Amikor az olasz Bonito Oliva a hetvenes évek végén meghirdette a „heftige malerei”-t és a „Die Neuen Wilden”-t, nem sejthette, hogy az „elszigetelt” Magyarországon az ifjú festőnövendékek boldogan élnek majd az „indulatos festészet” és „új vadak” felszabadító jelszavaival, és örömmel nyugtázzák, hogy természetes vágyaikat követve szégyenkezés nélkül festhetnek hagyományos olajfestékkel, ecsettel akár vászonra is!
Bernát András fiatal festőművész sem csinált mást, mint festett és festett, és az új festészet többi képviselőjéhez hasonlóan rögtön látványos sikereket aratott Budapesttől Párizsig.
Talán éppen ezért furcsa, hogy miközben profi módon alkalmazkodik a nyugat-európai műkereskedelmi szisztéma diktálta körülményekhez, trendekhez, Bernát kifejezetten halk, lírai képeket alkot, amelyek első látásra nem egykönnyen adják meg magukat.
A Francia Intézet kiállítótermében most bemutatott munkáit, miként a megelőzőeket is, „tájképeknek” hívja. A múltbeli asszociációkon túl: Turner, impresszionisták; a legalkalmasabb használati utasítás képeihez, a belefelejtkezés. A terembe lépve csupa szürkés, komor festményt látunk. Ám némi ácsorgás, járkálás után magukhoz vonzanak, és közelebbről a finom ecsetvonások nyomán felfedezzük a szinte tömegszerű alakzatokat, krátereket és hegyeket, ösvényeket és medencéket, aztán (rossz hasonlattal a hologrammokkal vagyunk így) hirtelen más szögből látjuk az összetett színhalmazt, és megint csak az ezüstösen csillogó felszínt érzékeljük.
Ahogy Hajdu István írta róla Budapesti Műtermek című könyvében: „Bernát képei lágy szerkezetükkel, a klasszikus tájképekére utaló kompozíciós elvek nyomaival fölidézik ugyan a tradicionális látványelvűséget, ám a festői Én teljes szétáradása a naturális – vagy annak tűnő – formákat tökéletesen föloldja. Bernát melankolikus, lírai absztrakciója az érzékelhető és érzékelhetetlen határának hallatlanul érzéki megfogalmazása.”
(Francia Intézet, I. kerület, Fő u. 17., február 2-ig.)
- Rábeszélő [5]