Mikor Milorad Pavic kötetéért nyúltam, még nem tudtam, hogy darázsfészekbe dugom a kezem. Irodalomtudós, a szerb régiség kutatója és elegáns posztmodern prózák – köztük a nagyszerű Kazár szótár – szerzője, amolyan Umberto Eco-i figura az irodalomban –, ebből baj nem lehet. Annál több élvezet: jelenünk politikai, gazdasági, katonai kalandorságai helyett szellemi kalandokba bocsátkozni, a csupa talány, legenda, sugallat Pavic-novellák szép szövetét, titkait fejtegetni. És akkor jöttek a kazárok. Egy másik szerb író, Mirko Kovac hozta a hírt: még a balkáni háború kitörése előtt hallotta, hogy a szerb írószövetségben azt kiabálják egyesek: nem akarunk kazárok lenni! Hát vannak még kazárok? De kik azok?
A kazárok mi vagyunk – mondják erre többen is a XX. században, a kelet-közép-európai zsidó Arthur Koestler meg a „bizánci” szerb Milorad Pavic, midőn kísértetiesen a Kazár szótár leírta rend szerint értelmezik és írják tovább a maguk hite, hovatartozása mentén a „multikulturális” Kazár Birodalom történetét. A tüsszögő ikon című posztmodern elbeszéléskötet recenzense akkor tesz a legjobban, ha vigyázza lépteit, és nem tér le a keskeny útról, amelyen előtte Bojtár B. Endre és Gállos Orsolya is haladt. Nemcsak fordítóként jeleskedtek, hanem (bár erről nem szól a verzó) szigorú válogatóként is: az itt olvasható novellák mind minőségükben, mind gondolatiságukban a Kazár szótárt író Pavicot képviselik.
Van Pavicnak egy kedvelt elbeszéléstípusa, melynek szerkezete arra a fikcióra épül, hogy egy régmúlt esemény hatása évszázadokon átnyúlva a jelenig ér, és beleszól a tán mit sem sejtő kései utódok sorsába, (Ez a régmúlt szinte mindig a szerb kora középkor vagy a XVIII. század, melyeknek Pavic kiváló ismerője.) A címadó elbeszélés például négy röpke lapon jut el a Kr. u. 726-tól századunk közepéig: a folytonosságot egy katalán zsoldos – ki 1307-ben esett fogságba az Athosz-hegyen, majd szerzetes lett – és a Háromkezű Istenanya ikonja képviseli, aki évszázadok óta várja a hilendári szerb kolostorban az önálló szerb államiság újjászületését. A nagy időutazás könnyeden, egy marék olajbogyó, egy lepény és egy pohár bor segédletével ment végbe: Manuil atya 1354-ben egy szál gyertyával és a mondott élelmiszerekkel hajnalban bevonult a vécére olvasni, s mire minden elfogyott, a gyertya meg leégett, az atya rájött, hogy lekéste az ebédet. Az üres ebédlőben „a tányér mellett egy szokatlanul szépen teleírt papirost vett észre”. Egy 1950. március 11-i Borba (a Jugoszláv Kommunista Párt lapja) volt az. A Háromkezű – egy ikon esetében rendesen viszontagságos pályája során – 1228-ban a szerb királyi udvarba került, de a rigómezei csatavesztés után visszatért Hilendárba. 1912-ben felszabadult Koszovó, 1918-ban megalakult Jugoszlávia, ám a Háromkezű maradt. Ott volt még 1950-ben is, amikor Manuil atya értesült a fent nevezett Borbából, hogy Rigómezőn emlékoszlopot emeltek a szerb hősöknek. Fogta az ikont, elindult vele Szerbiába, de a határon görög partizánokba szaladt. Szerzetesi életében Manuil atya görögül és szerbül beszélt, és elfeledte a katalán anyanyelvét, de nem a spanyolt. Az 1200-as években szerzett nyelvtudásával jól elboldogult a spanyol polgárháborút megjárt politikai tiszttel, de a görög és a szerb gerillákat nem értette, „…ezek valami újszerbek lesznek, és lehet, hogy odaát, a határon túl már egy sincs a mieink közül… A szerzetes, mint ki jól végezte dolgát, az ikon nélkül tér vissza a kolostorba, de mikor elfoglalja helyét az ebédlőben, tüsszögést hall a háta mögül: a Háromkezű is visszatért. Manuil atya – az olvasóval ellentétben – nem érti az ikon viselkedését, de egy útközben látott jelzőtábláról eszébe jut anyanyelvének egy rég elfeledett jele, amelyet az ujjak keresztezésével kell felmutatni. Ezzel búcsúztak annak idején az asszonyok a hadba vonuló férfiaktól, és a katalánban ez azt jelenti: soha nem marad üresen a távozó helye. Nem tudok katalánul, de az útjelző táblát láttam már (balra kanyarodni tilos, és a jel megfejtésére is van egy ötletem: azok a régi nők fügét mutattak a férfiaknak).
E sápadt összefoglalóból is látható, miként áll össze múltból és mából, történelmi tényekből és legendákból, kultúrhistóriai adalékokból és játszi képzeletből a Pavic-történet. Kerül még bele némi misztikum, meghökkentő paradoxon, talányos értelmű, szentenciaszerű kijelentés, egy csipet irónia meg – amit nem szeretünk annyira – minősítés és kinyilatkoztatás. (Bár meg kell hagyni, többnyire elegánsan csinálja, a mesék nem húznak maguk után lompos vörös farkat, nem lóg ki belőlük, csak itt-ott csillan meg diszkréten a lószőr.)
Pavic annak is érti a módját, hogyan kell táncba vinni az olvasót. Szeret megfejtésre váró rejtvényt szólni az elbeszélésbe, s egyszer előzékenyen átengedi nekünk a megoldást, máskor meglepetést ígér, vagy váratlan bejelentést tartogat a végére, de a legcsattanósabb zárlat után is marad még nyitva ajtó, kérdés, lehetőség. Múltból a jelenbe mutató szellemes történetei végén néha egyenesen saját maga (az elbeszélő) vagy az olvasó személyéig vezeti a parabola ívét. A befogadó befogadásának is mesteri példája a Kazár szótár: az olvasóra bízza, hol lép be ebbe a negyvenhét kapujú városba, és milyen utakat követ benne; s vágjon bár a szövegnek vaktában vagy tervszerűen, haladjon elejétől a végéig, vagy bolyongjon ötletszerűen, tudnia kell, hogy a sok lehetséges Kazár szótár közül csak az egyiket ismerte meg. (Most tudtam meg, hogy a szerb eredetiben kétféle kötet jelent meg, egy hímnemű és egy nőnemű variáns.)
Pavic szűkebb kutatási területe, első szerelme és szépirodalmi munkáinak kimeríthetetlen forrása a barokk, melyet számunkra a zene és a képzőművészet reprezentál; irodalma kívül rekedt a közműveltségen. Ettől (is) hat olyan merészen eredetinek Pavic nyelve, anyagkezelése, stílusa, az érzéki és pontos részletekben tobzódó valóságosság és a misztika különös keveredése. (Nem véletlen, hogy a posztmodern létérzés és világfelfogás gyakran és több művészetben is épp a manierizmusban meg a barokkban talál önkifejezési formákra.)
A kötet legbonyolultabb története A két iraki diák, mely erőteljesen képviseli a szerző irracionalizmus-kultuszát. Ez végig a jelenben játszódik, hőse (két gazdag fiatalember és etióp barátnőjük) 1970-ben építészetet hallgatnak a belgrádi egyetemen. E modern ifjak valamennyi szabad választásáról, racionális lépéséről kiderül azonban, hogy velük saját végzetüket választják és építik fel. Pavic szerint így járunk, így teszünk mindannyian. Jelenvaló életünk ismeretlen ősökét ismétli, „a múlt beleépül ebbe a jelen időbe, és abból áll össze, mert más anyag nincs”. Tán ha olvasni tudnánk az álmokat, a titkos értelmű jeleket, akkor kiszámíthatnánk és megértenénk a sorsunkat. Ám halálunkkal terhes múltunk éppoly kifürkészhetetlen, mint jövőnk, és a legtöbb, ha utolsó pillantásunkkal ráismerünk a kézre, mely végzetünket osztja.
A jelenben élő vészt hozó múlt most megint összesűrűsödött a világnak azon a táján, ahol Milorad Pavic él. És írói munkásságának ma már mindennapi részét képezi a szerb sérelmek és érdekek elfogult képviselete. (A szerb embereknek valóban szükségük van szószólóra, mert terjed a kollektív bűnösség gondolata, mert a tendenciózus vagy csak primitív tömegtájékoztatás – ahelyett, hogy a dolgát tenné – szereti jókra és gonoszokra osztani a népeket; Pavicnak valóban tiszte lenne szólni arról a helyről, amelyre szorongva figyelünk, és amelyet kevesen ismernek nálánál jobban.) Lehet-e keserűbb iróniája a sorsnak, hogy most úgy kell lefestenem őt, mint aki egy gyönyörű, terebélyes fa koronájában ül, és elszántan vágja maga alatt az ágakat, pusztítja azt, amiben és amiből él. (Az oly divatos multikulturalitásban az a szép, hogy érdek nélkül tetszik. Előbb föl kell számolni, kinek-kinek a maga helyén és módszereivel, hogy majd az etnikailag tiszta környezetben megszülethessek a mézédes nosztalgia, a kultúrák találkozásának dicsérete.)
Ez volt a Balkán, az utolsó hely Európában, hol sokféle népek éltek együtt, és értettek egymás nyelvén, egyszer visszavonultak, máskor előremenekültek, és építkeztek az örökös nyílzáporban, fürdették, temették ikonjaikat, vagy más isteneknek áldoztak, és nem egyformán jártak az órák. A délszláv válságnak nevezett rémálom végét nem látni még, de annyi megjósolható, hogy Milorad Pavic művei úgy lesznek majd jelen abban a másik időben, mint egy valaha volt, varázslatos világ gyönyörű emlékművei.
- Kultúra [6]