Az analitikus marxizmus kísérlete

Szalai Miklós [1]

Tizenöt év telt el a Marxra hivatkozó államszocialista rendszerek világméretű összeomlása óta. Las­san­ként felnőtté válik az a nemzedék, amely személyes tapasztalatból már nem ismerhette ezeket a rendszereket. Ez pedig lehetővé teszi, hogy újszerű módon, a direkt politikai állásfoglalás kényszerétől mentesen nézzünk szembe Marx és a marxizmus szellemi örökségével.

Amikor Marx mondanivalóját rekonstruáljuk, akkor először is azt kell látnunk, hogy Marx négy – legalább négy – gondolatcsoportot hagyott ránk: egy filozófiai antropológiát, egy történelemelméletet: a történelmi materializmust, egy közgazdaságtani elméletet s egy víziót a jövő társadalmáról. A filozófiai antropológia az embert úgy mutatja be, mint akinek lényege a kreatív, képességeit kibontakoztató, közösségben végzett munka, s aki ezt a lényegét a civilizáció kiépülése során fokozatosan elveszti, elidegenül tőle – majd ezt az elidegenült emberi lényeget visszanyeri a kommunizmusban. A történelemelmélet szerint a gazdaság változásai szabják meg az emberi történelem menetét. A közgazdasági elmélet arra épül, hogy az áruk értékét a piacgazdaságban az előállításukhoz társadalmi átlagban szükséges munkaidő határozza meg. Ezen a teoretikus alapzaton fejti ki azután Marx a maga tanítását arról, hogy a kapitalizmus szükségképpen kizsákmányoló s egyre súlyosabb válságokkal járó gazdasági rendszer.1 A jövő marxi víziója pedig egy olyan társadalomról szól, amelyben maguk a dolgozó emberek, a piac vagy az állam közvetítése nélkül, fogják irányítani – tervszerűen – a társadalom termelési folyamatait, s ez végül meg fogja teremteni minden egyes ember önmegvalósításának társadalmi feltételeit. Tovább nehezíti ezeknek a gondolatoknak az értelmezését, hogy nem egymás mellett, hanem egymást átjárva jelennek meg Marx hatalmas terjedelmű életművében.

Nyilvánvaló, hogy Marx munkásságának legfontosabb része – legalábbis ma, a mi számunkra – a történelmi materializmus. Mert az emberi lényeg elidegenedéséről szóló elgondolás inkább egyfajta költői víziónak, mintsem tudományos elméletnek tűnik, a munkaérték-elméleten alapuló közgazda­ságtant s a marxi kommunizmus-víziót pedig a köz­gaz­dászok többsége – bár távolról sem mind és nem egyforma mértékben – tarthatatlannak tekinti.2 A történelmi materializmusról viszont még Marx legellenségesebb kritikusai – például Roger Scruton, a kortárs angol konzervativizmus jeles gondolkodója, vagy Leszek Kolakowski – is kénytelenek elismerni, hogy tartalmaz olyan elemeket, amelyek nemcsak értékesek és racionálisak, hanem maradandóan be­épültek abba, ahogyan a társadalomról s a történelemről gondolkodunk.

A jelen tanulmány a történelmi materializmus analitikus marxista rekonstrukcióiról szól – de kérdés, mit is fed ez? A marxizmussal Magyarországon ismerkedő olvasó számára könnyen lehet, hogy maga az „analitikus marxizmus” kifejezés is ismeretlen, de mindenesetre valószínűleg érthetetlen, hiszen a marxizmus Magyarországon elterjedt formái (mind a „hivatalos” dialektikus materializmus, mind pedig a Lukács köréhez kötődő „humanista” marxizmus) az angolszász analitikus filozófiával szemben a legjobb esetben közömbösek, ha nem inkább ellenségesek voltak. Leíró értelemben analitikus marxistáknak az ún. September Group – minden második év szeptemberében Londonban találkozó, marxi témákkal foglalkozó társadalomtudósok csoportja – tagjait nevezzük, akik arra törekszenek, hogy az angol analitikus filozófia magas standardjainak megfelelő fogalmi egzaktsággal s a neoklasszikus közgazdaságtan, valamint a játékelmélet modelljeit, eszközeit felhasználva rekonstruálják a marxizmust. Ez egy kicsit általános leírásnak tűnik. Megfelelőbbnek tűnnék a „módszertani individualizmus” kifejezés: eszerint az analitikus marxisták azok, akik úgy vélik: a társadalomtudományokban csak olyan magyarázatok megengedettek, amelyek az egyes személyek döntéseivel, választásaival magyarázzák a történéseket. A csoport hazánkban talán legismertebb tagja, Jon Elster szociológus csakugyan egy olyan könyvet írt Marxról, amelyben a metodológiai individualizmus elvét alkalmazva próbálja elválasztani Marx gondolataiban a racionálisat a nem-racionálistól.3 Csak­hogy a szó szűkebb értelmében vett metodológiai individualizmust a csoport több tagja vitatja. Talán a következő – kicsit mesterkélt – meghatározás lenne a legmegfelelőbb: az analitikus marxisták olyan marxisták, akik egyrészt nyitottak a kortárs társadalomtudományok módszereinek alkalmazására, másrészt bizalmatlanok a marxizmus hegeli gyökerű, nagy, spekulatív történelemmagyarázó sémáival s mindenekelőtt a hegeli dialektikával szemben.

Az analitikus marxisták természetesen nemcsak a történelmi materializmus, hanem valamennyi marxi tétel, például a kizsákmányolás elmélete,4 az osztályfogalom és a szocializmusfogalom racionális rekonstruálásával – vagy ha tetszik, dekonstruálásával – is foglalkoztak, s ennek során lassanként elvetették vagy radikálisan átértelmezték a marxizmus szinte valamennyi tételét – úgyhogy ma már gyakorlatilag az iskola – saját képviselőinek bevallása szerint is – nem választható el egyfajta baloldali, egalitárius liberalizmustól.

