1945. március 13-án Sir Orme Sargent, a brit Külügyminisztérium helyettes államtitkára háromoldalas feljegyzésben fogalmazta meg gondolatait Nagy-Britannia Közép- és Délkelet-Európában követendő politikájáról. A mogorvaságáról híres külügyér a román és a bolgár kormányt sommásan, de nem alaptalanul totalitárius színezetűnek minősítette, és Magyarországon is hasonló fejleményeket várt a közeli jövőben. Mivel ezeknek az országoknak nincsenek demokratikus hagyományaik – folytatta Sargent –, és a háború pusztítása apatikussá tette a lakosságot, ezért:
„…nem várhatjuk el tőlük, hogy küzdjenek a parlamentáris intézményekért, amelyeket sem használni, sem tisztelni nem tanultak meg. Nem azt akarom javasolni, hogy ezentúl ne támogassuk nyilvánosan azokat az elveket, amelyeket olyan sok alkalommal lefektettünk, legutóbb a Jaltai Nyilatkozatban, de úgy gondolom, rohamosan közeledik az idő, amikor komolyan meg kell fontolnunk, meddig folytatjuk a vesztésre álló küzdelmet azért, hogy ezeket az elveket érvényre juttassuk Közép- és Délkelet-Európában. (…) Nem lenne jobb, ha feladnánk a tarthatatlanná vált álláspontot, és minden további tiltakozás és vita nélkül csendben elfogadnánk a szovjet hatóságok által felállított kormányokat ebben a két országban, és beletörődnénk abba, hogy a választások, ha valaha is megtartják őket, nem lesznek sem tiszták, sem szabadok. (…) De a fő ok, amiért ezt a nem túl heroikus irányvonalat javaslom, az, hogy bizonyosan aránytalan áldozat lenne alapvető politikánkat, a Szovjetunióval való háború utáni együttműködést veszélybe sodorni egy olyan ügy kedvéért, amely, ha nem is teljesen akadémikus vagy »donkihótei«, de semmiképpen sem létfontosságú az európai brit érdekek szempontjából.”
Négy hónappal később, július 11-én született egy újabb hasonló célú feljegyzés a minisztériumban „Leltár az európai győzelem után” címmel. A gondolatmenet kiindulópontja az volt, hogy Nagy-Britanniának, mivel a leggyengébb a Három Nagy között, amennyiben európai nagyhatalom akar maradni, aktív diplomáciai lépésekkel kell biztosítania befolyását, mielőtt a demobilizáció következtében gyökeresen megváltoznának a katonai erőviszonyok.
„…határozottan kell fellépnünk, ha meg akarjuk akadályozni, hogy a helyzet számunkra hátrányos formában szilárduljon véglegessé. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy keményen meg kell vetni a lábunkat Finnországban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Ausztriában, Jugoszláviában és Bulgáriában, még ha pillanatnyilag talán fel is kell adnunk Romániát és Magyarországot. (…) Ha mindenképpen erőpróbára kerül a sor közöttünk – mármint diplomáciai erőpróbára –, akkor most van itt az ideje, hogy offenzívába kezdjünk, és ebben a hat országban szembeszegüljünk Oroszországgal, ahelyett hogy megvárnánk, amíg a szovjet kormány nyugatabbra és délebbre, Németországban, Olaszországban, Görögországban és Törökországban kezd fenyegetni minket. (…) Kockázatokat kell vállalnunk, sőt néha politikai lehetőségeink határait is át kell lépnünk. Nem szabad haboznunk például, ha diplomáciai úton be kell avatkoznunk más országok belügyeibe, amennyiben az a veszély fenyegeti őket, hogy elveszítik liberális intézményeiket vagy politikai függetlenségüket. A legközelebbi jövőben aktívan szembe kell szállnunk a kommunista behatolással annyi kelet-európai országban, amennyiben csak tudunk…”
Tudatlan diplomaták?
A júliusi emlékeztető szerzője ugyancsak a helyettes külügyi államtitkár, Sir Orme Sargent. Az első meghökkenés elmúltával gyorsan szögezzük le, hogy ez a fajta, enyhén szólva is ellentmondásos irattermelés nem volt a kollégái között „Vakond” becenévvel ismert Sargent privilégiuma, mi több, nem is a hagyományos brit különcség megnyilvánulása. A diplomáciatörténészek számtalan hasonló irattal találkozhatnak a washingtoni, párizsi vagy éppen kelet-európai levéltárak külügyi dokumentumai között.
Valamilyen módon mégis számot kell adnunk erről az anomáliáról, ha nem akarjuk automatikusan a tudatlan külügyér bürokraták népszerű legendáriumába utalni. A lehetséges magyarázatok mérlegelése során esetleg eljuthatunk olyan következtetésekig is, amelyek már nemcsak a szaktörténész számára lesznek tanulságosak, és megvilágítanak egy szeletet a nagyhatalmi politika összetett működéséből.
A kelet-európai közvéleményben máig uralkodó makacs tévhittel szemben nyugodtan elvethetjük az ismerethiányra alapozó magyarázatokat. Sargent és a hozzá hasonló beosztású londoni és washingtoni tisztviselők asztalán megfordultak mindazok a jelentések, elemzések és összefoglaló feljegyzések (beleértve a hírszerzés és a speciális szakértőcsoportok anyagait), amelyek meglepően részletesen, mi több, általában eléggé pontosan térképezték fel egy-egy ország vagy régió politikai és gazdasági helyzetét és a közeljövő várható fejleményeit. Természetesen a jelentések gyakran tartalmaztak politikai pletykákat és valószínűtlen jóslatokat is. Ez azonban mindig is része volt a diplomáciai munkának, és a bürokratikus gyakorlat hagyományos alapszabályát, a különböző minőségű és hitelességű adatok óvatos mérlegelését Sargent és társai hosszú pályafutásuk alatt alaposan megtanulhatták.
Fokozódó nemzetközi helyzet?
Az információk tehát rendelkezésre álltak. Ezek után gondolhatunk esetleg arra, hogy a fenti esetben a külső körülmények változtak meg olyan mértékben, hogy a tisztviselőt korábbi javaslatának alapvető módosítására késztették. A kérdés kétfelé bontható. Egyrészt megváltozhatott az említett kelet-közép-európai országok belső politikai helyzete, másrészt módosulhatott a nagyhatalmak viszonya, és ezzel lehetőségeik is. Az érv tetszetős, és a történészek álláspontja (mint annyi más esetben is) erősen megoszlik abban a kérdésben, hogy a kelet-európai kommunista hatalomátvételek folyamatában mennyire jelentősek az 1945. tavaszi események. Az azonban bizonyos, hogy a diplomáciai képviseletekről érkező jelentések március és július között vagy változatlanul pesszimisták voltak, vagy egyenesen a politikai kilátások további romlását jósolták. Ez viszont éppen ellene szól annak, hogy a márciusban Sargent által „vesztésre állónak” minősített küzdelemben miért kellett volna júliusban a politikai lehetőségek határát feszegető offenzívát kezdeni. Ugyanez a helyzet az esetleg menet közben megváltozott hatalmi erőviszonyokkal. Ha Nagy-Britannia diplomáciai mozgástere az eltelt négy hónap alatt tovább szűkült, akkor mitől lett volna több esélye egy új „erőpróba” akár csak részleges sikerének.
Egy másik apróság tovább rontja a megváltozott körülményekre hivatkozó érvet. Orme Sargent júliusi feljegyzésében egy szóval sem tesz említést arról, hogy most a szöges ellentétét javasolja annak, ami mellett pár hónappal korábban lándzsát tört. Ráadásul Eden külügyminiszter mindkét dokumentumot jóváhagyólag láttamozta, és a kapcsolódó feljegyzésekben sincs utalás arra, hogy bárki is ellentmondást vélt volna felfedezni, vagy a brit politika lényeges módosításának tekintette volna az új irányvonalat. A dokumentumok olvasóját óhatatlanul elfogja az az érzés, hogy a földi halandó valahol az osztályvezető és az államtitkár között válik tévedhetetlenné.
