[1]
A NATO február 10-i határozata érezhetően némi megelégedéssel tölti el mindazokat, akik már régóta úgy vélik, hogy a Nyugat nem nézheti ölbe tett kézzel a boszniai mészárlást. Az ultimátum kibocsátását követő rövid riadalom elmúltával – a boszniai szerbek azzal fenyegetőztek, hogy a humanitárius segítséget nyújtó szervezetek munkatársait Szaddám Huszein szellemében emberi pajzsként fogják felhasználni – a beavatkozás hívei igazolva érezhették magukat. Miután a Nyugat – talán első alkalommal a boszniai konfliktus véres története során – immár komolyan vehetően fenyeget az erő alkalmazásával, kisebb csoda történt: órákon belül létrejött egy Szarajevóra és környékére vonatkozó tűzszüneti megállapodás, a várost blokád alatt tartó boszniai szerbek pedig elvben beleegyeztek, hogy kivonják azokat a nehéztüzérségi fegyvereket, amelyek az elmúlt huszonkét hónapban civilek ezreinek halálát okozták.
A legfontosabb NATO-országok közvélemény-formáló köreinek az ultimátumra adott reakcióját azonban mégsem az erőtől duzzadó optimizmus határozta meg, hanem a halovány remény, a gyanakvó szkepticizmus és az amorf aggodalom valamiféle keveréke. Nem igényel különösebb erőfeszítést, hogy megértsük, sőt átérezzük ezt az ambivalenciát. Normális embernek bizony libabőrös lesz á háta, ha arra gondol, hogy hazája tíz nap múlva hadviselő féllé válhat. Márpedig ha a NATO-ultimátum jelent valamit, ez is lehetséges.
Az ambivalens hangulatot a háborús félelmek mellett az is okozza, hogy a NATO-ultimátum – egy hét-nyolcszáz szavas dokumentum – nem tisztázott semmit. Nem adott választ arra a kérdésre, hogy mi következik a légicsapás után, ha nem bizonyul hatékonynak. Megszületésének körülményei kizárják, hogy logikusan végiggondolt és egyeztetett stratégia sarkköve legyen. Ha a szerb tüzérlegények szerények maradtak volna, és beérték volna napi két-három hógolyózó gyerek felrobbantásával, aligha került volna sor most a NATO aktivizálódására. De többre törtek, és „szerencséjük” volt. A szörnyű mészárlás kiváltotta iszonyat dacára is felmerül a kérdés, mi különbözteti meg ezt a hatvannyolc halottat Szarajevó szerb blokádjának korábbi közel tízezer áldozatától. Továbbá azon is el lehet töprengeni, hogy akkor is ekkora felháborodást váltott volna ki az atrocitás, ha nem egy politikailag csendes hétvégén történik, vagy ha egy fotogén természeti katasztrófával kellett volna versengenie a sugárzási időért. Végül pedig nyilvánvalónak tűnik, hogy az ultimátum kibocsátását a belpolitikai esetlegességekkel terhelt pillanatnyi politikai konstelláció tette lehetővé – vagy talán kényszerítette ki.
Summa summarum, a NATO légierejének bevetése, ha sor kerül rá, nem lesz sem tisztán karitatív misszió – Bosznia szükségleteire adott önzetlen válasz –, sem pedig hideg fejjel kiszámított katonai akció. A légierő bevetésével való fenyegetésre leginkább az ösztönözte a nyugati hatalmakat, hogy elejét vegyék a NATO további tekintélyvesztésének, amely már kezdett életveszélyes méreteket ölteni. E tekintélyvesztés egyik oka, hogy a NATO nem úgy beszélt, ahogy cselekedett. Noha vezetői nyilvánvalóan nem akartak katonailag belekeveredni a délszláv válságba, elkerülhetetlennek tartották, hogy a barbár szerb tettek miatt felháborodó közvéleményt a tettesek megbüntetésére tett ismételt ígéretekkel csillapítsák le.