Azonban amikor az analitikus marxizmus útnak indult, akkor ez még nem így tűnt. Első klasszikusa, G. A. Cohen – kanadai születésű, de évtizedek óta Angliában dolgozó filozófus – 1978-as munkája ép­pen a történelmi materializmusról szól, s egy meglehetősen „ortodox” történelmi materializmust kíván védelmezni.5

Cohen A politikai gazdaságtan bírálata című Marx-mű híres, 1859-ben megjelent előszavából indul ki. Érdemes idéznünk itt ezt a Marx-szöveget, illetve legfontosabb részeit.

„Az általános eredményt, amelyre jutottam, és amely, miután rájöttem, tanulmányaim vezérfonala lett, röviden így lehet megfogalmazni: Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratukról független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerke­zetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott tár­sa­dalmi tudatformák felelnek meg. Az anyagi élet ter­me­­lési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szel­le­mi életfolyamatot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. Fejlődésük bizonyos fokán a társadalom anyagi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy, ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között addig mozogtak. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá válnak. Ekkor társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alapzat megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmasodik az egész óriási felépítmény. Az ilyen forradalmasodások vizs­­gálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos szabatossággal megállapítható forradalmasodás és a jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formák között, amelyekben az emberek ennek a konfliktusnak tudatára jutnak, és azt végigharcolják. Mint ahogy azt, hogy egy egyén micsoda, nem aszerint ítéljük meg, amit önmagáról gondol, ugyanúgy az ilyen forradalmasodási korszakot sem ítélhetjük meg a maga tudatából, hanem éppenséggel ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásai­ból, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok között meglevő konfliktusból megmagyarázni. Egy társadalomalakulat soha nem tűnik le addig, amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyek számára elég tágas, és új, magasabb rendű termelési viszonyok soha nem lépnek helyébe, amíg anyagi létezési feltételeik magának a régi társadalomnak méhében ki nem alakultak…. Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként.”6

Nehéz lenne tagadni, hogy ez a szöveg azt tanítja: az emberi történelem menetét végső soron a termelés fejlődése határozza meg. Az Előszó tanúsága szerint tehát Marx tanítása a történelemről egyfajta technológiai determinizmus – nem abban az értelemben, hogy az egyes konkrét technológiák határoznák meg az emberi társadalom milyenségét, hanem abban az értelemben, hogy a technológia fejlődésének általános tendenciájához igazodnak a többi társadalmi jelenségek és folyamatok.

Kérdés mármost, hogy az 1859-es Előszó Marx igazi tanítása-e? Aki csak kicsit ismerős Marx munkásságával, az tudja, hogy a történelem magyarázatát illetően a termelőerők fejlődésének van egy nagyon fontos „riválisa” Marx munkásságában, tudniillik az osztályharc. A Kommunista Kiáltvány például ezekkel a szavakkal kezdődik: „Minden eddigi emberi társadalom története osztályharcok története.” Az igaz, hogy Marx konkrét történelmi elemzéseiben keveredik e kétféle magyarázó tényező, a termelőerők fejlődése és az osztályharc, de nyilvánvalóan ez két különböző megközelítése a történelemnek. Hiszen tisztán elvben elképzelhető lenne, hogy az emberiség egyre fejlettebb termelési módokat alkot, s ezeknek megfelelően szervezi meg egész életét, de mindenfajta osztálykonfliktus nélkül – s nemcsak elképzelhetőek, hanem ténylegesen is léteztek olyan társadalmak, ahol a termelőerők stagnáltak, viszont a társadalom tagjai között heves osztálykonfliktusok dúltak.

Ma is vannak olyan Marx-értelmezők, akik úgy gondolják: a fentebb idézett szövegben egyedül a szigorú porosz cenzortól való félelem tartotta vissza Marxot attól, hogy egyáltalában említse az osztályok és az osztályharc fogalmait – s általánosságban e néhány bekezdés alapján, amelyek egy rövid szellemi önéletrajz részei, aligha lehet egy Marx formátumú nagy gondolkodó történelemelméletét a maga egészében megragadni. Ámde úgy vélem, Marxnak egy hét évvel korábbi magánlevele útba igazíthat bennünket ebben a kérdésben. Itt ugyanis Marx határozottan leszögezi, hogy az ő hozzájárulása a társadalomhoz nem az osztályharc történelmi jelentőségének felismerése, mert ezt már előtte mások is felfedezték, hanem az, hogy bebizonyította: maguknak az osztályoknak a létezése a termelés meghatározott fejlődési szakaszaira („Bestimmte Entwicklungsphase der Produktion”) korlátozódik, s az utolsó osztálynak, a proletariátusnak az ellenfelével, a burzsoáziával folytatott osztályharca szükségszerűen a proletariátus győzelmével s minden osztály megszűnésével végződik…7 Cohen részéről tehát – legalábbis nagyjából – indokoltnak tűnik, ha a történelmi materializmus magját a termelőerők fejlődése által determinált történelem gondolatában látja.

De mit tudott Cohen – s az analitikus marxizmus – ezzel az elmélettel tenni? Mennyiben tehette meggyőzőbbé – vagy legalább koherensebbé – a marxi téziseket? Cohen mindenekelőtt két ponton tette világosabbá s – szerinte – védhetőbbé az elméletet. Először is egzaktan definiálta az erők, a viszonyok s a felépítmény mibenlétét. Elvileg ugyanis úgy gondolnánk – s ez is szokott állni a vulgáris marxizmus tankönyveiben –, hogy a termelőerők valamiféle anyagi valóságok: nyersanyagok, gépek, emberi képességek, amelyek a társadalom szervezetétől függetlenül, azt megelőzően léteznek, a termelési viszonyok pedig azok az emberek közötti viszonyrendszerek, amelyek révén az emberi társadalom ezeket az erőket felhasználja. Ámde egyrészt, ha jobban belegondolunk, az emberi tudattól független anyagi valóságoknak nem tulajdoníthatunk valamiféle „önálló” fejlődést, másrészt pedig Marx sokszor a termelőerők közé beleért olyan intézményeket is, mint amilyen a világpiac, az értéktőzsde, a kommunisztikus gazdálkodás vagy akár a tudomány,8 amelyeket első pillantásra inkább viszonyoknak, illetve intézményeknek gondolnánk… Ha pedig nem tudjuk egymástól szabatosan elválasztani a termelőerőket és a termelési viszonyokat, akkor nem mondhatjuk, hogy az előbbiek határozzák meg az utóbbiakat.

Cohen szerint termelőerő az, ami a termelésre annak fizikai összetevőin keresztül van hatással. Tehát például a menedzsment egy új rendszere, amellyel többet lehet termelni egy bizonyos gépből, annak ellenére, hogy egy társadalmi viszonyrendszer, termelőerő, viszont egy fal, amelynek a célja az, hogy a rabszolgákat elválassza egy ókori római birtokon a szabad munkásoktól, termelési viszony, annak ellenére, hogy fizikai valóság.

A termelőerők fejlődését Cohen szintén pontosan meghatározta – éspedig a társadalmi rendszerektől s az általuk létrehozott technológiáktól, intézményektől, illetve emberi szükségletektől független, semleges módon. Erre azért van szükség, mert ha a fejlődés mibenlétét valamely társadalmi rendszer sajátos fejlődési kritériumaihoz kötnénk, akkor nem mondhatnánk többé, hogy a termelőerők fejlődése egy univerzális történelmi tendencia, amely a maga saját logikája szerint határozza meg a termelési viszonyokat, az egyes társadalmi rendszereket. Cohen szerint a termelőerők fejlődése az a tendencia, amelynek során az emberiség egyre kevesebb idő alatt tudja kielégíteni a maga alapvető – önfenntartásához nélkülözhetetlen – létszükségleteit.

A termelési viszonyok nem mások, mint a termelőerők feletti rendelkezésre szolgáló hatalmi viszonyok (mindenekelőtt a tulajdonviszonyok). A felépítményt pedig azok a jogi és kulturális képződmények alkotják, amelyek ezeket a hatalmi viszonyokat szentesítik, s ezzel stabilizálják. Egyszerű példa: ha Jánosnak van egy gépkocsija, s azzal rendszeresen munkába megy, akkor ez a kocsi termelő­erő, az pedig, hogy a kocsi Jánosé, a termelési viszonyok része. Ha azonban a kocsi jogilag Péteré, ámde János ellopta az autót, vagy valamilyen más módon kényszerítette Pétert, hogy megengedje neki az autó használatát minden reggel, akkor Péternek ez a formális tulajdonjoga, továbbá az az erkölcsi norma, hogy nem szabad más ember tulajdonát annak engedélye nélkül használni – a felépítmény egy eleme, jóllehet ebben az esetben egy, az alaptól elszakadt, azzal szemben álló felépítményé. Cohen elkerüli a vulgáris marxizmus azon szokásos hibáját, hogy egy társadalom minden nem gazdasági jelenségét (vagy akár minden tipikus, fontos nem gazdasági jelenségét) besorolja a felépítmény kategóriájába, s az alap sajátosságaival magyarázza. (Ebből a szemléletből születtek az olyan önkényes, leegyszerűsítő megállapítások a marxizmus története során, hogy például az absztrakt festészet a mai polgári társadalom morális válságát vagy a janzenista teológia a francia „taláros nemesség” osztályhelyzetét „fejezi ki”.)

Az elmélet alapfogalmainak definiálásánál fontosabb Cohen elméletében az, hogy megpróbál választ adni arra a kérdésre: milyen értelemben „határozzák meg” az erők a viszonyokat, s a viszonyok a felépítményt. Marx elemzései ugyanis mindig arról szólnak, hogy a viszonyok is meghatározzák – előmozdítják vagy lefékezik – a termelőerők fejlődését. Ha már most a két tényező közötti oksági viszony kölcsönös, akkor hogyan beszélhetünk a termelőerők elsődlegességéről?

Cohen szerint a termelőerők és a termelési viszonyok közötti kapcsolat nem ok-okozati, hanem funkcionális jellegű. A termelőerők olyan módon magyarázzák meg a viszonyok jellegét, hogy azok a viszonyok maradnak fenn hosszú távon, amelyek elősegítik, s azok tűnnek el, amelyek hátráltatják a termelőerők fejlődését.

Funkcionális magyarázatokat folyamatosan használunk például a biológiában. Azt állítjuk például, hogy a sivatagi róka hatalmas füle és homokszínű bundája, illetve a sarki róka kicsiny füle és fehér bundája azért alakultak ki, mert elősegítik a szóban forgó természeti környezetekhez (a sivataghoz, illetve a sarkvidékhez) való alkalmazkodást. Azért alkalmazhatjuk e magyarázatokat, mert tudunk egy olyan mechanizmusról – a természetes kiválasztódásról –, amely miatt ez az összefüggés az élővilágban folyamatosan érvényesül. Az a faj, amely nem fejleszti ki a környezethez való alkalmazkodás eszközeit – eltűnik.

Cohen szerint a termelési módok, illetve a ter­me­lési viszonyok ugyanígy „kénytelenek” – persze csak előbb-utóbb s komoly konfliktusok árán – al­kal­maz­kodni a termelőerők fejlődéséhez, olyanná alakulni, hogy elősegítsék azt. A felépítmény kép­ződ­ményei pedig minden társadalomban segítenek stabilizálni az adott termelési viszonyokat. A fenti példához visz­sza­­térve, bár természetesen lehetséges, hogy Péter – for­mális tulajdonjoga ellenére – kénytelen átengedni autója használatát Jánosnak, mindazonáltal formális tulajdonjoga – együtt a tulajdon tiszteletben tartását előíró társadalmi normákkal – hozzájárul ahhoz, hogy ez ritkábban vagy egyáltalán ne történjék meg.

Tehát az emberi történelem végső soron két tézissel írható le Cohen szerint, az első a termelő­erők fejlődése, a „development thesis”, a második a termelőerők elsődlegessége a termelési viszonyokkal szemben, a „primacy thesis”.

Azonban a termelőerők egy adott fejlettségi szintjén más termelési viszonyok segítik elő a ter­me­lő­­erők fejlődését, mint egy későbbi ponton – így tehát a termelőerők kétszer lépnek be a történelem magyarázatába: egyrészt a termelőerők folyamatos fejlődése a történelmi változások végső mozgatója, másrészt a termelőerők egy-egy adott fejlettségi szintje határozza meg, hogy pontosan milyen változásokra, új társadalmi formákra van szükség.

Ilyen szempontból vizsgálva az emberiség történelme alapvetően négy korszakra oszlik. A távoli ős­idők­ben az emberiség összmunkaideje éppen arra volt elégséges, hogy az egész közösség a létminimum szint­jén megéljen. E korszaknak értelemszerűen az embe­rek közötti teljes egyenlőség, az „ősközösség” állapota felelt meg.9 Hosszú fejlődés után az emberiség eljutott oda, hogy a termelők képesek voltak többletmunkát is végezni, s ebből társadalmi többletterméket előállí­tani. Ekkor az ősi egyenlőség állapotából létrejöttek a prekapitalista osztálytársadalmak, azok a társadalmak, amelyekben a többiek többletmunkájából, illetve többlettermékéből él egy olyan kiváltságos csoport, amely a közvetlen termelőmunkában már nem vesz részt, azonban ellátja a társadalmi élet azon kívül eső funkcióit (az államigazgatást, a háborúskodást, a val­lási életet, a kultúra s a tudomány fejlesztését).10 E be­ren­dezkedés(ek) mellett az emberiség termelőerői – mivel az őskorinál nagyobb létszámú, többféle szükségletet kifejlesztő s nagyobb szellemi erőkkel is rendelkező társadalmak jönnek létre – fejlődnek ugyan, ámde igen lassan. A prekapitalista társadalmak uralkodó osztályainak ugyanis nem érdeke a termelőerők fejlődése, mert az a termelés létező struktúráját s az ő abban elfoglalt kiváltságos helyzetüket veszélyeztetné.

A társadalmi többlettermék növekedésének egy bizonyos pontján a termelőerők fejlődését már jobban előmozdítja egy olyan berendezkedés, amelyben a több­letterméknek csak egy kis részét fogyasztják el a ki­váltságos csoportok, nagy részét viszont fel­hal­mozzák, és folyamatosan befektetik a termelés tovább­fejlesztésébe. E célkitűzést csak egy olyan társadalmi csoport tudja megvalósítani s a termelők tömegeire rákényszeríteni, amelynek – az összes korábbi uralkodó osztállyal ellentétben – érdekében áll a termelő­erők fejlesztése. Ez az uralkodó osztály a kapitalisták osztálya. A kapitalistákat a piaci verseny logikája kényszeríti arra, hogy folyamatosan csökkentsék a termelési költségeket – ami hosszú távon csakis a termelőerők fejlesztésével: egyre magasabb szintű technológia felhasználásával érhető el.

A kapitalista társadalomban tehát a termelőerők fejlődése igen gyors, s végül eléri azt a szintet, ahol ezt a fejlődést immár nem a „dologi”, a dolgozó em­be­rek fogyasztása és önmegvalósítási igényei rovására végrehajtott felhalmozás, hanem az em­be­rek­­ben rejlő képességek sokoldalú kibontakoztatása s a termelésen kívül eső feladatoknak e sokoldalúan fejlett emberek közötti egyenlő megosztása szolgálja a leginkább. E ponton a kapitalizmus (s mindenfajta osztályjellegű berendezkedés) elveszti a maga történelmi racionalitását, s létrejön a kommunista, osztálynélküli társadalom.

Ez lenne tehát a coheni történelemelmélet váza. Bizonyos, hogy Cohennek sikerült meglehetősen koherenssé s egzakttá tennie Marx elméletét – az elsődleges kérdés azonban nem az, hogy mennyire koherens ez az elmélet, még csak nem is az, mennyire felel meg Marx tanításának, hanem az: igaz-e? A nyolcvanas évek első felében az analitikus marxisták éppúgy, mint az analitikus marxizmus marxista kritikusai sokféle bírálatot fogalmaztak meg Cohen­nel szemben. Lássunk néhányat!

Cohen és Elster között heves vita bontakozott ki a funkcionális magyarázatoknak a társadalmakra való alkalmazhatóságát illetően. Elster szerint a funkcionális magyarázatok a szociológiában a legjobb esetben is gyanúsak. Mert ha feltételezzük, hogy valamely társadalmi jelenséget a saját hosszú távú előnyös következményei magyaráznak, anélkül hogy igazolni tudnánk: tudnak-e az emberek ezekről a következményekről, s akarják-e azokat, akkor kaput nyitunk a legönkényesebb magyarázó hipotéziseknek is. Ha nem tudjuk specifikálni azokat a konkrét ok-okozati mechanizmusokat, amelyek révén a távlati következmények elősegítik valaminek a megjelenését a társadalomban, akkor semennyi megfigyelés sem igazolhatja a kérdéses magyarázatot. Ugyanis még ha igazolni is tudjuk, hogy egy meghatározott társadalmi jelenség mindig akkor jelenik meg, amikor előnyös távlati következményekkel jár egy csoport számára, akkor sem tudjuk kizárni azt a lehetőséget, hogy a kérdéses előnyös következmények véletlenszerűek vagy valamilyen, a kérdéses társadalomban működő harmadik tényező következményei. (Például egy primitív népcsoport az esős évszak kezdetén mindig eljár egy bizonyos táncot, s ez mindig növeli a csoport kohézióját. Ez azonban nem jogosít fel bennünket arra a következtetésre, hogy a megnövekedett társadalmi kohézió az esőtánc magyarázata: mert teljesen lehetséges, hogy az eső várása mindig együtt jár a kérdéses törzsben a csoportkohézió gyengülésével, az eső megérkezte pedig a megerősödésével.) A társadalmakat illetően tiszteletben kell tartanunk azt az elvet, hogy minden társadalmi történést végső soron az emberek meggyőződései, motivációi és ezekből fakadó választásai magyaráznak.

Cohen eredetileg azzal támasztotta alá a termelőerők folyamatos fejlődésére vonatkozó téziseit, hogy az emberi lények egyrészt folyamatosan a szűkösség („scarcity”) szituációjában élnek, azaz szűkében vannak a létfenntartási javaknak, másrészt pedig valamennyire racionálisak, s ezért a szűkösségtől a termelőerők fejlesztése révén akarnak megszabadulni.11 Ha ezt a módszertani individualizmus elvének megfelelően úgy értelmezzük, hogy az emberek a történelem során folyamatosan tudatosan fejleszteni tudták és akarták a termelőerőket, s kiválasztották azokat a termelési viszonyokat, amelyek ezt a fejlődést a leginkább elősegítik, akkor az elmélet a nevetségesség határáig valószínűtlen…

Az emberek a történelem nagy része alatt egyáltalán nem mindig akarták fejleszteni a munkavégzés eszközeit, még kevésbé tudták, hogy milyen társadalmi berendezkedés lenne erre alkalmas, s végképp nem akarták – erőfeszítést és kockázatot vállalva – az ilyen berendezkedést létre is hozni.

Mint Erik Olin Wright és Andrew Levine amerikai analitikus marxisták a Cohen művéről írott alapos kritikájukban hangsúlyozták: azt, hogy az em­be­rek­­nek mire van szükségük, mit szeretnének, mindig a termelési viszonyok s az osztályok közötti viszonyok határozták meg… Ezeket a tényezőket nevezik ők együttesen osztálykapacitásoknak („class capaci­ties”), az osztálykapacitások kérdésének elhanyagolása szerintük a coheni marxizmus fő gyengesége. Még inkább ezek a tényezők határozták meg azt: mit képesek az emberek meg is valósítani abból, amit szeretnének? Wrighték példája szerint egy középkori parasztember, akinek a munkaideje csaknem felét a különböző – munkaszünetet jelentő – egyházi ünnepek és böjtnapok tették ki, egyáltalán nem arra vágyott, hogy fejlődjön a mezőgazdaság technológiája, és kevesebbet kelljen dolgoznia – hanem vagy arra, hogy az adott munkamennyiségből kevesebbet kelljen dolgozni a föl­desúrnak és az egyháznak, vagy arra, hogy a nemesek luxus- és presztízsjavaiból neki is jusson. Más szavakkal: nem arra, hogy a társadalmilag szükséges munkamennyiség csökkenjen, hanem arra, hogy másképpen osszák el… De a feudális társadalom másik „főszereplője”, a földesúri osztály is egyszerűbben elérhette a maga céljait – a háborúskodáshoz s a pazarló fogyasztáshoz szükséges javak előteremtését – a parasztság kizsákmányolásának fokozása vagy a hódítás, semmint a termelőerők fejlesztése, munkamegtakarító technológiák alkalmazása révén.12

Maga Cohen egy 1983-as cikkében egy teljesen másfajta kritikát fogalmazott meg saját korábbi gondolatmenetével szemben. Az emberiség története azt látszik igazolni, hogy az emberek nemcsak arra törekszenek, hogy az általános emberi szükségleteket minél kevesebb munkaráfordítással kielégítsék, hanem arra is, hogy önmagukat valamilyen specifikus szükségletekkel és intézményekkel a többiektől elkülönítsék – más szavakkal, hogy saját csoport- és egyéni identitásuk legyen. Ez a tényező pedig – amint azt a nemzeti és vallási érzéseknek a XX. század történelmében betöltött, a marxisták és a liberálisok számára egyaránt váratlan jelentősége is mutatja – „felülírhatja” a termelőerők fejlődésére irányuló tendenciát…13

Ezek a kritikák még nem feltétlenül jelentenek perdöntő ellenvetést Cohennel szemben, mert Cohen válaszolhatná azt, hogy bár a termelőerők fejlődésének és fejlesztésének imperatívusza nincs folyamatosan jelen döntő erővel az emberiség történetében, de ha és amennyiben nagy társadalmi változá­sok történnek, azokat mégis ez magyarázná…14 Robert Brenner angol marxista történész azonban egy döntő kérdésben, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet kérdésében az angol mezőgazdaság történetének vizsgálatával igazolta, hogy ez sem így van. Az angol mezőgazdaság kapitalista átalakulását s így a XVII. századi angol mezőgazdasági s végső soron az ipari forradalmat, mint ismeretes, a „bekerítés” tette lehetővé, a szegényparasztság megfosztása termelőeszközeitől, földtelen, csavargó, munkaerejének eladására kényszerülő tömeggé változtatása. Kétségtelen tény, hogy a kapitalista viszonyok sokkal alkalmasabbnak bizonyultak a mezőgazdaság – s később az ipar – fejlesztésére, mint a feudális viszonyok – ámde nem ez magyarázza a folyamatot. Az európai agrártársadalmakat jellemző demográfiai ciklusok – a népesség létszámának a mezőgazdaság eltartóképességét meghaladó növekedése – a XVI–XVII. században kiélezték az osztályharcot a feudális társadalmakban. A földesurak különböző megoldásokhoz folyamodtak. Kelet-Európában röghöz kötötték a parasztságot, s kialakították a piacra, sőt exportra termelő ún. „második job­bágy­ság” rendszerét. Franciaországban kénytelenek voltak enyhíteni a feudális terheken. Az angol földesurak nem rendelkeztek az első megoldáshoz szükséges katonai és eszmei erővel; de olyan gyengék sem voltak, mint francia társaik, ezért egy harmadik megoldást választottak: elkergették a jobbágyi státusból, a személyi függésből már évszázadok óta felszabadult bérlő parasztokat a földekről, illetve megfosztották őket azoktól a közösségi, illetve egyházi szociális juttatásoktól, amelyeket a szokásjog folytán élveztek. Így keletkezett az a jogilag szabad, de anyagilag kiszolgáltatott munkaerő, amelyre a kialakuló angol kapitalista mezőgazdasági nagyüzemnek szüksége volt. Ezt tehát az osztályharc egy specifikus, egyedül Angliára jellemző konstellációja, s nem a termelőerők fejlődése tette lehetővé Brenner szerint. Szerinte egyedül a kialakult piacgazdaságban, a kapitalizmuson belül működik egy olyan me­cha­nizmus, amely valamennyi gazdasági alanyt a termelés fejlesztésére kényszerít.15 Ha Brennernek igaza van, az azért jelent végső csapást a coheni történelmi materializmusra, mert sem az osztály előtti társadalmakból az osztálytársadalmakba, sem a kapitalizmusból az osztály nélküli társadalomba való átmenetről nem rendelkezünk megfelelő történelmi tapasztalatokkal, amelyek révén az elmélet ellenőrizhető volna… Következésképpen ez esetben egyetlen olyan tényleges történelmi folyamat sincs, amely az elméletet alátámasztaná.16

Nyilvánvaló tehát, hogy a termelőerők elsődlegességére vonatkozó tézis, amennyiben ezen „intencionális”, tudatos döntéseket értünk, tarthatatlan. A kérdés az, vannak-e az emberi társadalmak történetében valamilyen – a természetes kiválasztódáshoz hasonló – mechanizmusok, amelyek az emberek tudatos döntéseitől függetlenül garantálják, hogy végső soron a termelőerők fejlődni fognak, s el fogják söpörni azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek ezt a fejlődést akadályozzák.

Több analitikus marxista szerint van valami ilyesmi. Alan Carling például előállt az úgynevezett „kompetitív elsődlegesség” elméletével. Ez azt jelenti, hogy bár az emberi társadalmak megtehetik, hogy nem fejlesztik a termelőerőket – de csak addig, amíg nem kerülnek kapcsolatba – egyszersmind versenybe – más emberi társadalmakkal. Mert ha ez történik, akkor a fejlettebb, illetve fejlődőképesebb társadalom legyőzi a fejletlenebbet, s rákényszeríti a maga termelési módját. Carling szerint a fenti példa, Brenner elemzése az angol kapitalizmus kialakulásáról, nem cáfolja a termelőerők elsődlegességét. Mert Ang­liá­ban ugyan valóban nem azért jött létre a kapitalizmus, mert alkalmasabb volt a termelőerők fejlesztésére a feudalizmusnál, de amikor már kialakult, akkor vi­szont emiatt terjedhetett el: emiatt kellett Angliától végül az összes többi társadalmaknak átvenniük a tőkés piacgazdaságot és a parlamentáris demokráciát. Carling elemzése azonban csak azt támasztja alá, hogy ha egyszer valahol fejlettebb termelőerők jöttek létre egy társadalomban, s megteremtették a nekik megfelelő termelési viszonyokat, akkor ezek a viszonyok el fognak terjedni az emberiség egészében – de nem azt, amit az eredeti coheni tézis állított, hogy tudniillik a termelőerők fejlődése az emberiség történetének szükségszerűen érvényesülő tendenciája.17, 18

A kompetitív elsődlegesség tézise továbbá sok esetben nyilvánvalóan igaz, de nem mindig az. Egy társadalom néha elzárkózhat a többi társadalmaktól. Máskor – mint a népvándorláskor, a barbárok és az antik Róma esetében történt – egy fejletlenebb társadalom legyőzhet egy fejlettebbet. Megint máskor a fejlettebb társadalom legyőzi ugyan a nála kevésbé fejlettet – csakhogy nem a saját termelési módját, hanem egy, az elmaradottságot konzerváló társadalmi szerkezetet kényszerít rá, ahogyan az ún. „függőségelmélet” marxista teoretikusai szerint történt ez Európa és a gyarmati világ viszonylatában. Végül pedig az elmélet eltér az eredeti coheni tézistől annyiban is, hogy nem a termelőerők fejlesztésére való képesség, hanem a termelőerők tényleges fejlettségi szintje az, amely egy-egy társadalomnak a nemzetközi versenyben előnyt ad – s a kettő nyilvánvalóan nem mindig esik egybe.19

Paul Nolan egy kvázi-darwinista elmélettel sietett Cohen (és Carling) segítségére. Eszerint az egyes kultúrákban – nem genetikai módon ugyan, de kulturális kondicionálás segítségével – továbbadódnak a kultúra meghatározó jegyei, amelyek között vannak olyanok, amelyek elősegítik, s vannak, amelyek hátráltatják a népességszaporodást. Nyilván­va­lóan az a kultúra fog fennmaradni és a többiek rovására elterjedni, amelyben jelen vannak és tovább­adódnak a népességszaporulatot elősegítő kulturális sajátosságok. S az is nyilvánvaló, hogy a termelőerők fejlesztése vagy legalább az erre való képesség egy ilyen, a népességszaporulat növekedését elősegítő kulturális jegy…20

Akárhogyan is, a termelőerők elsődlegességének tézise, a technológiai determinizmus a nyolcvanas évek közepére „elvérzett” az analitikus marxisták vitáiban. Legfeljebb valamilyen gyengített formában tartható fenn,21 olyan módon, hogy az emberiség termelőerői csak ritkán fejlődnek vissza, s bár stagnálhatnak nagyon sokáig, de az osztály előtti primitív társadalmakban mindenkinek, az osztálytársadalmakban pedig (általában) az uralkodó osztályoknak érdekük a technológiai fejlődés. (Már pusztán azért is, mert növeli az általuk kisajátítható társadalmi többlettermék mennyiségét, de sokszor azért is, mert a korszerű technológiák új presztízs- és luxusfogyasztási lehetőségeket nyitnak meg előttük, birtoklásuk pedig lehetővé teszi a sikert – úgy az egymással, mint az alávetett osztályokkal folytatott küzdelmekben.) S a technológiai fejlődés ugyan nem jelöli ki egyértelműen a társadalmak fejlődésének lehetséges útját, mindazonáltal körülhatárolja a szóba jöhető alternatívák körét. Előbb-utóbb a fejlődés szempontja összeütközik a társadalom adott osztálystruktú­rájával, termelési viszonyaival,22 s ekkor sor kerülhet társadalmi forradalomra, de hogy ez ténylegesen bekövetkezik-e, azt az osztályok erőviszonyai döntik el.

