Havel na Hrad
Van Csehországnak egy olyan közéleti személyisége, akinek magatartása, az a mód, ahogyan az élete során változó szerepeket betölti – konszenzusteremtő erő. Akinek politikai-filozófiai jellegű esszéi az európai civilizáció, a nyugati liberális demokrácia alapértékeinek gyakorlati érvényességét erősítik meg. Aki 1989-ben, amikor elfogadta, hogy Csehszlovákia köztársasági elnöke legyen, a legnagyobb kihívást vállalta el: azt, hogy politikusként gyakorlatilag is megerősíti ezen értékek érvényességét, és minden erejével azon lesz, hogy ezek Csehszlovákia, majd a Cseh Köztársaság kül- és belpolitikájában meghatározó módon kifejeződjenek.
Persze egy személyiség – legyen mégoly nagy formátumú is, mint Havel – hatóköre korlátozott. Ha nincs közege, amiben kibontakozhat, ami állandó biztatást, támogatást jelent, akkor hatása csak elenyésző lehet; de a politikusi sikert még az sem biztosítja automatikusan, ha van közege! Hiszen más értékek képviselőivel folytatott harcában természetesen alul is maradhat. Ha vállalja ezt a kockázatot, nyilván azért teszi, mert reméli, hogy esetleges kudarcai ellenére is végül majd az általa képviselt alapértékek kerülnek túlsúlyba.
Ehhez bíznia kell két dologban: egyrészt abban, hogy annak a politikai-társadalmi rendszernek az alapstruktúrája, főbb működési elvei, amelyet politikusként egyszerre képviselni, illetve alakítani, befolyásolni kíván, kedveznek a szóban forgó értékek kibontakozásának, vagy legalábbis nem akadályozzák azt. Másrészt, hogy az ország lakosságának döntő csoportjai fogékonyak, vagy fogékonnyá tehetőek ezek iránt az értékek iránt.
A Nyári elmélkedések című esszékötetből – amelyben Havel azokat a tapasztalatait foglalja össze, amelyek köztársasági elnöksége első két esztendejében halmozódtak fel – világosan kiderül, hogy ő maga éppen ezért vállalta el a köztársasági elnöki funkció betöltését. Mert bízott, bízik a nyugati liberális parlamenti demokrácia és a piacgazdaság intézményében, bízik abban, hogy ezek lehetővé teszik az elvi alapról, bizonyos alapvető erkölcsi elvek tiszteletben tartásával végzett politizálást. A Politika, erkölcsiség és polgári szellem című esszé így kezdődik: „Bármilyen nevetségesnek és Don Quijote-inek is hangozhat manapság, egy dolog biztosnak látszik a számomra: az én felelősségem, hogy újra és újra hangsúlyozzam minden valódi politika erkölcsi eredetét, hogy aláhúzzam az erkölcsi értékek és az erkölcsi színvonal jelentőségét a társadalmi élet minden szférája számára – ideértve a gazdaságot is –, hogy elmagyarázzam, hogy ha nem próbáljuk meg magunkban felfedezni és újra felfedezni vagy kifejleszteni azt, amit én »magasabb felelősségnek« nevezek, akkor igen rosszul fognak alakulni a dolgok országunk számára.”
A szunnyadó jóakarat
De annak ellenére, hogy az 1992-es csehszlovák választási kampány durva, esetenként minősíthetetlen, botrányos jelenetekbe torkollott, annak ellenére, hogy a korábbi nómenklatúra számos képviselője gyanús ügyleteken keresztül konvertálta politikai hatalmát gazdasági hatalommá, annak ellenére, hogy a bűnözés növekszik, és hogy a bulvársajtó nagy élvezettel teregeti ki a társadalom szennyesét, annak ellenére, hogy növekszik a gyűlölet a nemzetiségek között, hogy e különféle szélsőségek megnyilvánulásának lehetünk tanúi, Havel úgy gondolja, hogy mindennek ellenére, illetve éppen ezért, igenis van értelme unos-untalan felelősségről és erkölcsiségről beszélni, így ír:
„Újra és újra meggyőződhettem róla, hogy óriási adag potenciális jóakarat szunnyad társadalmunkban. Csupán az vele a baj, hogy következetlen, elnyomott, összezavarodott, csonka és kusza – mintha nem tudná, mire is támaszkodhatna, hol kezdhetné, hol és hogyan találhatna jelentőségteljes megnyilvánulási formát magának.
A dolgok ilyetén állása mellett a politikusoknak az a dolguk, hogy felébresszék ezt a szunnyadó potenciált, hogy irányt mutassanak a számára, és egyengessék útját, hogy bátorítsák, és teret adjanak neki, vagy egyszerűen csak tartsák benne a reményt. Azt mondják, hogy egy nemzetnek olyan politikusai vannak, amilyeneket megérdemel. Bizonyos értelemben ez igaz is: a politikusok valóban a társadalom tükrei, a társadalom lehetőségeinek bizonyos fajta megtestesülései. Ugyanakkor azonban – paradox módon – az ellenkezője is igaz: a társadalom saját politikusainak a tükre. Nagymértékben a politikusok döntésén múlik, milyen társadalmi erőket szabadítanak fel, és milyeneket nyomnak el, vajon a polgárokban benne rejlő jóra vagy rosszra apellálnak-e. Az előző rendszer szisztematikusan a legrosszabb emberi minőségeket mozgósította, mint amilyen az önzés, irigység és gyűlölet. Az a rendszer jóval több volt annál, mint amit megérdemeltünk: felelős is volt azért, amivé tett bennünket. Ezért azok, akik a politikában találják magukat, fokozott felelősséggel viseltetnek a társadalom erkölcsi állapotáért, az ő felelősségük, hogy felkutassák a legjobbat abban a társadalomban, hogy kifejlesszék és megerősítsék azt.”
„Igazságban élni”
Václav Havellel olyan értelmiségi került az egyik legfőbb hatalmi pozícióba Csehországban, aki önmagát soha nem mint „kritikai értelmiségi” határozta meg. Aki saját feladatát nem a „fennálló” – mindenfajta fennálló – permanens kritikájában látta, hanem abban, hogy életét, életvitelét, értelmiségi gyakorlatát összhangba hozza legfontosabb elveivel, amelyek – mellesleg – a zsidó–keresztény európai civilizáció legfontosabb elvei. A „fennállót” csak annyiban érintette kritikája, amennyiben az – a csehszlovákiai szocializmus rendszere – lehetetlenné tette ezen elvek gyakorlati érvényesítését önmaga és a társadalom számára. Ezt fejezi ki az „Igazságban élni” fogalma, Havel egyik kedvelt meghatározása. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy nem fogadta el a husáki „normalizáció” alapját, azt, hogy az 1968 augusztusa után orosz tankok segítségével hatalomra került rendszer legitim, hogy valamiképpen a társadalom valódi akaratát fejezi ki.
Ugyanúgy, ahogy Magyarországon Bibó István sem volt hajlandó elfogadni a kádárista hazugságot: azt, hogy 1956-ban ellenforradalom zajlott le, s hogy az 1956. november 4-én hatalomra jutott Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, majd az ennek örökébe lépő későbbi kormányok legitimek. Egy olyan érzékeny és árnyalt elemzésekre kiváltképpen alkalmas elme, mint amilyen Bibó volt, nyilván érzékelte a nem lebecsülhető különbségeket Kádár „haynaui”, illetve „metternichi” korszaka között (Szabó Miklós kifejezései), mindezek a különbségek azonban nem tették legitimmé a szemében a Kádár-rendszert. És ennek az oka igen egyszerű. Az a gondolkodó, aki szerint „politikát hazugságra építeni nem lehet”, ezt egyszerűen nem tehette meg anélkül, hogy önnön elméleti, erkölcsi és politikai meggyőződésével szöges ellentétbe ne kerüljön. Bibó számára, ahogy Havel számára is, fontosabbnak tűnt, hogy „igazságban éljen”, még akkor is, ha ennek az értelmiségi lét tulajdonképpeni felfüggesztése volt az ára.
Havel szerencsésebb korban és szerencsésebb helyen született. Az ő magatartása konszenzusteremtő erő lehetett a hetvenes évek Csehszlovákiájában, míg Bibó „csak” megbecsülést, tiszteletet vívott ki magának a magyar értelmiség bizonyos, nem túl tág köreiben, viszont életműve, magatartása konszenzust teremteni nem tudott. Hiányzott hozzá az értő és gyakorlatilag is támogató közeg.