Álláspontok és megfontolások
De a történet nem csupán ennyi. Már hosszabb ideje egyre inkább úgy látszott, hogy a NATO nem pusztán tétlen és képmutató, hanem – ami súlyosabb – cselekvésképtelen is, mert megbénítják belső ellentétei, a legbefolyásosabb országoknak a boszniai válságról és annak kezeléséről alkotott összeegyeztethetetlen elképzelései. Az amerikaiak a legutóbbi időkig kitartottak amellett, hogy Boszniának többnemzetiségű képződményként kell fennmaradnia, és helytelenítették az európai felosztási tervekben rejlő apartheidelvet. Ennek megfelelően tüntetőén távol tartották magukat a genfi tárgyalásoktól, és kiálltak amellett, hogy oldják fel a boszniai kormánnyal szemben érvényesített fegyverembargót. A franciák ezzel szemben minden befolyásukat latba vetették annak érdekében, hogy a muszlimokat a csatatéren teremtett tények elfogadására – magyarán vereségük beismerésére – kényszerítsék, s értelemszerűen nem akartak egyoldalúan a szerbek ellen fellépni. A brit politika veleje az a meggyőződés volt, hogy Boszniában polgárháború folyik, amelyet kívülről megoldani nem lehet. Ennek megfelelően ők képviselték a legkövetkezetesebben az antiintervencionista álláspontot. Nem tette egyszerűbbé az együttműködést, hogy a francia és brit álláspontot geopolitikai megfontolások is színezték, mégpedig a Németország – egy szövetséges – befolyásának növekedésétől való félelem.
A cselekvőképesség demonstrálására tehát igen nagy szükség volt. Szükség lett volna erre már jó ideje, az elvi áttörésre mégis csak most került sor. A különbséget a francia álláspont megváltozása jelentette. A franciák az elmúlt hónapok során fokozatosan eltávolodtak az óvatos brit antiintervencionizmustól, és nem csupán csatlakoztak az aktivista amerikai elképzelésekhez, hanem ők követelték leghangosabban a légierő, bevetését a szerbek ellen. A francia közvélemény rosszul tűrte, ahogy a szerbek packáznak az ENSZ-csapatokkal – Franciaország küldte Boszniába a legnagyobb csapatkontingenst. A nyugati világban Franciaországban folyik a legnagyobb és leghatékonyabb kampány a muszlimok megsegítésére. Ráadásul a francia politikusoknak a robbanékony algériai helyzet miatt is tekintettel kell lenni a muszlim közvéleményre. Szerepet játszott az is, hogy a franciák tulajdonképpen nem megváltoztatták, hanem megszüntetve megőrizték álláspontjukat: a szerbeknek adott ultimátumból egyenesen következik, hogy a muszlimok is ultimátumot kapjanak: ne használják ki a szerbek meggyengült helyzetét, s ne próbáljanak területeket visszafoglalni. Ezzel Bosznia felosztása nemzetközileg garantált ténnyé válna, különösen azáltal, hogy a franciáknak sikerült az amerikaiakból azt az ígéretet kivasalni, hogy a jövőben nagyobb szerepet vállalnak a genfi tárgyalásokban. Végül pedig a franciák jobban szeretnek vezetni, mint követni. Mivel arra a következtetésre jutottak, hogy a beavatkozás hosszú távon mindenképpen elkerülhetetlen, inkább élére álltak a beavatkozást követelő mozgalomnak. Nem feltétlenül jóindulatú brit sajtóelemzések szerint a franciák abban is reménykedhetnek, hogy így a légicsapások francia kezdeményezésre megtett európai lépésnek látszanak, Amerika szerepe pedig kisebbnek fog tűnni.
A francia „dezertálás” következtében a britek – ha a görögöket nem számoljuk – egyedül maradtak be nem avatkozási politikájukkal. Ha megmakacsolják magukat, alighanem világraszóló botrány kerekedik. Az amerikaiak félreérthetetlenül a britek tudomására hozták, hogy a NATO jövője függ az egységes és határozott fellépéstől. Mivel Európában a britek azok, akik talán a leginkább a szívükön viselik a NATO tekintélyét (többek között azért, mert mint atlanti szervezetet ellensúlynak tekintik a tisztán európai Európai Unióval szemben), Major száznyolcvan fokos fordulattal revideálta a brit álláspontot. Egy konzervatív parlamenti képviselő frivol gondolata szerint ehhez az is hozzájárulhatott, hogy éppen most hirdetett határozottságot a belpolitikában, nem mutatkozhatott hát nyuszinak a külpolitikában sem.
