Durván szólva: kétféle irodalmi naplófajtát ismerünk. Az elsőt feltételesen regénynaplónak nevezném. Inkább századunkban divatos, bár Dosztojevszkij Az író naplója című cikksorozata fontos előfutár. Esszéregénynek is mondhatnánk, benne csak elhanyagolható súllyal szerepelnek a szerző hétköznapjai, keveset tudhatunk meg így az író evési-ivási szokásairól, találkozásairól, szerelmi intimitásokat is csak elvétve búvárolhatunk: az élet-világ gondolat-világgá válik. Az eszmék kerülnek a középpontba, feltárulnak a műhelytitkok, fény derül az alkotás kínos és nehézkes folyamatára. Egy folyton változó és alakuló eszmevilág megörökítése itt az elsődleges feladat, az éppen akkor születő, a megformálás pillanatában is megformálandó Én lesz így e vállalkozások hőse, az Én mint titok és probléma lép szembe a feljegyzések szerzőjével. Ha jól sikerül, éppen ez a dialógus teremti meg e naplótípus hallatlan feszültségét, ez a párbeszéd gyakran vita a már megformált és az éppen most alakuló Én között. Az efféle napló – többnyire már megírása közben – műalkotásként él szerzője tudatában is, hogy később aztán harmonikusan sorolódjék be a szerző egyéb művei közé. Gide vagy Gombrowicz diáriuma lehet itt a legkézenfekvőbb példa, a magyarok közül Márait vagy Kertész Imrét említhetnénk. És mivel intimitásuk mindenekelőtt szellemi, és nem hétköznapi természetű, publikálásukkal szemben csak a legritkább esetben merülhet fel szerzői vagy társadalmi aggály.
Nem így a másik esetben. Ugyancsak feltételesen krónikanaplónak nevezném ezt a típust. Többnyire szoros kronológiai rendet követő iratok ezek, a napok, sőt gyakran az órák és percek is formaelveket meghatározó tényezők, vagyis egy életút mellett maga a Kor is megformálódik e naplók bejegyzéseiben, a megfagyott Idő válik így főszereplővé. Nem is szükséges feltétel tehát, hogy valódi szépíró legyen a krónikás, a lényeg a naplóíró személyiségének súlya, a korszakban betöltött szerepének néminemű reprezentativitása. Keresve sem találhatnánk jobb példát erre Széchenyi Naplóinál. A Gombrowicz-napló elején álló híres-hírhedt és nem kevesebb, mint négyszer elhangzó „Én” személyes névmás az eredeti lelőhelynél jóval több okkal állhatna mottóként az effajta diáriumok fölött. Valamiféle egészséges (?) exhibicionizmus élteti az e típusú krónikát; ahhoz még túl cseppfolyós és esetleges, hogy valódi önéletrajz legyen, ám a benne akaratlanul is megjelenő korrajz már elegendő háttér, hogy a naplóíró esendőségében is reprezentatív egyedként, kóbor coitusaiban is megismételhetetlenül egyszeri személyiségként ábrázolja önmagát. F. Schlegel sokszor idézett aforizmája lehetne e megformálatlanul is megformált naplók másik mottója: „Mindenki képes egy jó regényt írni – a saját életéből.” Valóban: futó és sokszor átgondolatlan megjegyzések műfaja ez, egy életpálya gyorsírásban, ahol gyakran fontosabbaknak tűnnek maguk a pőre események, mint a hozzájuk fűzött reflexió. Szerzőik fejében ezért többnyire meg sem fordul a közreadás gondolata, a szöveg gyakran túl vagy innen van a publikálhatóság határán ezek valóban magánfeljegyzések. Legjobb megnyilatkozásaiban az efféle napló gyónás és vallomás egyben, öngyötrő napi tükör, naprakész élveboncolás – Széchenyi és Csáth Géza naplói többek közt ezért oly vérlázítóak.