Mitől függ a nyugati érdek?
Talán közelebb jutunk a megoldáshoz, ha szemügyre vesszük, hogy Sargent hogyan határozta meg a kelet-közép-európai brit érdekeket a két feljegyzésben. Vajon a márciusi „semmiképpen sem létfontosságú” régió hogyan vált nyár közepére diplomáciai erőpróbát is szükségessé tevő stratégiai területté? Egészen bizonyosan nem az angolok gazdasági vagy politikai jelenléte növekedett meg ez alatt a négy hónap alatt. Nem elég indok, hogy az európai háború eddigre véget ért, és az addig csak katonai hadszíntérként számításba vett terület hirtelen politikai küzdőtérré vált. Erre esetleg gyanakodhatnánk egy amerikai diplomata esetében, de nem a Pax Britannica hagyományain felnőtt arisztokratikus brit tisztviselőnél, aki a földhözragadt katonai megfontolásokat mindig az elérendő politikai célok fényében értékelte. A megmaradt lehetőség voltaképpen csak egy ismert közhelyet erősít meg: a biztonságpolitikai szempontból nem központi jelentőségű régióban egy hatalom érdekeit a legközelebbi nagyhatalom szándékairól alkotott elképzelés határozza meg. Amit az Elbától keletre már ötven éve sejthetünk, újra és újra beigazolódik: a nyugati hatalmak kelet-európai politikája mindenkori szovjetpolitikájuk függvénye. Ez az egyetlen lényeges különbség Sargent két feljegyzésében. Márciusban még úgy értékelte, hogy a Szovjetunióval való együttműködés lehetséges, mivel az orosz medve lényegében hagyományos nagyhatalmi politikát folytat, és közvetlen szomszédságában csak biztonsági érdekei miatt törekszik kizárólagos befolyásra, még ha nem is válogat az eszközökben. Júliusra azonban felülkerekedett az aggodalom: hátha mégis egy messianisztikus ideológia által vezérelt hatalommal van dolguk, amelynek központi elve az expanzió. Ha Oroszország mégsem áll meg a Duna és az Elba vonalánál, hanem európai hegemóniára tör, akkor már a Brit Birodalom létérdekeit fenyegeti. Ez a dilemma 1945 tavaszán nem volt új keletű, lényegében 1939 augusztusa óta foglalkoztatta a Külügyminisztérium legkülönbözőbb beosztásban dolgozó tisztségviselőit, és mind a két elképzelésnek voltak keményfejű realista hívei, mint láttuk, néha egy személyben képviselve mindkét álláspontot.
Ez a dilemma a háború végén nem volt eldönthető, de megkerülhető sem. Végső soron ugyanis minden megegyezés sikere (akár a legegyszerűbb szerződésé is) azon múlik, hogy a megállapodás és az érvényesítés között bekövetkezhető változások esetén mire számíthat a két fél. Minden részletet rögzíteni sohasem lehet, a köztes űrt a hallgatólagos játékszabályok töltik ki. De mi van akkor, ha az egyik fél nem lehet biztos abban, hogy a másik milyen szabályok szerint játszik? Úgy tűnik, életbe lépnek a pókerből jól ismert stratégiák. Ez viszont azzal a szomorú következménnyel jár, hogy a bubit nem fogják megkérdezni arról, hogy nyerő lapnak látja-e a két párt. Olyan időkben, amikor Oroszországot a Nyugat nem tartja kiszámítható, stabil nagyhatalomnak, a régió népei csak reménykedhetnek abban, hogy a treff hetesnél jobb lapot osztanak rájuk.
- Esszé [6]