Ne bánts, Virág!

Márton László [1]

Az Erzsébet királyné szálloda reprezentációs lakosztálya két szobából állt. Azaz volt egy harmadik szoba is, de azt egyelőre nem látjuk, mert a szerzőt a recepcióról a külső szobájába vezették, mely a kései Kádár-korszak minden elgondolható fény­űzé­sével volt berendezve, és az említett korszakban társalgó vagy inkább tárgyalóterem gyanánt szolgálhatott.

Mondták a szerzőnek, hogy itt várakozzék.

A tárgyalóasztalnál egy asszony üldögélt. Már nem volt fiatal, de azért frissnek, jó erőben levőnek látszott. Fehér fejkendője, piros szoknyája alapján sejthető volt, hogy nemrég jött Erdélyből. A szerző leült a tárgyalóasztalhoz. Tárgyalni kezdett az asszonnyal.

Először is arról tárgyaltak, hogy az asszonyt Jusz­tinának hívják, és egy Válaszút nevű községben lakik.

Ezen a szerző máris meglepődött. A község neve Herculest juttatta eszébe, a nagyerejű félisten találkozását az Erénnyel és a Gyönyörrel. Ezt a jelenetet ugyanis „Hercules válaszúton” címmel szokás emlegetni. De ez már legyen a szerző saját problémája. Minek olvasott annyi Xenophónt!

No de a keresztnév, a Jusztina! Ki hitte volna, hogy egy fejkendős falusi nénike ilyen előkelő nevet visel! Márpedig őneki az anyja, az anyai nagyanyja, sőt a dédanyja is Jusztina volt. A ő leányát is Jusz­ti­nának hívják, de ez egy rossz természetű, makacs leányka volt világéletében, és ráadásul Bukarestbe ment férjhez. Ezt is megtárgyalták.

Odabent, a másik szobában mintha sóhajtott és hörgött volna valaki. Nyögések is hallatszottak. Egy erőteljes, határozott férfihang így szólt: „Mindjárt készen vagyunk!”

Jusztina elmondta, hogy a szamosújvári bútorgyárban dolgozott betanított munkásként, de tavaly nyáron átszervezték az üzemet, és őt elbocsátották. Hogy ő milyen sokat sírt akkor! Nem tudta elképzelni, mi lesz vele! De aztán egy jó ismerőse beajánlotta Felvinczy művész úrhoz, elintézték a tartózkodási engedélyt, és most kevesebb munkával többet keres, mint azelőtt.

Meglepően közlékenynek mutatkozott.

Pedig hát otthon is volna kit ápolnia! A férje egy építkezésen olyan szerencsétlenül esett le az állványról, hogy eltörött a karja és a kulcscsontja, sőt még a lapockája is megrepedt. Nem tud aludni, mert nem szabad feküdnie. Kipárnázott karosszékben szenvedi el az éjszakát, és ha csak egy kicsit is megmoccan, mindjárt olyan fájdalmai vannak, hogy kínjában „marosszéki kerek erdő” helyett azt énekli, hogy „karosszéki kerek erdő”. Ennél is nagyobb gond, hogy nem tud borotválkozni, és a szomszédokkal nem vagyunk olyan viszonyban, hogy számíthatnánk a segítségükre.

Az öcsém szokott átjárni Kendilónáról kerékpárral, ő megborotválja. Csak az a baj, hogy nagyon rossz az út, esős időben teljesen járhatatlan. Meg aztán az öcsémet enélkül is éppen eléggé megverte a Jóisten!

Mondanom sem kell talán, hogy a fentiekben Jusztina öccséről esik szó, nem pedig az enyémről, így tehát az asszony kijelentéseit illett volna idézőjelbe tennem. Én azonban azt kívántam érzékeltetni, mennyire magukkal ragadták a szerzőt ezek az önmagukban véve jelentéktelen és elbeszélésünket előre nem vivő mozzanatok, ezért az idézőjelet mellőztem, és kérem a szerkesztőt: ha majd a jelen történet kézirata a szeme elé kerül, ezt az egy mulasztásomat ne hozza helyre.

