Skip to main content

Ex Symposion, 1993, 5–7.

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Folyóirat


A nagyszerű Danilo Kis-emlékszám után ismét egy tematikus összeállítással jelentkezik a veszprémi, (?) budapesti, (?) újvidéki (?) folyóirat. E kérdőjelek szándékom szerint egyben utalások erre a központi témára: talajvesztés. Hiszen legsajátabb problémáját fogalmazta meg címlapján az Ex, a régi, klasszikusnak mondható újvidéki idők után mintha légüres térbe kezdene kerülni ez a periodika. Ennek semmi köze a színvonalhoz, az most is igen-igen magas, ám a közeg, a kontextus alaposan megváltozott időközben. A vajdasági magyar irodalom voltaképpen megszűnt, pontosabban a fogalom vált mindinkább értelmetlenné, művelői, az írók, költők, kritikusok szinte egytől egyig Magyarországra települtek, az ország cafatokra szakadt a háborúban, így aztán feltehető a kérdés: voltaképpen miféle olvasókra számíthat az Ex Symposion? Pontosabban: miféle közönséget és szerzőgárdát álmodik magának? Ez még a jövő nagy-nagy titka, egyelőre a lap szerkesztői mintegy az önreflexió műfajával próbálják meg áthidalni e nehézségeket: emlékállítás Danilo Kisnek, az utolsó jugoszlávnak, és most – önvizsgálatként és szembenézésként – a talajvesztés, a gyökértelenség kérdése. Nyilvánvaló – bár félig rejtett – rákérdezés ez a lap és a szerkesztők jelenére, ám jövőjére is egyben. Mert hamarosan elfogynak majd a „saját” témák, és akkor képtelenséggé válik, hogy a szerkesztőség tagjai írják tele a lapot.

Hangsúlyozom, a jövő problémája ez, a lap olvasása pillanatnyilag maradéktalan örömet okoz. Ezúttal is nagyszerű a vizuális koncepció, jórészt a legnagyobb jugoszláv levelezőlap-gyűjtő, Srecko Drk kollekciójából közölnek reprodukciókat. A címlap – akár egy Max Ernst-kollázs – mellbevágó, rémületesen groteszk; a leghátborzongatóbb, hogy ez az anzikszkártya egyáltalán létezik: egy nyitott esernyőt, baljában útitáskát markoló, mosolygós, kissé Leninre emlékeztető úriember lebeg a felhőtlenül ábrándozó Szarajevó fölött. A felirat természetesen (selbstverständlich!) monarchikusan kétnyelvű: Ein Ausflug nach Sarajevo – Izlet u Sarajevo. Manapság nyugat-európai értelmiségiek – megítélésem szerint – perverz tébolya egy szarajevói kiruccanás; e tényről, hozzá a levlapok megtalálásáról és még ezernyi fontos és kevésbé lényeges eseményről Tolnai Ottó szenzációs írásából értesülhetünk. Ez a szöveg ismét megerősítette azt a pár éves kényszerképzetemet, hogy Tolnai prózaíróként is egyike a legkiválóbbaknak. Bámulatos, hogy ijesztő szószátyársága soha nem válik unalmasan terjengőssé – e mondatzuhatag minden pontosvesszője lehetetlenül izgalmas, titokzatosan lüktető „abszolút próza”, hogy G. Benn kategóriáját idézzem.

Említést érdemel Balázs Attila bagatellje a dubrovniki férfikórusról, Mirko Kovac, Ales Debeljak és Vilém Flusser esszéi, valamint Branka Arsic szellemes kérdése: Mitől olyan kurvásak a kurvák? És hogy egy kissé hazabeszéljünk, megrendítőek lapunk „felfedezettjének” (Beszélő, 1993. május 15.), Stevan Tonicnak versei a Szarajevói kéziratokból.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon