Amikor a Vörös Hadsereg első tankjai begördültek Budapestre, Kelet-Berlinben a magyar filozófus megszöktetését tervezték. Különös epizód ez a világ szovjet befolyás alatt élő részének történetében, de még inkább árulkodó: rávilágít, milyen félelem és bizonytalan légkör uralkodott Kelet-Németországban, ahol az 1953. júniusi felkelés emléke még nagyon is elevenen élt. A terv balul sült el. A végkifejlet újabb példa arra a kettős kötöttségre, amelytől a kelet-európai értelmiség nagy része nem tudott szabadulni. Ennek a félresikerült emberrablásnak a következményei jól illusztrálnak egy olyan magatartást, a hatalom előtti behódolást, amelynek végső soron maga Lukács is – bármennyire jogosan aggódtak érte az adott pillanatban – emblematikus figurája volt. Rá is illik a szociológus Jürgen Kuczynski figyelemre méltó oximoronja, a linientreue Dissidenten formula, amely szó szerint annyit tesz: „a vonalhoz (mármint a párt vonalához) hű disszidensek.”1 Lukács, miután szerencsésen túlélte a szovjetunióbeli emigrációt, a háború végén hazatért Magyarországra. (Későbbi önéletrajza2 szerint annak köszönhette megmenekülését, hogy amikor 1941 júniusában kihallgatták a Lubjankán, nem rendelkezett olyan lakással, amelyet valaki megkívánt volna…) Tulajdonképpen támogatta a kommunista rendszert: még arra is hajlandó volt, hogy feláldozza néhány tézisét, amely nem bizonyult elég ortodoxnak, illetve, hogy a sztálinista kívánalmaknak megfelelő tanulmányokat írjon,3 amivel olyan helyzetet vívott ki magának, melyben egészen haláláig megőrizhette távolságtartását és – persze a rendszer által tolerált határokon belül – kritikai szellemét.
A következőkben két olyan típusú forrásra támaszkodunk, amely lehetővé teszi, hogy rekonstruáljuk és visszahelyezzük a saját kontextusába ezt a magatartásmodellt, melyből majd később a „valóságosan létező szocializmus” értelmiségét leíró szociológia kiindul. Az egyik a régi rendszer, elsősorban a megfigyeléseket végző politikai rendőrség levéltárainak anyaga, melynek olvasása közben nem szabad megfeledkezni arról, hogy az iratok készítői az intézmény saját céljait tartották szem előtt. Ezt az alapanyagot össze kell vetni a források másik csoportjával, a régi rendszer bukása után megjelent önéletrajzokkal és tanúvallomásokkal. Itt viszont a memoárnak korlátot szabó „életrajzi illúziót” nem szabad szem elől téveszteni, amely az életét bemutató személyt arra csábítja, hogy önkényesen rendezze el – mondhatni elkerülhetetlenül átformálja – a történteket.
A következőkben az itt tárgyalt, elvetélt szolidaritási akcióra támaszkodva megpróbáljuk ilyen új források segítségével értelmezni az ügy főszereplőinek – elsősorban Anna Seghersnek, az írószövetség elnökének és Johannes R. Bechernek, az NDK akkori kulturális miniszterének – viselkedésében bekövetkező fordulatot. Az, ahogyan elpártoltak az ügytől, nagyon is jellemzőnek tűnik a szovjet típusú társadalmakban uralkodó magatartásra, amely mögött lehet félelem és – olykor a belőle fakadó – gyávaság, de nem ez a kizárólagos oka. Ez az interpretáció nagyon elterjedt, ám bármilyen önkényuralmi viszonyok között élő társadalomra (vagy társadalmi csoportra) alkalmazható, és homályban hagyja a sajátos vonásokat, amelyeket azért kell feltárni, hogy jobban meg tudjuk ragadni és ki tudjuk bontani azokat a feltételeket és kényszerítő körülményeket, amelyek között az ilyen viselkedés megfigyelhető.
A népszerűtlen nép
A Történelem és osztálytudat szerzőjének sok barátja volt az NDK értelmiségi köreiben, kezdve Anna Seghersen, akinek a férje magyar volt. 1956 nyarán, amikor Bertold Brecht temetésére Kelet-Berlinbe utazott, Lukács beszámolt barátainak az otthoni fejleményekről: hosszan ecsetelte, milyen helyzet alakult ki Magyarországon, ahol az SZKP XX. kongresszusa és Hruscsov Sztálin bűneiről tartott titkos beszéde után újra magára talált „a rabul ejtett értelem”4. Ennek legfontosabb jelképe az volt, hogy az 1949-es sztálini perek vezető kommunista áldozatának, Rajk Lászlónak az özvegye férje rehabilitálását kérelmezte. Lukács ekkoriban sokat utazott, Európa-szerte előadásokat tartott, ám amint visszatért Budapestre, csatlakozott a Petőfi Körhöz, október 25-én pedig elfogadta a felkérést, és Nagy Imre kormányának kulturális minisztere lett.
A helyzet egészen más volt az NDK-ban. Az 1953. júniusi munkásfelkelés idején – amely válasz volt arra, hogy a Stalinallee-n folyó építkezéseken felemelték a normákat – az értelmiségiek olyan óvatosan viselkedtek, ami teljesen nyilvánvalóvá tette, milyen felemás érzésekkel viseltetnek a spontán népmozgalmakkal szemben. Ennek részben történelmi okai voltak, és így nem csak a keletnémet értelmiséget terheli érte felelősség. Szemben Franciaországgal, ahol – mint azt számtalan alkalommal ki lehetett mutatni – az értelmiség inkább rokonszenvvel fogadta, ha tüntettek, Németországban semmi ilyesmivel nem találkozunk. Itt a Führert kísérő és éljenző tömeg képét látták megjelenni a törvényes jogaik védelmében és a kizsákmányolás ellen tüntető munkásoké helyett. Ez az egyik magyarázat arra, hogy a keletnémet értelmiség 1953 júniusában – kevesebb mint tíz évvel a Harmadik Birodalom bukása után, mellyel a legtöbbjük már fennállása idején szembefordult – a kivárás álláspontjára helyezkedett. Azokról az értelmiségiekről van szó, akik – akár a német kommunista párt tagjai, akár útitársak voltak – engedtek a szovjet megszállási zónában kialakított okos kultúrpolitika csábításának, és azzal a szándékkal tértek haza az emigrációból, hogy részesei lesznek egy „másik”, a nemzetiszocialista múlttal radikálisan szembeforduló Németország felépítésének. Ők, a „pankowiak”5 jelentették a rendszer legerősebb támaszát. 1953 júniusában Brecht híres-nevezetes verse – A megoldás – volt az egyetlen nyilvános állásfoglalás, amelyben az irodalmi világ egyik tagja kiállt a felkelők mellett. A vers a visszájára fordította, hogy elégedetlenség esetén a felelősöket le szokták váltani, vagy le kell mondaniuk („...nem volna egyszerűbb, ha a kormány / Feloszlatná a népet, / És újat választana?”– Eörsi István fordítása) az irónia elsősorban „Kuba”, azaz Kurt Barthel, az Írószövetség egyöntetűen gyűlölt titkára ellen irányult, aki leleplező szónoklatában a „nép hálátlanságáról”6 beszélt –, ám ezen túl Brecht sem tett többet, mint bárki más. (A híres költeményt egyébként gyakran túlinterpretálják: az állítás helyességét a drámaíró természetesen egyáltalán nem vitatja, csak egy bon mot-t süt el a nagyon maradi „Kuba” kárára, ami azért még nem teszi a tüntetők szimpatizánsává.) 1953-ban a nép népszerűtlen volt az NDK-ban: a Kelet-Berlin utcáin vonuló stalinallee-i építőmunkások látványa még mindig a nemrégiben a nácik által megszédített tömegek rémképét idézte. Az pedig, hogy az ekkoriban készült megfigyelési dossziékban gyakran fölbukkan, milyen nyugtalanító volt ez a látvány – a politikai rendőrség (a Stasi) följegyzései szerint a megfigyeltek többsége beszámolt erről –, és hogy ezt a legtöbb önéletrajzi visszaemlékezés is megerősíti, igazolja a tüntetéssel kapcsolatos felemás érzéseket.7
A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán elhangzott titkos beszámoló mindenesetre – akárcsak a birodalomhoz tartozó többi fővárosban – Kelet-Berlinben is éles vitákat váltott ki. Zártkörű összejöveteleken Sztálin bűneiről kezdtek beszélni, és ezt egyre inkább a sztálinista rendszer bűneire értették. A résztvevők közül sokan a Szovjetunióban töltötték emigráns éveiket, és – mint Lukács is – csak a véletlennek köszönhették, hogy kicsúsztak a megtorló intézkedések hálójából. Közéjük tartozott Johannes R. Becher, az NDK első kulturális minisztere, akinek mára csaknem teljesen feledésbe merült műveit akkoriban igen nagyra tartották, még a nyugati világban is. Az összejövetelek és a viták legtöbbször a Sonntag című kulturális hetilapot megjelentető Aufbau kiadó székházában zajlottak, melynek élén Walter Janka, a régi kommunista állt, aki a köztársaságiak oldalán harcolt Spanyolországban, és aki egyszerű munkásból Thomas Mann, Bertold Brecht, Ernst Bloch és Lukács György kiadója lett, hogy csak a legtekintélyesebb neveket említsük. Szívesen részt vett a vitákon Johannes R. Becher és Anna Seghers, az írónő is, ami bizonyos fokú legalitást kölcsönzött ezeknek az informális találkozóknak. E két kommunista értelmiségi soha nem ítélte el nyilvánosan a sztálini terrort, ahogy azt is mindketten szó nélkül hagyták, ha közeli barátaikat ítéltek el, sőt, olykor ki is végezték, mint J. R. Becher barátját, Mihail Kozlovot, a Pravda tudósítóját, akit imperialista ügynökként öltek meg az 1936–1938-as tisztogatások során Moszkvában, később pedig a prágai perek néhány vádlottját, például André Simont és végül Paul Merkert, a német kommunistát, akit az utolsók között, 1955-ben ítéltek az amerikai és a francia titkosszolgálat, valamint a cionista imperializmus ügynökeként nyolc év börtönbüntetésre Kelet-Berlinben… A lista nem teljes, az azonban már ebből is látható, hogy több sérelem érte őket, mint amennyit le tudtak volna nyelni, ami magyarázatot adhat megkönnyebbülésükre a Hruscsov titkos beszéde nyomán kibontakozó – számukra ugyan újat aligha mondó – „revelációk” nyomán.
Szocialista demokrácia versus proletárdiktatúra
Memoárjaiban Walter Janka mindazonáltal úgy emlékszik, hogy Anna Seghers valóságos szellemi akrobatamutatványt hajtott végre, amikor 1956 őszén igazolni próbálta a magyar kormányfő, Rákosi bukását, aki – miután kényszerítették, hogy adja át a hatalmat – a Szovjetunióba távozott. Őt valami más rázta meg, mondta, olyasmi, ami talán a „legkisebb” a Rákosi számlájára írható összes bűn közül, de teljes bizonyossággal rávilágít ennek az embernek a brutalitására, akinek ő nemrégiben a legutóbbi regényét ajánlotta. Őt az rázta meg, hogy az őrök azonnal lőttek, amikor egy kisfiú a labdájáért szaladt, amely szerencsétlenségére a kormányzati rezidencia sorompója mögé röpült. Erről a történetről soha nem beszélt nyilvánosan, nem is írta meg – mondja Janka –, csak a kegyetlen Rákosinak szóló ajánlás tűnt el a könyv új kiadásából, miután Rákosi kegyvesztett lett.8 Ami Johannes R. Bechert illeti, ő inkább a politika terepén próbált helyezkedni: bekapcsolódott a vitákba, főképpen a „proletárdiktatúra” helyettesítésére szánt „szocialista demokrácia” fogalmáról folyó vitába. Más szavakkal: az akkori kritikai gondolkodásnak az volt a célja, hogy jobbá tegye a rendszert, nem a megszüntetésére törekedett, ahogy majd a jövendő keletnémet disszidensek többsége (Robert Havemann, Rudolf Bahro, Stefan Heym, később pedig az evangélikus egyház által támogatott „másképp gondolkodók”9). Johannes R. Becher nemcsak csatlakozott a kiadóban vitázó körhöz, hanem örömmel üdvözölte az ott uralkodó „konstruktív légkört”, és bátorította a résztvevőket, hogy félelem és fenntartás nélkül fogalmazzák meg gondolataikat. „Hogy bátorítsa a hallgatóságot, azt mondta: »Szabadon és nyíltan beszélhetnek. Biztosítom önöket, hogy nincs jelen a Stasi egyetlen képviselője sem, aki kellemetlenséget okozhatna önöknek a kérdéseik miatt.«”10 Akárcsak Walter Jankát, aki éppen ekkoriban adta ki Lukács műveit, Bechert is aggasztotta a magyar filozófus sorsa (aki soha nem tudta meg, hogy régi barátja 1936-ban jelentést írt 1931 és 1933 közti németországi tevékenységéről, minden valószínűség szerint az NKVD megrendelésére11).
Azon a reggelen, amikor a szovjet harckocsik begördültek Budapestre, Janka megpróbált kapcsolatba lépni Lukáccsal. A realizmusról szóló legutóbbi könyvének levonatait akarta eljuttatni neki, mielőtt nyomdába küldené. A kiadónak az volt az érdeke, hogy minél előbb jelenjen meg a mű, amelyben Lukács új téziseket fejtett ki, mert a kiadási engedélyt bármely pillanatban visszavonhatták, amint észbe kapnak a cenzorok. Mivel Magyarországgal minden kapcsolat megszakadt – még a kelet-berlini magyar nagykövetség is elérhetetlen volt –, nem volt más megoldás, csak a médiából lehetett tájékozódni. Keleten ellenforradalomról, a nyugati hatalmak beavatkozásáról és „az értelmiségiek árulásáról” beszéltek, a másik oldalon pedig általános sztrájkról, a pártház ostromáról, kirabolt és felgyújtott kormányhivatalokról és kommunisták meglincseléséről. Ami azt illeti, Lukácsot mind a két tábor a másik oldalhoz sorolhatta: a konzervatívok részéről fenyegetve érezhette magát mint értelmiségi „áruló”, kommunistaként pedig az „ellenforradalmárok” jelentettek számára fenyegetést.
A szovjet vétó
Aznap, amikor Janka megpróbált telefonálni szerzőjének, befutott egy hívás Anna Segherstől, aki azonnal találkozni akart vele, hogy közölje, haladéktalanul utazzon Budapestre, és hozza ki onnan Lukácsot. A tervet Johannes R. Becherrel eszelték ki, akinek a szöktetés feltételeit kellett megszerveznie: útlevelet, valamint osztrák és jugoszláv vízumot szerezni Janka számára, és a rendelkezésére bocsátania saját kocsiját és sofőrjét. Bécsben a Becherrel szovjetunióbeli emigrációja óta kapcsolatot tartó kommunista Ernst Fischer volt az összekötő: neki kellett jeleznie, hol és hogyan lépjék át a határt. Egyetlen részletről sem feledkeztek meg, még arról sem, hogy legyen elég dollárjuk az esetleges váltságdíj kifizetésére abban az esetben, ha a filozófust „ellenforradalmárok” tartják fogva, akik persze magától értetődően „korruptak”. Egy percet sem késlekedhettek, Becher még aznap éjjel kiadta az utolsó utasításokat Jankának, a sofőrrel reggel 10-re beszélte meg a találkozót a kiadó elé, ahova Jankának már a csomagjával, „pizsamával és fogkefével” kellett jönnie.
„Reggel, néhány perccel a megbeszélt idő előtt Becher telefonált:
– Minden elintéződött?
– Tökéletesen. 10-kor indulunk.
– Rendben. De várj egy kicsit, mielőtt indulnál. Még beszélnem kell Ulbrichttal. Mindjárt találkozom vele a Képviselőházban.
Újabb hívás Bechertől 11-kor:
– Még mindig várnotok kell. Nem tudtam beszélni Ulbrichttal.
Aztán, 12 órakor:
– Sajnálom, nem mehettek. Ulbricht megtiltotta az utazást. A szovjet elvtársaknak kell lépniük. Ők vannak Magyarországon, és csak ők tudják, hogy mit kell most tenni. Szó sem lehet róla, hogy belekontárkodjunk.”
A hangján, emlékszik vissza Janka, érződött a csalódás. Csüggedt volt, elveszítette a tartását.12 De szokás szerint engedelmeskedett.
Soha többé nem esett szó a tervről. Sem Becher, sem Seghers még csak célzást sem tett rá. Az események mindenesetre felgyorsultak: mialatt a szovjet tankok eltaposták a magyar felkelést, Kelet-Németországban Walter Ulbricht egy sor kemény döntést hozott. Letartóztatták a reformokért síkraszálló fiatal filozófust, Wolfgang Harichot, a Stasi kezdte rendszeresen megfigyelni az értelmiségieket, élükön a Brecht halála óta legnevesebbnek számító Ernst Blochhal. Bloch dossziéjában 1956 novemberében – ekkor nyitotta meg a Stasi a dossziét – szerepel egy bejegyzés, mely szerint a Prinzip der Hoffnung szerzője azt mondta volna Johannes R. Becherről, hogy „egy szemét alak, aki nem akarta, hogy elmenjenek Budapestre Lukácsért”13. A Stasi munkatársa, aki a Bloch lakásán felvett beszélgetést lejegyezte, pirossal aláhúzta a „szemét alak” szavakat.
A hallgatás
Egy év sem telt el, és Walter Janka úgynevezett „kirakatper” áldozata lett. Az ilyen perekkel azokat is meg akarták félemlíteni, akik kénytelenek voltak részt venni az eljárásban, mivel tanúként beidézték őket. Egyéb vádak mellett – ezek között szerepelt kapcsolata a reformokért kiálló filozófussal, Wolfgang Harichhal – újra előjött a szöktetési kísérlet, csakhogy Lukácsból közben hivatalosan „a magyarországi ellenforradalom szellemi atyja” lett. Melsheimer államügyész, aki még a moszkvai pereket levezénylő híres Visinszkijjel is versenybe szállt, vadul gyalázta Lukácsot a barátai, Anna Seghers és Johannes Becher előtt. „És ezt az áruló Lukácsot,” mondta, „aki mindvégig a nemzetközi munkásmozgalom harcosának álcázott imperialista ügynök volt, akarta az áruló és az első német munkás-paraszt állam ellensége, az itt jelen lévő Janka nevű vádlott visszahozni Berlinbe, hogy szellemileg előkészítse az ellenforradalmat az NDK-ban”.15
Amikor a vádlott kérte, hogy erről tanúként hallgassák meg a szöktetési kísérletben csendestársként részt vevő Johannes R. Bechert és Anna Segherset, Melsheimer, aki még a náci Németországban végezte tanulmányait, tajtékzott a dühtől. Azt merészeli kérni, hogy tanúnak idézzen egy kulturális minisztert és egy világszerte ismert írónőt, akinek odaítélték a Sztálin-díjat? Vajon nem ez a legjobb bizonyíték rá, hogy a vádlott provokátor? A miniszter és az írónő mindenesetre csak azt kérte, hogy ne kelljen az ügyről beszélnie. Janka úgy emlékszik, Anna Seghers szemlesütve kérte. Ami Bechert illeti, ő állítólag aznap este, amikor Jankát öt év börtönre ítélték, az eszméletlenségig leitta magát. Ezt a cserbenhagyást soha nem bocsátotta meg neki Ernst Bloch, aki Brecht temetésén újította fel a kapcsolatát Lukáccsal, és úgy döntött, félreteszi fenntartásait. Becher egészsége megrendült, és nem sokkal később, 1958-ban meghalt (elvitte „a Lukács-betegség”, ahogy állítólag Ernst Bloch ironizált16). Halálában a betegségen kívül valószínűleg szerepe volt a lelkifurdalásnak és talán az önutálatnak is, de soha nem beszélt arról, hogy bármit megbánt volna. A felesége, Lilly Becher Jankára hárította a felelősséget: szerinte az ő árulása ölte meg a férjét. (Sokatmondó részlet, hogy Becherék ajándékot küldtek Janka gyerekeinek karácsonyra, miután apjukat elítélték.) Az „erkölcsileg” nyilvánvalóan szilárdabb Anna Seghers hallgatott: soha nem beszélt erről az epizódról, mint ahogy másról sem. Jóval túlélte a történteket, 1983-ban halt meg. De hogy aggódott, annak nyomai megtalálhatók a Lukács Archívumban. 1956. november 9-én táviratot küldött Lukácsnak és a feleségének, Gertrúdnak: „Szívből kérlek, értesítsetek, mi van veletek. Ölellek benneteket, Anna.”17 Lukács ekkor már Romániában volt, miután – nem az „ellenforradalmárok”, hanem a szovjetek – elrabolták. November 4-én éjszaka 42 másik személlyel a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült, ahonnan – mint később tréfásan mondogatta – „tanxiban” megszöktették, hogy a román nómenklatúra üdülőhelyére, a Bukarest közelében fekvő Snagovba szállítsák, ahol őrizet alatt tartották.18 1957 áprilisában engedték szabadon Bertrand Russell közbenjárásának köszönhetően, aki azzal fenyegetőzött, hogy lemond a Béke Világtanács elnökségéről.19 Lukács ezután, mint mondta, „a belső emigrációt” választotta. Nagyon mélyen érintette, hogy Nagy Imrét és Gimes Miklóst – akiknek perében nem volt hajlandó tanúskodni – végül felakasztották. Az NDK-ban leállították művei kiadását, és könyveit kivonták a könyvesboltokból és a könyvtárakból.
Kétszívű emberek
Megtudjuk-e valaha is, mi volt a mélyebb indítéka azoknak, akik Lukács kimenekítését tervezték? Őt akarták megvédeni az „ellenforradalmároktól”? Netán a szovjetektől? Azt ugyanis sem Becher, sem Seghers nem hagyhatta figyelmen kívül – ahogy a kormányfő, Ulbricht sem –, hogy Lukács elfogadta a kulturális miniszteri posztot Nagy Imre új kormányában. Vajon Ulbricht kérte a szovjet elvtársak beleegyezését, mielőtt hozzáláttak volna, hogy elhozzák Lukácsot Budapestről? Ez lett volna a dolgok rendje: Ulbricht mindig alávetette magát a döntésüknek, hallgatott a „barátaira” – ahogy az NDK-ban hivatalosan nevezték őket –, mint ahogy Becher és Seghers is mindig ezt tette. Az viszont kétségtelen, hogy az utóbbiak indítékai kevésbé világosak, mint a hozzájuk csatlakozó Jankáé, vagy mint Ernst Bloché és más értelmiségieké az NDK-ban. Egyikük sem volt balek, és nyilvánvalóan mindnyájan rugalmasabbá akarták tenni a rendszert. A XX. kongresszus ugyan reményeket keltett bennük, de továbbra is féltek a többé-kevésbé „spontán” tüntetésektől, mivel tisztában voltak vele, hogy hidegháború idején nagy valószínűséggel manipulálják a résztvevőket. A leginkább mégis attól féltek, hogy fel kell adniuk az igazságos és egyenlő társadalom megvalósításának tervét, amelyhez csatlakoztak és – az elkövetett hibák, sőt bűnök ellenére – megint csatlakoznának. „Kétszívű emberek” voltak: csapdába ejtette őket lojalitásuk egy olyan rendszerhez, amely fennen hirdette, hogy a célja ennek a tervnek a megvalósítása, és többségük tudatában is volt a csapdának. Ha innen nézzük, Lukács – noha ő személy szerint mindig visszautasította a „homo duplex” státust – tökéletes példája a csapdába esett értelmiséginek. Ő volt az, aki arra a kérdésre, hogy „hogyan teltek a háborús évek a Szovjetunióban”, józan rövidséggel annyit válaszolt: „túléltem”. Lukácsot 1941. június 29-én tartóztatta le az NKVD, ugyanazon a napon, amikor a barátja, Anna Seghers20 megérkezett Mexikóba, miután azok között az értelmiségiek között volt, akiknek az amerikai Varian Fry segítségével sikerült kijutniuk Vichy-Franciaországból. Lehet, hogy Anna Seghers sok szempontból talányos ember, bár ha egy rendszer – akármilyen legyen is az – úgy teszi ártalmatlanná az esetleges kritikai szellemet, hogy képviselőit megbecsüli, és elhalmozza privilégiumokkal, akkor elég gyakori, hogy az érintettek igyekeznek megfelelni a kívánalmaknak. Anna Seghers megtanulta, hogy másfelé nézzen, ne vegyen észre mindent, legalábbis erre vall, hogy Walter Janka perén lesütötte a szemét. Talán így próbálta elérni, hogy semmi ne térítse el attól, amit a lényegnek tart. Ebben rejlett az ereje, de ez volt a hibája is. Tragikusabb figura Johannes R. Becher, a költő, akiből kulturális miniszter lett. Az ifjúkora óta ismétlődő öngyilkossági kísérletek jelzik, milyen sebezhető személyiség volt. De ugyanez a Becher 1936-ban, a Szovjetunióban jelentést írt a barátjáról, Lukácsról (a jelentés ugyan ártalmatlan volt, de ez nem menti föl: elfogadta a gyakorlatot, hogy az ember jelent a barátjától, ami az első lépés a