Skip to main content

Műhely, 1993/5

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Hommage a Kormos
Folyóirat


Tandori Dezső szavaival „a még mindig csak 70 éves és pár napos Pistának” állít emléket a Műhely. A ’90-ben megújult győri folyóirat többször is jelentkezett már tematikus lapszámmal, mint a párizsi Magyar Műhely bemutatása ’89-ben, vagy ’92-es különszámuk: Pszichoanalízis – a belső nyelv tudománya.

Versek és levelek, tanulmányok a versekről, levelekről, sőt Kormos lendületesen könnyed, lebegő és mégis határozott kézírásáról. Barátok, kortársak, illetve ifjabb pályatársak – többnyire a hosszú évtizedekig a Móra szerkesztőjeként dolgozó Kormos felfedezettjei – vallomásai. Egy Kormos tervezte kötet, a Magyar Orpheus tartalomjegyzéke. Aztán egy varázsos, kacagtató és megríkató kettős portré: Tolnai Ottó Kormos és Pilinszky című verse. Fényképek Cormieux-ről és barátairól, a szülőföldről, Mosonszentmiklós és környékéről, az egykori hédervári uradalomról, a Szigetközről. Milyen sokan eltűntek már közülük: Pilinszky, Nagy László, Szécsi Margit, Ottlik. És eltűnt a Szigetköz is abban a formájában, ahogyan még Kormos ismerhette: (Vajon megvan-e még a kis bányató Hédervár mellett?)

Emlékcsokor; ha szép, ha megrendítő, ha vonzó, ha izgalmas, arra indít, kössük hozzá a magunk emlékeit; keresgéljünk az emlékezet mélyén, a feledés szégyenétől hajtva, az új találkozás félénk izgalmával; vegyük elő a könyveket. A Dülöngélünket – nem lesz könnyű –, az N. N. bolygássait, a Szegény Yorickot, a műfordításköteteket, a megrendítő vallomásokat, műhelybeszélgetéseket, költőportrékat és más rövidebb lélegzetű prózai írásokat tartalmazó A vasmozsár törője alatt című könyvét. Tanuljuk meg újra a Fehér virágot – a kötet is mindig ott nyílik ki –, olvassuk újra a kedvenceket, A nyolcéves Don Quijotét, A fánk-ujjú asszonyt, a Vonszolnap piros delfineket meg a többit. Legyen éteri randevúnk a költő nagyherceggel, Yorickkal, az örök szerelmessel, az örök nincstelennel.

A prózakötet írásaiból s a hozzá írt levelekből kirajzolódik Kormos szerteágazó ismeretségi s baráti köre. Ma persze hinni sem merjük, ki mindenki volt képes valaha a messzi múltban, úgy húsz éve – de még öt éve is – egymással beszélgetni, inni, kártyázni, barátkozni, békességben együtt lenni. (Vajon hogy csinálná, hogyan bírná, hogyan mondaná ma?) Minden fantáziálás helyett álljon itt egy részlet a Magyar Televízió 1978. november 14-i, Mint megdőlt, régi sírkő című Kormos-portréfilmjéből. (A kérdező: Csukás István.)

„Érdekel-e a politika?


A szocializmus szót nem tudtam leírni egyetlen versemben sem, noha harminc éve írok verset. Valahogy illetlenségnek éreztem volna, hogy leírjam, mint ahogyan nem szívesen beszél arról az ember, hogy szépnek tartja-e az anyját vagy nem. A magyar szót sem tudom leírni, nagyon sokan leírták, akik fontosak a számomra, de sok olyan is leírta, akinek semmi oka nem volt rá, hogy versbe írja…”











Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon