A hidegháború utáni Törökország jó ideig arra aspirált, hogy befolyását a Balkántól egészen Közép-Ázsiáig kiterjessze. Ám ez a szándék mostanában igencsak gyengülni látszik.
Azerbajdzsánban megbukott a leváltott Elcsibej elnök törökbarát rendszere, és az egykori kommunista pártvezér, Gejdar Alijev jutott hatalomra, ami már önmagában is váratlan és komoly eróziót okozott az ankarai szándékokban. Ráadásul Oroszország árnyéka, mint a Kaukázusban mindenütt, Azerbajdzsánra is rávetül: Alijev elnök aktívabb támogatást kért Borisz Jelcin orosz elnöktől mind az azeri városok és falvak elleni örmény támadás visszaveréséhez, mind pedig a beteg gazdaság talpra állításához. Oroszország hirtelen kulcsszerepet kezdett játszani a Hegyi Karabah miatt kirobbant örmény–azeri konfliktusban is. Az új bakui vezetésnek a jelek szerint Moszkvában volt minden reménye, hogy kiszorítsák az örményeket Azerbajdzsán területéről.
Az új kaukázusi helyzet számos új nézeteltérést okoz Törökország és Oroszország között. Erőteljes orosz ellenállásba ütközött például az a török terv, hogy az azeri olajat Bakuból a földközi-tengeri török kikötőbe, Iskenderunba szállítsák. Moszkva ragaszkodik ahhoz, hogy a csővezeték a fekete-tengeri Novorosszijszk kikötőjébe fusson be: így szeretné ellenőrizni az Azerbajdzsánból, később talán Kazahsztánból érkező olajat.
A hidegháború vége és a Szovjetunió széthullása óta egyes török körök elgondolása szerint Törökország mint demokratikus, szekularizált és modern, sikeres piacgazdasággal rendelkező ország modellként szolgálhat e nemzetek számára. Ezen országok többsége valóban hajlamos volt arra, hogy példának és támasznak tekintse Törökországot. Az Elcsibej-kormány vezette Azerbajdzsán Törökország közép-ázsiai kapuja lett, s a türk köztársaságok is haszonhoz jutottak a törökországi hitelek és beruházások, illetve az iskoláztatási és kulturális programok révén.
Törökország szempontjából minden rendben volt mindaddig, amíg úgy tűnt, hogy a saját belső gondjaival elfoglalt Oroszország alig figyel oda a volt szovjet köztársaságok felé áradó török „érdeklődésre”. Oroszország azonban pillanatok alatt előretört, s az egész régió „főnöke” – vagy ahogy a török elemzők leírják: „az egykori szovjet világ neokolonialistája” lett.
A régióbeli orosz jelenlét és szerep felismerése most arra indította Törökországot, hogy alakítsa át politikai irányvonalát. Olyannyira, hogy Tansu Ciller török miniszterelnök elhatározta, hatalomra kerülése utáni első hivatalos külföldi útja Oroszországba vezet, noha először németországi és Egyesült Államokbeli látogatást tervezett. Biztosítani akarta az oroszokat arról, hogy Törökországnak nincsenek pántürk álmai.
Mrs. Ciller látogatását egy csapásra reflektorfénybe állította útban Moszkva felé tett rövid nyilatkozata, melyben egy újságírói kérdésre adott válaszában a törökországi külpolitika fordulatát így jelölte meg: „Más, érintett országok miatt helytelen annak a kifejezésnek a használata, hogy kialakulóban van egy, az Adriai tengertől a kínai falig tartó török világ.” Ezzel gyakorlatilag azt a politikát mondta fel, amelyet még Turgut Özal, az előző elnök képviselt.
Az üzenetet kétségkívül kedvezően fogadták Moszkvában. Heves polémiákat váltott ki viszont Törökországban: Sedat Ergin, a Hurriyet kolumnistája szerint ráadásul Oroszország sem túlzottan lelkesedik a Törökországgal való együttműködésért a regionális ügyekben, hanem inkább arra törekszik, hogy ezt a szerepet egyedül játszhassa: „Törökország manőverezési területe most még saját hátsó udvarában, nevezetesen a Kaukázusban is tetemesen leszűkült.”
Számos török úgy látja, Oroszország növekvő regionális szerepe rontja Törökország regionális erővé válásának esélyeit. A Ciller-kormány szerint viszont, Törökországnak igazodnia kell a realitáshoz, és számot kell vetnie „az orosz tényezővel”: érdekei azt diktálják, hogy Oroszországgal „kooperáljon, ne konfrontációs politikát” folytasson. Törökország készen áll arra – sugallta –, hogy az oroszokkal együtt katonai egységeket és megfigyelőket küldjön Hegyi Karabahba, a tűzszünet betartásának és az örmény erők Azerbajdzsánból való visszavonásának megfigyelésére. A hírek szerint az orosz vezérek hűvösen reagáltak erre az elgondolásra.
Az oroszok nem sok lelkesedést mutattak a Baku–Iskenderun olajvezeték terve iránt sem. Csupán abban állapodtak meg, hogy közös bizottságot állítanak fel az azeri olaj különböző szállítási lehetőségeinek vizsgálatára. Oroszország növekvő kaukázusi, közép-ázsiai szerepe végképp felrázta Ankarát, akik nemrég még az Adriától Közép-Ázsiáig terjedő expanziós politika előnyeit ecsetelték, most egy pillanat alatt belátták: az álomnak egyszer s mindenkorra vége.
(Cikkünk szerzője török újságíró, írását az INTERCO PRESS, a legnagyobb amerikai szakszervezeti szövetség sajtóirodája bocsátotta rendelkezésünkre.)
- Külföld [6]