Karinthy Ferenc három vaskos kötetben most megjelentetett naplója mintha nem lenne könnyedén besorolható e kétségkívül elnagyolt tipológiába. Leginkább persze a krónikás fajtába tartozik, a két időhatár (1967–1991) közti események alkotják a feljegyzések tetemes hányadát, találkozások, utazások, napi gondok, nyűgölődések, aprócska pletyusok, családi események, és így tovább. Mégsem lehet tisztán intimnaplónak nevezni, hisz ugyancsak ott vannak a Kor kisebb és nagyobb eseményeihez fűzött reflexiók, olvasmányélmények kommentárjai, színházi előadások, filmek elemzései és a jelentések az írói műhely gondjairól – ám többnyire szellemileg súlytalan féligazságok ezek, tetszetős, ám gyakran üres bon mot-k, amolyan spirituális franciasaláta. A gondolkodás, a valódi tépelődés itt nem szenvedély vagy önmarcangolás, a világ mélyebb megértésének igénye, de sokkal inkább önigazolás, önfelmentés, nem kérlelhetetlen belső monológ, csak annak szimulálása, nem szembenézés, hanem kacsingatás. Ugyanez a szerepjátszás jellemzi a magánélet, a saját sors ábrázolásának lapjait; nagyon jellemző, hogy bár a szerző minduntalan megjegyzi, írása publikálhatatlan, állandóan kiderül, felesége éppen most gépeli a soros adagot – ez a tény persze lehetetlenné teszi a magánvilág néhány jól körülhatárolható elemének megjelenítését a napló oldalain. Így ez a diárium éppen azzal marad adós, amely a műfaj legalapvetőbb követelménye: a saját közönség megteremtésének igénye, annak eldöntése ugyanis, hogy ki olvashatja a naplót, hogy kinek szólnak mindenekelőtt a feljegyzések? önmagunknak, vagy a nehezen meghatározható, ám mégis jól sejthető „közönségnek”?; többnyire természetesen annak, amely korábban már beavatódott az író tisztán szépirodalmi jellegű műveinek világába.
A publikálhatatlanság tényének folytonos hangsúlyozása meglehetősen leleplező: egyrészt táplálja a szerző önnön erkölcsi-szellemi bátorságába vetett hitét, másrészt minden sorában leendő közönségének hajbókol, azt reméli, hogy ítéleteit, korrajzát – melyeket páratlanul megvesztegethetetlennek és kíméletlennek vél – majdan igazolni fogja az utókor. Az azonnali visszaigazolás vágya, a siker olthatatlan szomja, a köztaps rögtöni elnyerésének csillapíthatatlan ingere, valamiféle nyilvános önélvezet és gourmanderie – többnyire ezek voltak Karinthy Ferenc írói pályájának legfőbb motiválói és jellemzői: bizonyára kedvezőtlen munkafeltételek egy valóban vallomásos, önelemző, netán önmarcangoló, konfesszionális jellegű naplóvezetés számára. Ha létezik „eposzi hitel”, úgy bizonyára van naplóírói is: publikált művei alapján Karinthy Ferenc egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy nagy ritkán feltoluló kételyeit igazán komolyan lehessen venni. A szerepjátszás és az írói pályára is oly jellemző lektűrlelkület szinte mindent semlegesít; nyilvánvalóan létező tehetsége és képességei határainak félreismerése, mi több, e korlátok kitapogatásának belső képtelensége, a lelepleződéstől való pánikos rettegés teremtik meg a lehetőségét, hogy a napló torz tükörré, pontosabban leleplező önportrévá váljon: a nárcizmus nem életprobléma itt, de akaratlanul megfestett önarckép.
Ez az „Én” nem kérdés vagy titok önmaga számára, így történhet meg, hogy a naplóvezető számtalanszor unja önmagát: az „Én” üressége ásítógörcsöket okoz az önszemlélet során.
Kételyek csak nagy ritkán gyötrik, akár saját írói teljesítménye, akár életének nagyszerűsége, kidolgozottsága és teljessége tekintetében; értékítéletei általában megfellebbezhetetlenek, élőkről, holtakról egyaránt cáfolhatatlannak tűnő hangon nyilatkozik. Persze hibát követnénk el, és talán méltánytalanok is lennénk, ha minden pillanatban véresen komolyan vennénk mindezt. Inkább csak bosszantó ez az örökösen durcás kamasz-duzzogás, ez a már-már illetlenül hosszúra nyúlt pubertáskor. Amelynek egyik eszményképe természetesen Hemingway, a macho, a századvég bohémjának ellenszenvesebb, agresszívabb, egykaptafásabb változata. Hatalmas „terülj asztalkám!” az élet, kulináris örömök ezeregyéjszakás sorozata, melyben a vadászszenvedély átjárta fegyveres férfi egyként közönyös kéjjel gyűr maga alá asszonyt és oroszlánt. Ráadásul mindez „nyersanyag”, pusztán feldolgozandó élettapasztalat az írói munka számára, így aztán mindent szabad a „valóságban”, hisz amúgy is megtisztul majd minden mocsok az „alkotás” során. Öncsalás persze a Hemingway-féle, de jóval nagyobb szabású, jóval következetesebb és végigvittebb a budapesti rokonénál. Mert Kubában végül mégis önmaga ellen sült el utoljára a vadászkarabély, a macho-hímtag eme krómozott szimbóluma – az élet és a művészet közt húzódó, telehazudott szakadék nem volt többé áthágható.