Úgy tűnik tehát, hogy a történelmi materializmus analitikus rekonstrukciója nem vezetett el egy olyan elmélethez, amely egyértelműen, szükségszerűen meghatározná a történelem irányát.

Ez pedig az analitikus marxisták figyelmét más problémák: részben az osztálytudat, osztályharc problémái, részben pedig a normatív politikafilozófia felé terelte. Az első kérdéskör azt érinti: mikor s hogyan képesek az osztályok, mindenekelőtt a marxisták számára oly fontos munkásosztály egyes tagjai érdekeiknek megfelelő közös cselekvésre, s ez felveti a kollektív választás összes a társadalomtudományokból jól ismert dilemmáját. A második megnövekedett jelentősége következik az eddig mondottakból. Hogyha a történelmi materializmus technológiai determinista formája nem védhető, akkor nem állítható többé, hogy az emberiség valamiféle feltartóztathatatlan fejlődési logikával halad a kommunizmus mint a történelem végcélja felé. Annál is kevésbé, mert Marxnak a kommunizmus történelmi szükségszerűségét alátámasztó érvelése másik felét, a kapitalizmus marxista politikai gazdaságtanát (mindenekelőtt a munkaérték-elméletet) az analitikus marxisták többnyire kezdettől fogva elvetették. Ha pedig nem lesz szükségszerűen kommunizmus, akkor felvetődik az a kérdés: miért legyen? Miért kívánatos a kommunizmus vagy akár a – a legtöbb analitikus marxista ál­tal szívesebben védelmezett – „piaci szocializmus”?23 Ez pedig az analitikus marxistákat, többek között a nyolcvanas évek végén magát Cohent is a hagyományos marxizmustól idegen normatív, erkölcsi kérdések felé sodorta: annak a vizsgálata felé, hogy mikor milyen alapon milyen intézményeket tekinthetünk erkölcsileg kívánatosnak, például „igazságosnak”? Az analitikus marxisták figyelemre méltó erőfeszítéseket tettek ennek során egyrészt Marx munkássága normatív-etikai dimenziójának feltárása, másrészt a libertariánus, illetve liberális politikafilozófiák (Rawls, Nozick és Dworkin) „saját terepükön”, saját eszközeikkel való bírálata terén.24 Ámde az analitikus marxizmus paradigmájának ezek az újabb fejleményei (vagy inkább felbomlása?) már nem férnek be tanulmányunk szűkre szabott kereteibe.

A Beszélő 25. születésnapja alkalmából 2007. január 25-én a Gödör Klubban elhangzott előadás szerkesztett változata.

Jegyzetek

1   Ennek ellenére védhetőnek tűnik az az álláspont, amely szerint a tőkés termelési mód válságairól szóló marxi elmélet lényegében független a munkaérték-elmélettől. L. erről: Simon Clarke: Marx’s Theory of Crisis. London, Macmillan-Palgrave, 1994.

2   Ez a két kérdés elvileg független egymástól. Bár maga Marx azt állította, hogy a kommunizmusban az emberiség a pénzforma közvetítő szerepét és a piac anarchiáját elkerülve, közvetlenül – s így racionálisabban és hatékonyabban – fog gazdálkodni a maga mun­ka­idejével, mint a piacgazdaságban – egy közgazdász elvileg gondolhatja, hogy a munkaérték-elmélet alkal­mas a piaci árak magyarázatára, de a piac nélküli gaz­dál­kodás megvalósíthatatlan – vagy megfordítva. Ennek megfelelően az elmúlt száz évben a munka­ér­ték-­elméletről és a marxi szocializmusképről folyó rendkívül szerteágazó viták is nagyjából egymástól füg­getlenül folytak.

3   J. Elster: Making Sense of Marx. Cambridge University Press, 1985.

4   Ezen a téren a legfontosabb elméleti munkát John Roemer végezte, aki egy, a munkaérték-elmélettől füg­get­lenített kizsákmányolásfogalmat alkotott meg munkáiban. L.: John Roemer: A General Theory of Exploi­tation and Class. Cambridge University Press, 1982.

5   G. A. Cohen: Karl Marx’s Theory of History. A Defence. Oxford, Clarendon Press, 1978. A továbbiakban: KMTH.

6   K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. Előszó. 6–7. o. In: Marx és Engels válogatott művei. II. kötet. Bp., Kossuth, 1983.

7   Marx levele Joseph Weydemeyerhez 1852. március 5-én. In: Marx–Engels Művei. 28. kötet. Bp., Kossuth, 1971, 479. o.

8   Pl. A német ideológiában: „E feltételek nélkül a közös gazdálkodás nem lenne maga is új termelőerő, nélkülözne minden anyagi bázist, pusztán elméleti alapzaton nyugodnék, azaz merő hóbort lenne…” K. Marx – F. Engels: A német ideológia. Bp., Magyar Helikon, 1978, 78. o. (Kiemelés tőlem.)

9   Talán feltűnik az olvasónak, hogy erről a formációról Marx hallgat az „Előszó”-ban. Ennek az a magyarázata, hogy az ősi társadalmakban uralkodó közösségi tu­lajdon gondolata csak 1877-től, L. H. Morgan: Az ősi társadalom című munkája nyomán épült be Marx és Engels elméletébe.

