
Nagy kaland lehetett elvállalni a Bulandrát is, amit nem akárki, hanem egy olyan nagy rendezőegyéniség, mint Ciulei formált meg.
Nagyon nehezen szántam rá magam, nem is volt könnyű, és nem könnyű ma sem. Minél intézményesültebb egy színház, annál merevebb a struktúrája, és szellemi fantomok népesítik be. Ciulei szelleme nagyon erősen jelen van még ma is, én pedig a saját színházamat szeretném megcsinálni, és azt könnyebben lehet a semmiből megteremteni, mint rávenni egy kialakult csapatot, hogy kövessenek téged. Kényes helyzet, finom módszerek kellenek hozzá, hogy változtatni tudjak a dolgokon. Tudom, hogy sebészeti beavatkozásra van szükség, csak az a kérdés, hogy ezt nyersen vagy gyöngéden jobb-e csinálni. A gyöngéd beavatkozás halálos is lehet, mert a sebészet drasztikus dolog. És közben minden erőmmel védelmeznem és támogatnom kell a művészeimet, fenntartani a színház létét. Talán fel kéne találnunk egy új, izgalmas módját a színielőadásnak. Áram nélkül, technika nélkül, természetes helyszíneken, pucér színészekkel. Se hang, se világítás. Csak a tiszta színház. Gazdagodna a kifejezés, és lehetne ez nagyon érdekes is, nem gondolja?
- Kultúra [6]