Középen hatalmas oszlop, előtte a mennyezetre erősített vaslánc, néhány vödör, felmosórongy, slagok, székekkel körülvett, néhány centi magas dobogó: egy mészárszék – Ruszt József látomása – a színtér, ahová a talpig bársonyba öltözött Pembroke herceg és neje belép, s felkonferálja produkciójukat, II. Edward király tragikus históriáját, Christopher Marlowe művét.
Mint más reneszánsz darabok, a II. Edward is jobban elférne kőszínházi méretek között. Mégsem tűnik rossz ötletnek a kisszínházi zsúfoltság, s nemcsak azért, mert az előadás egyik vezérmotívuma kamaratéma, hanem a prológus megszabta keret – udvari játék – alternatív, ha tetszik, amatőr színpadi technikák bevetését is megengedi, jóllehet a nyílt színi jelmezcseréktől s a középen éktelenkedő vaslánc igénybevételétől eltekintve a lehetőség jobbára kihasználatlan marad. A hercegi pár játszó személlyé válásával pedig a keretjáték is veszít jelentőségéből.
Az egyenvéres egyenhentesruhát – melyet csak a Pembroke hercegnéből királynővé avanzsált szereplő (Egri Márta) nem ölt magára – először az ifjú, lányosan szép Gaveston hercege (Horváth Virgil fh.) dobja le, s a vaslánc tetejéről világgá kürtöli, hogy meghalt az öreg király, vége száműzetésének, szabad szerelme – az új királlyal.
Az új király, a szelíd és befolyásolható II. Edward (Gálffi László) csupán egy dologban hajthatatlan: Gaveston visszahívásában. Inkább elhagyja feleségét, inkább fordítja maga ellen udvaroncait. A tét, egyelőre: ki befolyásolja a királyt? A főurak politikai felelősségtudata azonban nem mérkőzhet a király szenvedélyével. A fegyveres összecsapást nem tudja kivédeni a királynői hintapolitika.
Az egyszer már levetett hentesruha újra használatba kerül. Az öltözködés üresjárataiban örökös henteslegények locsolják a fehér csempére száradt, lemoshatatlan vért, hiábavaló buzgalommal.
Végül ugyan sikerül a főurak haragja elől menekülő Gavestont megölni, ám a kiszorítósdi nem érhet véget, mert a régi kegyenc helyébe új áll. Most már a hatalom megszerzése a tét. Edward legyőzi a főurakat, de életben marad a zendülők vezére, Mortimer (Nemcsák Károly), aki megszökvén börtönéből a király bizonytalankodó fivérével és a királynéval szövetkezik. Mint a gyermek trónörökös gyámja immár nyíltan hatalomra tör.
Ahogy egyedül marad országában a király, s hatalmát urai nélkül gyakorolja, az elégedetlenség is egyre általánosabb. Azt még sikerül megakadályoznia, hogy a francia király segítséget adjon az ellene lázadóknak, és amikor Mortimer partraszáll, menekülnie kell. Udvarát a királyné foglalja el szeretőjével, Mortimerrel, s velük van a gyermek trónörökös, a majdani III. Edward is.
A menekülő király hiába ölt magára csuhát, a besúgóhálózat jól működik. Edward hamarosan börtönbe kerül, koronájával játszadozva várhatja belátható végét. Persze a jog az jog – a parlament megszavazza a király lemondatását. Edward nem király többé. A magára maradó Mortimer fejére azonban túlméretezett a titokban felpróbált korona.
Edwardnak eközben kijelölik élete utolsó lakhelyét: egyik vidéki várának szennyvízgyűjtő medencéjét, ahol alig elviselhető borzalmak várnak a volt uralkodóra. Hol vízzel teli vödörben ácsorog, hol reá zúdul a slagból s a vödrökből a (szenny)víz, máskor őrei mázolják feketére arcát, testét sárral, ganajjal. Már megváltás lesz a vég, mégis mintha ebben az emberségére találó, elhagyatott mivoltában a figura valódibb életre kelne – mintha a színész jobban erezné magát ebben a szerepben. Országának sem gyűlölt uralkodója többé, hanem szánalomra méltó rab, aki talán mégis jobb volt, mint az új idők embere, Mortimer. Veszélyben a látszatlegitimitás, a láncra vert Edwardnak pusztulnia kell, de kijár neki egy profi bérgyilkos (Dunai Tamás).
A hatalmon lévők és a hatalomból kirekesztettek vetélkedésének, a szenvedélyek harcának mégsem Edward halála vet véget, hanem az angyalarcú gyermek király, III. Edward ítélete, ahogy vékonyka hangján leleplezi apja és nagybátyja gyilkosát, s fővesztésre ítéli, anyja sorsát pedig bírák – akár halálos – ítéletére bízza.
Egyik kritikusa a 29 évesen – épp négyszáz éve – egy kocsmai verekedésben halálosan megsebesített Marlowe-t Shakespeare potenciális riválisaként aposztrofálja, nem mint az „Isten másodszülöttéhez” hasonló darabok szerzőjét, hanem mint a groteszk atyját. A sommás ítélet alapja nem feltétlenül a hét, többé-kevésbé épen fönnmaradt dráma, mint inkább ezek tendenciája alapján föltételezett, soha meg nem születhetett művek.
Az előadás záróképében a király holttestére helyezett, a valóságot imitálni sem szándékolt levágott Mortimer-fő körül az udvar az angol himnuszt füttyögi. A jelenetben a horror a nevetségessel elegyedik, és azt a látásmódot idézi, mely a nálunk is bemutatott, londoni National Theatre SWEENEY TODD előadásában oly természetesnek, hagyományosnak tűnt.
- Rábeszélő [6]