Az 1943-ban született, 1975-től emigrációban élő, majd 1989 tavaszán hazatért Szasa Szokolov most mutatkozik be a magyar olvasóknak. Ez a harmadik regénye, az elsőt (Bolondok iskolája) Vladimir Nabokov támogatta, azóta csaknem minden európai nyelven megjelent, a második (Eb és ordas közt) a szakértők szerint sajnos lefordíthatatlan. A szerzőt manapság a legnagyobb élő oroszok közé számítják, de félek, hogy nálunk mégsem lesz valódi sikere. A könyvet több helyen is féláron árulják, a borító meglehetősen elrettentő, ráadásul félrevezető, hiszen a képen a Kreml toronyórája kilenc óra ötvenhét percet mutat, holott a regény kezdő jelenetében Berija nyolc óra negyvennégy perckor akasztja fel magát az egymást fedő mutatókra. És recenziót sem láttam még eddig a regényről. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy az egyébként káprázatosan fordító M. Nagy Miklós címválasztása nem mondható a legszerencsésebbnek, már kész is a valószínű sikertelenség receptje. Pedig Szokolov regénye minden ízében zseniális munka, fantáziája, nyelvteremtő képzelete kimeríthetetlen – tegyük hozzá gyorsan, hogy a bravúros magyarítás nem születhetett volna meg Esterházy ifjúkori prózájának ezerszínű pajzánkodása nélkül.
Persze kétségtelen, hogy az Asztrofóbia minden vidámsága és fékeveszett fickándozása ellenére nehezen befogadható, a magyar olvasó számára meglehetősen sok magyarázatot igénylő szöveg – M. Nagy Miklós jegyzetei csak részben képesek eloszlatni a homályt. Mert mindenekelőtt paródiáról van szó, mégpedig orosz irodalmi paródiáról, egy olyan maszkrendszer működéséről, melyben még egy orosz filológus is csak lexikonok segítségével képes felismerni az álarcok mögötti világot. A bahtyini értelemben vett karneváli világszemlélet jegyében íródott ez a regény: egymásba kapcsolódó, egymással feleselő, egymást folytonosan kifigurázó szólamok dialógusa, sem kitüntetett nézőpontot, sem uralkodó nyelvhasználatot nem ismer, állandóan relativizál, idézőjelbe tesz mindent – így természetesen önmagát is – allúziói, utalásai felölelik az európai és az orosz irodalomtörténelem egészét; a magasztos és a földközeli barátian összeölelkezik e lapokon, akárha a Farsang Hercegének derűs, délelőtti álmait olvasnánk. Mindenekelőtt formák travesztiájáról van szó: a pikareszk regények kifordításáról, a meseregény gúnyrajzáról, a történelmi memoárok kikacagásáról abban a meggyőződésben, hogy a História amúgy is megismerhetetlen, az önéletrajzírók hazudnak, csak önmaguk lovas szobrát faragják visszaemlékezéseik lapjain. A memoárirodalom mint gigászi köldöknézés – íme Szokolov történelemszemléletének alapja. És különösen igaznak tűnik ez, ha a szovjet párttörténet aranyoldalaira vonatkoztatjuk: az „igazság” örök homályba vész, hogy ki kit ölt meg, nem tudható meg soha, így a legabszurdabb feltételezések is helytállóak lehetnek. Sztálin például ijedtében halt meg – így Szokolov –, mikor a sötétből üdvözlésére előugró kutyáját imperialista merénylőnek nézte. Beriját nem kivégezték, de végzett önmagával a fent már ismertetett módon. E pillanatban, nyolc óra negyvennégy perckor beköszönt az időtlenség kora a Szovjetunióban, hogy csak akkor lóduljanak neki ismét az órák, amikor a memoáríró Paliszandr, a regény főhőse visszatér száműzetéséből, és elfoglalja tisztét az Orosz Kronarchiátus élén. A beállt időtlenség „kora” teszi lehetővé, hogy Szokolov könnyedén áthághatónak láttassa az Idő és a Tér korlátait, a regény semmiféle lineáris időrendet nem fogad el, több évszázad szereplői adnak egymásnak karneváli találkozót a könyv lapjain. A Történelem és az Idő semmi más, mint emlékezés, memoárirodalom – ez az alapgondolát ismét a bahtyini groteszk realizmus szellemében ábrázoltatik: „A szerző elhányta magát. És forgatva a világegyetem órájának mutatóit, az égi briliánsok millióival kirakott és milliárdkarátos óramutatót, visszaemlékezések formájában kiáradt az összes többi évszázad is.” Az alantas és a megszentelt, a testi és a szellemi rabelais-i kacagásban csókolózik össze.
Hiba lenne azonban, ha pusztán egy viháncoló kedvvel megírt, a nevetés elve által mindent semmisnek ítélő, rahmanyinovi virtuozitású etűdsorozatnak olvasnánk a regényt. A szomorú és megrázó alapszólamot a száműzetés témája alkotja a szövegben. Ismét egy orosz alaptémánál tartunk. Paliszandr Jurij Andropov által csőbe húzva merényletet kísérel meg Leonyid Brezsnyev ellen, de kiderül, hogy csak viaszbábokra lőtt. Kénytelen ezután a száműzetés keserű kenyerét majszolni. Ekkor Paliszandr és megalkotója, Szasa Szokolov sorsa egybekapcsolódik. A vallomások, melyek az elvesztett Oroszhonhoz zokognak, legyenek bármily parodisztikusak, mégis a regény legmegrázóbb, legpanaszosabb részei. A hazáját, éltető közegét elvesztett orosz emigráns művész örök dallama ez. Annak a „szent orosz irodalomnak” a siraloméneke, melyről egykor Thomas Mann beszélt. Parodisztikus, de mélyen átszellemült szerenád az örök orosz „anyácskához”.
„Milyen szomorú is a mi Oroszhonunk!” – kiáltott fel Puskin, mikor a Holt lelkek legvidámabb fejezeteit végigolvasta. Szasa Szokolov regényét letéve a mai olvasó sem mondhatna ennél érvényesebbet.
- Kultúra [6]