Havelnek, aki nagypolgári családból származván tisztában volt a liberális polgári demokrácia értékeivel, aki nem érezte úgy, hogy radikálisan meg kellene tagadnia apái értékeit, és kommunistává kellene válnia – nem okozott különösebb elméleti, filozófiai nehézséget a megfelelő értékháló meglelése. Ezen értékháló fenntartása viszont annál több gyakorlati nehézséget jelentett több mint húsz éven keresztül. Ha ebben úgy egyedül maradt volna, mint Bibó Magyarországon, akkor egészen valószínű, hogy ma nem ő Csehország köztársasági elnöke, nem ő az az ember, akiben megszemélyesül, megtestesül a kommunizmus utáni rendszer mibenléte.
Havel – a politikai gyakorlat embere
Amikor egyes elemzések úgy vélik, hogy Havellel Csehországban az irodalom jutott hatalomra, akkor ezzel szerintem gyökeresen félreértik Havel személyiségét és magatartását. Havel sohasem járulékosan – mintegy szabadidejében – politizált, a politikai érvényű cselekvés soha nem mint kívülről ráaggatott valami jelent meg tevékenységében; az irodalmi és politikai tett mindig ugyanannak a magatartásformának különböző, de egymást szervesen kiegészítő oldalaként szerepelt nála, együtt tették ki azt, amit „igazságban élésnek” nevezhetünk. Sokkal inkább azt mondhatnánk, hogy Havel mindig a gyakorlat terepén tevékenykedő, politizáló személyként írt drámákat, esszéket, filozófiai eszmefuttatásokat, s ezért, amikor 1989-ben Csehszlovákia legfőbb politikai posztját felkínálta neki a történelem, akkor a feladatot nem egy „irodalmár”, nem egy „drámaíró”, hanem a politikai gyakorlat terepén mozgó közember vállalta el, akinek értékhálója megegyezik annak a rendszernek az alapértékeivel, amely a kommunizmus nyomába lépett: a liberális polgári demokráciáéval.
A politikát a tisztességtelenek teszik tisztességtelenné
Havel személyiségének üdvös sajátossága, hogy nincs benne hatalomvágy. A köztársasági elnöki posztot nem azért fogadta el, mert titkos hatalmi törekvései uralkodtak el rajta, hanem azért, mert úgy véli „A valódi politika az a politika, amely megérdemli ezt az elnevezést, s az egyedüli politika, amelynek hajlandó vagyok magamat szentelni – egyszerűen a körülöttünk lévők szolgálatát jelenti, a közösség szolgálatát és azok szolgálatát, akik utánunk jönnek.” Havel tehát nem tartja a politikai szférát valami gyanús, eleve tisztességtelen dolognak. Meggyőződése, hogy csak a tisztességtelen emberek teszik a politikát tisztességtelenné. Nem hiszi, hogy a politizálásnak szükségképpen a hazudozással, az intrikákkal kellene egyértékűvé válnia.
„Összefoglalva: ha az ember szíve a helyén van, és jó az ízlése, akkor nem csupán megüti a mértéket a politikában, hanem egyenesen arra termett. Ha az ember mértéktartó, és nem vágyakozik a hatalomra, akkor nem csupán alkalmas a politikára, hanem abszolút módon oda tartozik… Nem igaz, hogy az elvek emberének nincs semmi keresnivalója a politikában; elegendő, ha engedi, hogy elveit a türelem, a megfontoltság, az arányérzék és mások megértésének a kovásza érlelje. Nem igaz, hogy csak az érzéketlen cinikus, a hiú, a törtető, a közönséges arathat sikereket a politikában; ilyen embereket valóban vonz a politika, ám végül az illő, méltó viselkedés és a jó ízlés mindig többet fog érni.”
Havel, a „politikus”, és Havel, az „írástudó” – ugyanaz az ember. Olyan ember, aki minden értelmiségi tudását, személyiségének minden adottságát a politikai gyakorlat terepén kívánja kamatoztatni, mert úgy érzi, ezt kívánja tőle a helyzet, ezt kívánja a közeg, ezt kívánják az emberek, s úgy érzi, hogy nem teheti meg, hogy nem próbál meg megfelelni a bizalomteljes elvárásoknak.
- Esszé [6]