Jusztina öccse igencsak zaklatott lelkiállapotba került az elmúlt hónapokban, tudniillik elhagyta a felesége. A nő egy nemrég indított magyarországi képeslap társkereső rovatában talált magának egy emberkét, és átjött hozzá Magyarországra. Egészen véletlenül itt laknak, ebben a városban, Jusztina többször is látta a nőt az utcán, de sohasem szólította meg. Viszont az öccse még mindig szereti a nőt, és még nincs beadva a válókereset. Hátha még vissza lehetne csinálni ezt a gyalázatos történetet, hátha meg nem történtté lehetne tenni.

Igen ám, de ha Jusztina öccse megtudja, hogy hűtlen felesége ebben a magyarországi kisvárosban tartózkodik, azonnal ide fog utazni, És akkor aztán végképp senki sem lesz, akivel meg lehetne borotváltatni Jusztina férjét.

Akkor most mit csináljon Jusztina? Szóljon az öccsének, vagy ne szóljon? Vagy inkább keresse meg azt a nőt, aki persze megéri a pénzét, de azért, őszintén szólva, Jusztina öccse is hibás, egyszóval, keresse meg a nőt, és beszéljen a fejével?

Ekkor kinyílt az ajtó, és kijött az orvos, egy másik férfival együtt. Ujjal mutatott a szerzőre.

„Ő kicsoda?” – kérdezte az erdélyi asszonytól.

„Különben teljesen mindegy. A művész úrhoz most nem lehet bemenni!”

Jusztina, ha tényleg így hívták, azt hazudta, hogy a szerző a színházból jött ide. Vagyis hát ez végeredményben igaz volt, megfelelt a tényeknek, de Jusztina ezt nem tudhatta, ezért mégiscsak hazudott. Meg volt róla győződve, hogy a szerző autogramot szeretne kérni Felvinczytől.

Az orvos legyintett, és úgy nézett Jusztinára, mint aki egyetlen pillantással keresztüllát az erdélyi asszony ügyetlen mesterkedésén. Ezek azt hiszik, hogy Ma­gyar­or­szágon kolbászból fonják a kerítést, aztán csodálkoznak, amikor látják, hogy nem így van. Nem vagyok ben­ne biztos, de valószínűnek tartom, hogy ő volt a vá­ro­si kórház főorvosa, dr. Kubovich Imre, aki annak idején Lovas direktor mellett ült az iskolapadban, így tehát a színház belső viszonyai nem voltak ismeretlenek előtte.

„Felőlem jöhetett akár a Holdról is” – mondta eltökélten. – „A művész úrhoz akkor sem lehet be­menni.”

Azzal, mint aki jól végezte dolgát, köszönés nélkül távozott. A másik férfi követte. Még az ajtót is nyitva hagyták maguk után.

Jusztina kijelentette, hogy odahaza, Erdélyben is mindig az mondják, nem lehet bemenni, de aztán így-úgy, jól-rosszul mégis mindenki bemegy. Vagy beviszik.

A szerző benyúlt a farzsebébe, de ott már csak egy ötszáz forintos bankjegyet talált. Abból akart vacsorázni, reggelizni és vonatjegyet venni Pestre. De most mindez elveszítette a jelentőségét a szemében. Egy pillanatig még arról is megfeledkezett, hogy nem ő hasonlít Adyra, hanem történetünk Szendrő Barnabás nevű mellékszereplője, és igen kevés hiányzott ahhoz, hogy megkérdezze: nem vesz-e észre az asszony valami különöset?

Az asszony így is éppen eléggé zavarba jött. Szabadkozott, próbálta elhárítani a pénzt, aztán gyorsan eltette. Mi az, hogy eltette?! Kigombolta a blúzát (bár szerintem inkább varrottas ingvállat viselt), és Ady Endrét becsúsztatta a mellei közé. Ezzel pedig, mintegy mellesleg, máris bebizonyította, hogy igazat szólt az imént, mert például a nagy nemzeti költő könnyűszerrel bejutott oda, ahová állítólag „most nem lehet bemenni”.