Megvan persze a hasadtság Karinthy Ferenc naplójában is, a szakadás a két „Én”, a Ferenc és a Cini személyisége közt. Ferenc, a jól kereső, minden tekintetben sikeres, bármiféle kételytől mentes, lektürista állami profi mellett minduntalan felüti fejét a szerző legyőzhetetlen édesapja által megalkotott „Énke”, az a bizonyos „Márki”, aki ellenállhatatlanul groteszk világérzékelésével termékeny módon tesz nevetségessé mindenféle halálkomolyságot, véglegességet és konvenciót. Anekdotákból, emlékiratokból, az irodalmi élet intimpistáitól mindannyian ismerni véljük ezt a Cinit, a túlbeszélhetetlen zsúrsátánt, a kérlelhetetlen cinikust, a diabolikus telefon-viccmajsztert, a közhelyeket vagány tettekkel kigúnyoló, a megállapodottságot, a véglegességet zsigereiben tagadó polgár: pukkasztót, a befejezetlenség cikázó elméjű lidércét. Sajnálatos és meghökkentő, hogy éppen ezt a viháncoló szájú clownt mindhiába keressük a Napló lapjain. Ez a magánbohóc jól tudta, hogy az ún. szocializmus a legjobb esetben is badarság, és hogy Ferenc, az író, ennek a blődlinek lett sikeres bulvárszerzője. A Naplóban Ferenc diadalmaskodik, szinte szóhoz sem engedi jutni Cinit, megpróbálja megalkotni saját szobrát, holott jól tudja, sokkal kellemesebb lenne végiglábteniszezni, „végiglengyelkedni” az életét, miként egyik legjobb írásának hőse cselekszi. Aranyidő – ez volt a novella címe, és ilyennek élte meg világát a naplóíró Ferenc is. És megdöbbentő, hogy az önismeret kóros hiánya miatt mennyire fordított szereposztásban mutatja be a két figura közti hasadtságot: Karinthy Ferenc, az író, okosabb, mint Cini, az ember.” K. F. – úgymond – látja, éli és féli a változást, szép lakása, hatalmas könyvtára van, hozzá két autója, és bankbetétjének mérlege sem teljesen kilátástalan. 1988-ban járunk. De: „nekem éppúgy elegem van az egész vircsaftból, mint a többieknek, megvetem és utálom a mai vezetést, hazugnak és álszentnek tartom a rendszert, dűljön össze ez a vendégfogadó. A Cini azonban minderről nem tud vagy nem akar tudni, lubickol a hévízi tóban, este tévézik, vagy átjár Szigligetre íróbarátokhoz társasjátékokkal szórakozni. De ha leül az íróasztalához, tollából vér folyik.” (III. kötet, 361. o.) Súlyos szerepválság: mintha Karinthy Ferenc, az író, a legcsekélyebb mértékben is ostorozója vagy valóban realista ábrázolója lett volna saját kora álságosságának. Csak vágyálom volt az a bizonyos kritikai realista vér. Két úr szolgája – szocialista Molnár Ferenc.
És mégis a Kor tükre ez a terjedelme miatt látszólag rágós, ám szellemi súlytalansága miatt valójában habkönnyű olvasmány. Egy sikeres, agyondédelgetett magyar író élete 1967–1991 között. Hanyatlástörténet voltaképpen. És mélyen jellemző, hogy míg a kezdeti években több száz oldalra rúgnak a feljegyzések, a vég közelében, a rendszerváltozás táján alig néhány lapnyi bejegyzés esik egy-egy évre, nem ritka a több hónapos szünet. Valami kiolvadt. Az öncsalás aligha volt többé fenntartható, szinte a szemünk előtt porlad szét egy féktelen életörömmel és önbizalommal átitatott személyiség: „Én, aki az élet királya voltam.” (III. kötet, 444. o.) És felmerül a hemingwayi öngyilkosság gondolata is, ám a valóban odaadó szeretettel és igazi gyöngédséggel ábrázolt feleség alakja, Ági, az utolsó társ szeretete megóvja ettől. Van ebben a leépülésben valami megrendítő. Ám az együttérzés mindenekelőtt Cinit illetheti. Ferenc, az író, valószínűleg együtt hullott korszakával.
- Kultúra [6]