denunciáláshoz vezető úton21), és ő volt az is, aki karácsonyi ajándékot küldött Janka gyermekeinek, de az apjukat cserbenhagyta, és aki leitta magát azon az estén, amikor Jankát elítélték, és végül ő volt az is, aki egyik versében azt írta: „Aki a múltat elfelejti, maga is feledésbe merül.”22 A vers megsejtette a jövőt: ki emlékszik ma Johannes R. Becherre, a költőre, akit nácik üldöztek, és akit Thomas Mann annyira csodált? Maradjunk a történet keretei között, ahol olyannak látjuk, akit kínoz a „rossz lelkiismeret”, vagy inkább válasszuk külön irodalmi életművét politikai tevékenységétől, annak mintájára, ahogy ő tette, amikor 1957 februárjában a Kulturális Minisztériumban rendezett nemzetközi sajtókonferencián Lukácsról kérdezték? A kérdésre álságos fordulattal válaszolt: „Az irodalomtörténész Lukács György továbbra is ugyanaz a kivételes képességű tudós, aki mindig is volt. Senkinek nem merül föl a fejében, hogy indexre tegye a könyveit. Politikusként, a budapesti Petőfi Kör tagjaként azonban ellenforradalmi szerepet játszott.” Amikor a sajtókonferencián ez elhangzott az NDK kulturális miniszterének szájából, Lukács műveinek kiadását már leállították az NDK-ban, könyvei eltűntek a könyvesboltokból és a könyvtárakból, a szerző pedig még szovjet őrizetben volt Romániában.
Amellett, hogy ilyen körülmények között burjánzik a rosszhiszeműség és a cinizmus – ami persze nem mentő körülmény –, valószínűleg a mű és a politikai elkötelezettség között fellépő feszültség ad magyarázatot az ilyen magatartásra. A kétségkívül szerepet játszó félelmen és az ideológiai ragaszkodáson túl ezeknél a kommunista értelmiségi figuráknál is működött az, ami általában sebezhető pontja az értelmiségnek: rendkívül erősen vágytak az elismerésre. Ők ugyan (Kuczynski kifejezésével) inkább voltak „hűek a vonalhoz”, semmint „disszidensek”, de másképp gondolkodtak, mint a sötét apparatcsikok, és ezért inkább felelősek voltak a tetteikért. Továbbra is nyitott a kérdés: vajon eszébe sem jutott ezeknek az embereknek, akik más körülmények között igen bátran tudtak viselkedni, hogy éppen az ő elpártolásuk vezetett eszményeik bukásához?
Fordította: Erdélyi Ágnes
Az írás eredeti címe és megjelenése: Sonia Combe: Budapest 56 vu de Berlin-Est: la tentative de sauvetage de György Lukács. In: Budapest 1956 au prisme des nouvelles sources. Matériaux pour l'histoire de notre temps. Nanterre, BDIC, Juillet–Septembre 2006 – N°83.
Jegyzetek
1 Jürgen Kuczynski: Ein „linientreuer Dissident.” Memoiren 1945–1989. Aufbau, 1992.
2 Lukács György: Megélt gondolkodás. Magvető, 1989.
3 Ilyen volt J. P. Sartre ellen írott könyve, az Existenzialismus oder Marxismus (Aufbau, 1951). A másik, jóval nagyigényűbb művet, Az ész trónfosztását – amely 1952-ben jelent meg Magyarországon – Adorno „az értelmiség elleni bűntettnek” minősíti egy ragyogó tanulmányában, amelyben megmutatja, milyen törésvonal van Lukács „fiatalkori” és „sztálinista” korszakában született művei között, és úgy véli, Az ész trónfosztása arról tanúskodik, hogy maga Lukács tört meg… (Noten zur Literatur II, Suhrkamp, 1961.)
4 Kadarkay Árpád: Georg Lukács, Life, Thought, and Politics. Cambridge, 1991. „A rabul ejtett értelem” utalás Czeslaw Milosz esszéjének címére, amely először kísérelte meg osztályozni a Keleten élő értelmiséget. (La pensée captive. Essai sur les logocratie populaire. Gallimard, 1953.)
5 Pankow (Kelet-) Berlin egyik közkedvelt negyede, a kormányhivatalok székhelye. Ez az oroszosan hangzó helységnév (Mecklenburg és a Brandenburgi-kapu mellett) jól ismert a nyugati médiából: a hidegháború kiélezett pillanataiban gyakran annak a helynek a megnevezésével hivatkoztak a keletnémet kormányzati intézményekre, ahol a telephelyük volt.
6 Hans Mayer: Le tour de Babel. Souvenirs d’une République démocratique allemande. Puf, 1993, 59. o.
7 Erről l. Hans Mayer előbb hivatkozott művét, valamint Anette Leo: Leben als Balance-Akt; Wolfgang Steinitz: Kommunist, Jude, Wissenschaftler. Metropol, 2005; és Fritz Klein: Drinnen und draußen: ein Historiker in der DDR. Erinnerungen. S. Fischer, 2000. A Stasi-doszsziékról l. Sonia Combe: Une société sous surveillance. Les intellectuels et la Stasi. Albin Michel, 1999.
8 Walter Janka: Schwierigkeiten mit der Wahrheit. Rororo, 1989. október, 13. o.
9 A német szó – „Andersdenkenden” – Rosa Luxemburg egyik írására utal, melyben az eszmei pluralizmus mellett száll síkra.
10 Walter Janka: i. m. 17. o.
11 Ezt a – mindent egybevetve dicsérő – jelentést megtalálták a hírhedt börtön levéltárában. L. Beszélgetések a Lubjankán. Lukács György dossziéja. Moszkva, 1989. Idézi Sziklai László: „41 bin ich doch aufgeflogen.” Das Verhör Georg Lukács’ in der Lubjanka. In: Lukács 2001. Jahrbuch der Internationalen Georg-Lukács-Gesellschaft. Bielefeld, 2001, 215–242. o. A CSEKA (1917–1922) utódszervezete, az NKVD (1934–1946), amelyből – miután egy ideig az MVD váltotta fel – 1954-ben a KGB lett.
12 Walter Janka: i. m. 33–35. o.
13 Ernst Bloch dossziéja (BsTU, Berlin) MfS AOP 3215/87.
Harich, aki, szemben Jankával, bűnösnek vallotta magát, a párt vonalához „hű disszidens” tökéletes megtestesítője.
15 Walter Janka: i. m. 37. o.
16 L. a korábban idézett dossziét.
17 Antonia Opitz: Der Briefwechsel zwischen Anna Seghers und György Lukács (1938–1939) neu gelesen. In: Argonautenschiff. Jahrbuch der Anna-Seghers-Gesellschaft, 13, 2004. Köszönettel tartozom a budapesti Lukács Archívumnak, hogy rendelkezésemre bocsátotta a távirat eredeti szövegét: „Bitte euch herzlichst um Nachricht wie es euch persönlich geht. Es umarmt euch, Anna.”
18 November 21-én Kádár aláírta, hogy a menekültek sértetlenül elhagyhatják a jugoszláv nagykövetséget, és a Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottságának hivatalos lapja, a Népszabadság közzétett egy Nagy Imre és társai által jegyzett szöveget, amely említést tesz róla, hogy a kormány kötelezte magát a szabadon bocsátásukra. Bíztak a kormány ígéretében, 22-én elhagyták a menedéket nyújtó követséget, ám a szovjetek letartóztatták őket.
19 Keleti és nyugati értelmiségiek által alapított tömörülés, melyet 1948-ban – a hidegháború közegében és az atombombával való fenyegetés ellen – hoztak létre.
20 1938–1939-ben Lukács végig levelezett Anna Seghersszel: hosszú eszmecserét folytattak az expresszionizmusról és a realizmus helyzetéről az irodalomban.
21 Ehhez a témához l. a Jean-Paul Bordeur és Fabien Jobard vezetésével készült összeállítást : Citoyen et délateurs. Autrement, Párizs, 2005.
22 Walter Janka: i. m. 42. o.