Ez a száznyolcvan fokos fordulat korántsem veszélytelen a konzervatív kormány túlélése szempontjából. Majornek az ellenzéktől nem kell tartania, mind a Munkáspárt, mind a Liberális Párt többször határozottan kiállt a fegyveres beavatkozás mellett. Annál inkább meg fogja keseríteni életét saját pártja jobboldala, amely nem is annyira katonai megfontolásokból ellenzi a NATO-ultimátumot, mint inkább azért, mert a közös európai kül- és (még rosszabb) védelmi politika lopakodó beköszöntét látja benne. Persze ha minden jól megy, akkor Majornek sem történik baja. De jól megy-e majd minden?
Kilátások
A NATO, a boszniai konfliktus résztvevőinek objektív java és a világ stabilitása szempontjából az ideális megoldás az lenne, ha az ultimátum elnyerné az oroszok legalább minősített támogatását; kivitelezésére nem is lenne szükség, mert a (boszniai) szerbek belátnák, hogy nem vívhatnak ki teljes katonai győzelmet az egész világgal szemben, és a konfliktus minden résztvevője belenyugodna, hogy a tárgyalásos rendezésnek – amelynek Bosznia felosztásából kell kiindulnia – nincs alternatívája. Ennek az ideális szcenáriónak a valóra válására azonban igen kicsi az esély. Az eddigi reakciók alapján valamilyen mértékű orosz ellenállással mindenképpen számolni kell. Ámbátor az optimisták azt állítják, hogy a félelmetes moszkvai zajok elsősorban belpolitikai célokat szolgálnak. Az sem valószínű, hogy a szerbek magatartása áramvonalas lesz: még az sem kizárt, hogy a blöff leleplezésének reményében a magas tét ellenére is meg akarják majd nézni a NATO kártyáit. S a NATO-diplomáciának tudnia kell majd kezelni a muszlimokat is, akik úgy gondolhatják, hogy most az ő napjuk virradt fel.
Vannak olyan vélekedések, hogy a NATO ultimátuma az eddigi legeslegutolsó komoly figyelmeztetésekhez hasonlóan csak üres fenyegetőzés. Ez – ha a szerbek nyíltan megtagadják a feltételek teljesítését – majdnem kizárt. Eddig a NATO azért is eltekinthetett az erő alkalmazásával való fenyegetéstől, mert az ENSZ főtitkára erre nem adta meg a felhatalmazást. Most nem lenne mire hivatkozni – az ENSZ-felhatalmazás biankó csekként áll rendelkezésre. A diplomata-hozzátartozókat evakuálták Belgrádból – ha más nem, ez mindenképp arra utal, hogy a NATO ezúttal komolyan gondolja, amit mond. Ugyanakkor az is éppen eléggé katasztrofális felsülés lenne, ha a NATO néhány alibi-légicsapás után – amelyek céljukat ugyan nem érnék el, de „kollaterális kárt” (vagyis ártatlan civil áldozatokat) okoznának – úgy vonulna ki Boszniából, mint az Egyesült Államok Szomáliából: nagyobb káoszt hagyva maga után, mint amilyet rendteremtésének megkezdésekor talált.
Persze a szerbek nem feltétlenül fognak nyíltan szembeszegülni az ultimátumban előírt feltételekkel. A legvalószínűbb az, hogy csak annyit fognak engedni, amennyi feltétlenül szükséges a légicsapások elkerüléséhez. Néhány üteget hátravonnak, néhányat átadnak az ENSZ-erőknek, néhány állásba megfigyelőket hívnak meg, s egy ideig békén hagyják Szarajevót. Ahogy már mindez el is kezdődött. A NATO ENSZ-felhatalmazása lejár, felvizeződik vagy az agyonértelmezés tárgyává válik. A muszlimok vagy a horvátok is besegíthetnek: követhetnek el olyan atrocitásokat, amelyek elfeledtetik a piaccsarnok hatvannyolc halottját. Vagyis minden marad a régiben.
De azért Szarajevó lakóinak lesz néhány békésebb napjuk.
- Beszélő [6]