10  Cohen egybefoglalja a prekapitalista társadalmakat, s nem állítja, hogy a három Marx által megkülönböz­te­tett prekapitalista osztálytársadalom (ázsiai, antik és feudális) kialakulását a történelemben szintén meg lehetne magyarázni a termelőerők fejlődéséből kiindulva, hanem csak annyit – s ezt a nézetet tulajdonítja Marxnak is –, hogy ezek kialakulását más, akcidentális történelmi tényezők magyarázzák, jóllehet mindhárom forma a társadalmi többlettermék adott alacsony szintje mellett optimális a termelőerők fejlődését illetően. L. KMTH, 200. o. Ám akadnak ma is marxista szerzők, akik azt állítják – meglehetősen plauzíbilis módon –, hogy a rabszolgatartó (antik) forma – a rabszolgák ala­csony fokú érdekeltsége, a rabszolga-„tenyésztés” nehéz­ségei és a rabszolga-utánpótlás kimerülése miatt – „végső soron” kevésbé termelékeny forma volt, mint az érett feudalizmus, s belső ellentmondásai mintegy „kikényszerítették” a feudalizmus létrejöttét. Azonban, mivel az európai feudalizmus – mint ismeretes – éppenséggel a termelőerőknek a római birodalom bukását követő nagyarányú visszaesését követően s révén jött létre, igazolni kellene, hogy a tényleges történelmi folyamatokat ez az összefüggés befolyásolta-e, s ha igen, hogyan?

11  KMTH, 152. o.

12  E. O. Wright – A. Levine: Rationality and Class Struggle. In: A. Callinicos (szerk.): Marxist Theory. Oxford University Press, 1989, 39. o. (A továbbiakban: Marxist Theory...)

13  G. A. Cohen: Reconsidering Historical Materialism. In: Marxist Theory… 148–174. o. Cohen azonban úgy véli, hogy az emberi természetnek ez a – a marxizmus által nem kellő mértékben felmért – oldala nem feltétlenül teszi tévessé a történelmi materializmust, csak bizonytalanabbá. Cohen szerint egy további következménye ezeknek a megfontolásoknak, hogy egy olyan társadalom, amelyben az emberek ténylegesen „mindenoldalúan” fejlődnek, képességeiket minden irányban kibontakoztatják, nemcsak nem lehetséges, de nem is kívánatos.

14  L. Marcus Roberts: Analytical Marxism: a critique. London, Verso, 1996, 96. o. (A továbbiakban: Roberts: Analytical Marxism…

15  Robert Brenner: Agrarian Class Structure and Economic Development in Pre-Industrial Develop­ment. Past & Present. 1976.  február, 30–75. o., vala­mint: Agrarian Class Structure and Economic Develop­ment in Pre-Industrial Europe. Past & Present. 1982. november, 16–113. o.

16  Roberts: Analytical Marxism…, 86. o.

17  Roberts: Analytical Marxism…, 102–109. o.

18  Carling azt állította, hogy az európai feudalizmusban, amely – megfelelően a földrajzi és kulturális különbsé­gek­nek – sokféle párhuzamos struktúrát hozott létre (ez az ún. „feudal fission” – feudális hasadás – tézise) „kellett lennie egy Angliának”, azaz egy olyan esetnek, amikor a feudalizmusnak a demográfiai ciklusok következtében fellépő válságait az angolhoz hasonló módon oldották meg, ami azután lehetővé tette a termelőerők fejlődését. Akár igaz ez, akár nem – mindenképpen csak egy gyengített változata az eredeti coheni tézisnek, már csak azért is, mert Carling szerint sem a technológiai fejlődés, hanem más (földrajzi, kulturális és demográfiai) tényezők határozták meg azt, egy-egy feudális társadalom hogyan oldotta meg a maga válságát.

19  Carling itt a XV. században egyesülő Spanyolország példájára hivatkozik. Az egyesítés domináló tényezője Kasztília volt, amely nagyobb tényleges gazdasági erővel rendelkezett Katalóniánál, s így maga alá rendelte – jóllehet Katalóniában voltak kialakulóban olyan – korai kapitalista – viszonyok, amelyek lehetővé tehették volna a termelőerők dinamikusabb fejlődését.

20  P. Nolan: A Darwinian Historical Materialism. In: Paul Blackledge – Graeme Kirkpatrick (szerk.): Historical Materialism and Social Evolution. New York, Palgrave Macmillan, 2002.

21  Ezért nevezik E. O. Wright, E. Sober és A. Levine a saját revideált marxista történelemelméletüket „gyenge történelmi materializmusnak” („weak historical materialism”). L. E. O. Wright – A. Levine – E. Sober: Reconstructing Marxism. London, Verso, 1992.

22  A kapitalista társadalmat illetően azonban Wrighték szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy ez valaha is be­kö­vetkeznék. A munka állandóan növekvő termelé­kenysége szerintük csak a szocializmus lehetősé­gé­hez, de nem annak történelmi szükség­szerűségéhez vezet el. Ugyanis az, hogy elvileg egy ponton túl racionálisabb lenne a termelést az emberekben rejlő képességek kibontakoztatásával, s így a szabadidő növelésével, nem pedig újabb és újabb fajta fogyasztási cikkek előállításával fejleszteni tovább, önmagában valószínűleg egyet­len jelentősebb társadalmi csoportot sem fog a kapita­lizmus felszámolását célzó erő­feszí­té­sekre sarkallni.

23  Az analitikus marxisták általában elfogadják a „mainstream” társadalomtudománynak a marxi kommunizmusvízión s a központi tervezésen gyakorolt kritikáját, s vagy a tulajdonmegoszlás egyenlőbbé, illetve igazságosabbá tételével kombinált piacgazdaságot vagy egy olyan piacgazdaságot védelmeznek, amelyben a mun­ka­erőpiactól függetlenül mindenkinek van garantált jövedelme.

24  Mindenekelőtt l. Cohen Self-ownership, freedom and equality című munkáját (Cambridge University Press, 1995). Cohen e munkájában azt fejtegeti, hogy úgy a jóléti állam libertariánus-liberális bírálata, mind a tőkés kizsákmányolás marxista elítélése ugyanarra a morális alapelvre (az „ön-tulajdonlás”, a saját testtel, munkaerővel, képességekkel való szabad rendelkezés dogmájára) épül, s egy olyan egalitárius politikafilozófiát javasol, amely szakít ezzel az elvvel. 

• Játéktér [6]