A kormány sikerrel húzta az időt. Kihúzta a ciklus végéig anélkül, hogy bajlódnia kellene a kisebbségek bármilyen, jogosítványokkal rendelkező képviseletével. A kisebbségek ideiglenes országgyűlési képviselete nem valósult meg, kisebbségi önkormányzatok csak az önkormányzati választások után jöhetnek létre, ebben a ciklusban még általános ombudsman sem lesz, nemhogy kisebbségi. December 23-án már a következő ciklusból szavazták ki a kisebbségi képviselőket.
A kisebbségi vezetők hatalmas időzavarba kerültek. Ha mégis kisebbségi képviselőként akarnak helyet foglalni a kupola alatt, akkor legeslegkésőbb február végéig kétharmados döntést kellene kierőszakolniuk abban a törvényhozásban, amelyben – tán az MSZP kivételével – egyetlen frakció sem támogat a kisebbségek többségének esélyt adó megoldást. Ami az egyéb lehetőségeket illeti: elég reménytelennek látszik kisebbségi vezetőként egyéni választókerületben eséllyel indulni, vagy pártlistán esélyes helyre kerülni – ebben az elkeseredett tülekedésben –, annak, aki ezt eddig – a kisebbségi mandátumban bízva – nem készítette elő komolyan. A teljes konszenzusra épülő döntéshozatal meglehetősen időigényes. Ilyen időzavarban nehezen működik. Az idegek megfeszülnek, s a feszült hallóidegek érzékenyebben reagálnak azokra a kósza (utólag igazolódott) hírekre, hogy a kerekasztal elnöke a Fidesz képviselőjelöltje lesz.
Zavar az idő
Doncsev Toso nem tartozik a régi kisebbségi vezetők közé. 1991 februárjában választják meg ügyvezető elnöknek a Magyarországi Bolgárok Egyesületében, azelőtt még a választmányban sem volt benne. Ugyanebben a hónapban alakul meg a Kisebbségi Kerekasztal, amely májusban választ állandó elnököt: Doncsev Tosót. Az elnök először 1992 júniusában mond le.
A Kisebbségi Kerekasztal 1992 tavaszán beleegyezik abba, hogy az országgyűlési képviselet biztosításának kérdéséről ne a kisebbségi törvénytervezet kapcsán tárgyaljanak. Ennek azonban az a – jegyzőkönyvben rögzített – feltétele, hogy az országgyűlési képviseletről külön tárgyalások lesznek. Amikor a kormány mégis érdemi tárgyalások nélkül kívánja beterjeszteni az erről szóló (a most elvetettel lényegileg megegyező) törvénytervezetet, akkor a kerekasztal úgy dönt, hogy az érdemi tárgyalások helyett felajánlott konzultáción nem vesz részt. Midőn néhány szervezet a közös döntés ellenére mégis hajlandónak mutatkozik a részvételre, Doncsev Toso lemond. A törvénytervezet elalszik, a konzultációt a kormány részéről nem forszírozzák, a lemondás okafogyottá válik.
Még korábban elalszik az a részletesen kidolgozott törvénytervezet is, amelyet a Kisebbségi Kerekasztal készített az ideiglenes országgyűlési képviselet biztosítása végett akkor, amikor még abban reménykedtek, hogy az országos kisebbségi önkormányzatok még ebben a ciklusban megalakulhatnak, és az Országgyűlésben munkához láthatnak az általuk beküldött szóvivők, akik a tervezet szerint – a szavazati jog kivételével – szinte minden képviselői joggal rendelkezhettek volna.
A Kisebbségi Kerekasztal egységét az országgyűlési képviselet ügyében a legnehezebb megőrizni. Ami megfelel a nagyobb kisebbségeknek, az nem felel meg a kicsiknek, ami megfelel a szervezetileg egységes kisebbségeknek, az nem felel meg azoknak, amelyek megosztottak. Ebben a két kulcskérdésben, hogy tudniillik hány szavazat kelljen a kisebbségi képviselő megválasztásához, illetve lehessen-e vagy sem több listát állítani, az érdekek elválnak. Ettől lesz ez az ügy a kisebbségi szolidaritás próbaköve. Ez a szolidaritás lapzártakor még mindenesetre működik.
A kerekasztalnak az volt az ősszel kialakított – és az ominózus országgyűlési szavazás után írásban is megfogalmazott – véleménye, hogy csak akkora szavazatszámot lehet meghatározni, amelyet a kisebbségi törvényben elismert valamennyi kisebbség el tud érni, s lehetővé kell tenni egy-egy kisebbség számára több lista állítását is, hiszen kisebbségi önkormányzatok híján csak egyesületi jogállású kisebbségi szervezetek léteznek, olyanok nem, amelyek jogi értelemben a kisebbség egésze, a kollektív jogok alanya nevében dönthetnek és állíthatnak listát.
Lehet érvelni amellett, hogy a kisebbségek kvázi automatikus országgyűlési képviselete elméletileg és gyakorlatilag helytelen gondolat. (Alulírott egyszer már megpróbálta kifejteni a kedves olvasó számára – Ingyenjog, Beszélő, 1992, 30. sz. –, hogy szerinte miért helytelen ez elméletileg, és miért helyes mégis gyakorlatilag.) Csakhogy a Tisztelt Ház a kisebbségi törvény elfogadásakor már eldöntötte, mégpedig elsöprő többséggel, alig egy tucat ellenszavazattal, hogy az országgyűlési képviselet a kisebbségeket megillető kollektív jogok közé tartozik. Ehhez képest – tán az MSZP kivételével – decemberben minden frakció olyan megoldást képviselt, amely a kisebbségek többsége számára lehetetlenné tette volna ennek a kollektív jognak a gyakorlását. A kormány által javasolt háromezres határt a 13 kisebbség közül négy érhetné el, ha nem zárnák ki őket annak következtében, hogy az egymással hadilábon álló szervezeteik nem férnek meg egy listán. Akár az MDF, akár az SZDSZ javaslatát nézzük, alig egy-két kisebbség képviseltethetné magát. Lennének parlamenti és parlamenten kívüli kisebbségek, azt az egyenlő jogi státust, amit az egyik törvény létrehozott, a másik felborítaná.
A leszavazott törvénymódosítást a kormány sem a pártokkal, sem a Kisebbségi Kerekasztallal nem egyeztette, és a kerekasztal vezetői igen nehéz helyzetben voltak, miután a közös álláspont érvényesítése reménytelennek tűnt, a vita kiélezése pedig azzal a veszéllyel fenyegethetett, hogy az érdekek mentén elreped a kerekasztal.
Időközben a kerekasztal munkájában szaporodtak az elnökre és a titkárra háruló operatív feladatok, a sajtó rászokott arra, hogy az elnökön és a titkáron keresztül szólaltassa meg a kerekasztalt, megnövekedtek a különbségek a szereplési lehetőségek tekintetében, érződött, hogy az elnök imázsa egy nagyobb ívű politikai karrierhez épül. Azt pedig igen nehéz objektív alapon megítélni, hogy egy elnök, akinek nincs és a kerekasztal jellegéből adódóan nem is lehet hatásköri leírása, viszont folyamatosan az orra előtt tartják a mikrofont, mit mondhat, és mit nem mondhat a többiekkel való konzultáció nélkül. Eléggé kézenfekvő, hogy feszült helyzetben ez a kérdés felrobbanhat.
Hamar szuka vakot szül
Január 7-én a kerekasztal küldöttsége meglehetősen feszült helyzetben látogatta meg a köztársasági elnököt. Nem tisztázták előre, s így nem is lehetett konszenzussal, hanem csak váratlan, helyszíni többségi szavazással eldönteni, hogy bent lehet-e a sajtó a tárgyalások érdemi szakaszában, vagy sem; a látogatás körülményei több kisebbségi vezetőben azt az érzést erősítették, hogy a kerekasztal elnöke (aki egyébként Göncz Árpád régi jó ismerőse) a többiek feje fölött irányítja az eseményeket. A kerekasztal közös álláspontja egyébként a látogatás során nem is hangzott el.
A látogatást értékelő megbeszélésen kiborult a bili, Hambuch Géza, aki a német kisebbséget képviseli a kerekasztalban, közölte, hogy megrendült a bizalma az elnökben, s ebből az elnök vonja le a konzekvenciákat. Az elnök levonta a konzekvenciákat, és lemondott.
A kerekasztal a lemondás óta is működik, az üléseken való részvétel teljesebb, mint korábban, a kerekasztal konszenzussal fogadta el a Göncz Árpád kérésére és tájékoztatására készített állásfoglalást.
A múlt héten Doncsev Toso immáron valóban magánkezdeményezésre ismét találkozott Göncz Árpáddal, és megosztotta véle a helyzet rendezésére irányuló elképzeléseit. Hogy mik lennének ezek, arról Doncsev azon a Fidesz-sajtótájékoztatón, amelyen eziránt érdeklődtek, nem nyilatkozott, de az mindenesetre kiderült, hogy hosszabb tárgyalásokat igénylő javaslatról van szó, nem olyanról, amely a mostani választásokon való részvétel lehetőségét befolyásolná.
A jelenlegi helyzetben két lehetőség van, és lényegében minden vita arra vezethető vissza, hogy ki melyiket pártolja. Az egyik lehetőség pánikszerű gyorsasággal mindent elkövetni annak érdekében, hogy a kisebbségi képviselet ügye az utolsó pillanatban mégis elintéződjék. Ehhez a pánikhoz illő hangerő, nemzetközi sajtótájékoztató, szavazatgyűjtés kell, a köztársasági elnököt pedig annak érdekében célszerű befolyásolni, hogy ne írja alá a választójogi törvény módosítását, amíg az nem rendezi a kisebbségi képviselet ügyét.
Az MDF most hangos fellépésre, a képviselet rendezésének határozott követelésére biztatja a kisebbségi vezetőket, s főleg arra, hogy egyértelműen bélyegezzék meg a liberális pártokat a kisebbségi képviselet kerékkötőiként. Eközben az MDF sem a listaállítási lehetőségek, sem a szavazathatár tekintetében nem változtatott az, álláspontján, tehát az MDF is és – Lukáts Tamás féloldalas megoldási vázlatát lobogtatva – a KDNP is olyan harcra tüzeli a kerekasztalt, amely nagy valószínűséggel egyetlen kisebbségnek sem hozna hasznot, kis valószínűséggel néhánynak, de mindenesetre szembeállíthatná ezt a néhányat a többiekkel, és azt a látszatot keltené, hogy csak az ellenzéki pártok nem akarják azt, amit a kormánypártok sem (legfeljebb az ellenzéki MSZP).
Doncsev Toso eközben egy bolgár közmondást idéz: Hamar szuka vakot szül. Amit viszont egy kevésbé hamar szuka szülhet, az úgylehet, nem lesz vak, de már teljes jogú országgyűlési képviselet sem lesz. Mindenesetre vannak, akik úgy gondolják, hogy mindenekelőtt a jelenlegi lázas és a kisebbségek megosztására fölöttébb alkalmas időszakon kell túl lenni, nyugodt mederbe kell terelni a tárgyalásokat a kerekasztalon belül és kívül, és alkalmasint föl kell ébreszteni a szóvivői rendszerrel kapcsolatos elképzeléseket, amelyeket annak idején még a kisebbségek országgyűlési képviseletének ideiglenes biztosítása végett dolgoztak ki.
Bizony, a történelemben néha előfordul, hogy gyökeret ver az ideiglenesség.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]