Most pedig nagy levegőt veszek, mert nehéz leírnom azt az elszörnyedést, melyet keltett a szerzőben az elé táruló látvány. A szerző sokféle borzalomra fel volt készülve, de amit megpillantott, arra nem.

Felvinczy Félix mozdulatlanul feküdt az ágyban, állig betakarva, lehunyt szemmel, sápadtan. Paróka he­lyett kippára emlékeztető kerek, fehér vászonsapka takarta el a feje búbját, olyan, amilyet II. János Pál pápa viselt magyarországi látogatásakor. A szemöldökfesték a délelőtti próba óta letörlődött. Hűlt helyén szinte világított a bőr, akár egy behavazott laktanyaudvar.

A szerző néhány évig együtt élt egy nővel, akinek nem volt szemöldöke, mármint valódi szemöldöke nem volt, mert a két sötét, ívelt vonal minden reggel létrejött a tükör előtt.

És minden este megsemmisült, vagy a für­dő­kád­ban, vagy az ágyban.

Ettől a nő arca kísértetiessé változott. A szerzőnek olyan érzése volt, hogy egy halottat ölel, annak ellenére, hogy a nő semmilyen egyéb szempontból nem hasonlított halottra vagy haldoklóra, legkevésbé szeretkezés közben. Mégis, a kijózanító reggeli fényben, valahányszor a szerző korábban ébredt fel az élettársánál, úgy rémlett neki: egy halotti maszk van a párnák közé rejtve.

Ezt a kellemetlen érzést nem oszlatta el sem a bőr melege, sem a lélegzet forrósága, de még az sem, hogy amikor a szerző megcirógatta a paplan szegélye alól kinyúló, rózsaszínű talpakat, a nő, félig még öntudatlanul, megszorította lábujjaival a férfi kezét.

Aztán elváltak. Ahogy Pesten az ilyesmit mondani szokás, „rossz hangulatú válás volt”. Azóta a szerzőnek (igaz ugyan, hogy ez nem olyan régen történt) csak futó ismeretségei voltak, hosszabb ideig egyetlen lányt vagy asszonyt sem tudott, nem is akart megtartani maga mellett.

Ha elveszített élettársára gondolt, szántszándékkal emlékezetébe idézte a párnák közt heverő halotti maszkot és a ráhulló szürkés reggeli fényt, hogy kevésbé fájjon a veszteség.

Most viszont ennek fordítottját észlelte, azt, hogy a haldokló aggastyán maszkszerű arca a reggeli álom utolsó perceit élvező, egészséges, fiatal nőre emlékeztet. Erős kísértést érzett, hogy szájon csókolja Felvinczyt, és ekkor vette észre, hogy a förtelmes hasonlóságnak van még egy mozzanata a hiányzó szemöldök mellett. Felvinczy Félix alsó- és felsőajka, mely délelőtt még fakónak és szederjesnek látszott, most mintha karmazsinpirosra lett volna rúzsozva.

De nem ez volt az oka a szerző elszörnyedésének. Hanem valami egész más.

Még egy nagy levegőt veszek, és megmondom őszintén: a főtérre néző ablaknál, a fal mellett feküdt egy koporsó. Szép cirkalmas betűkkel rá volt írva Felvinczy Félix neve, és ugyanilyen szép cirkalmas betűkkel, hogy: „Élt 70 évet”. Igaz is, nemrég ünnepelték a hetvenedik születésnapját, és nem volt valószínű, hogy a hetvenegyediket megéri, tehát a szöveg tartalmilag nem volt kifogásolható. Mégis furcsának – mit furcsának, iszonyatosnak! – hatott a múlt idejű igealak.

A szerző hallott különféle mendemondákat arról, hogy már megrendelték, sőt el is készítették Felvinczy koporsóját. Ő azonban azt hitte, hogy ez csak egy cinikus vicc.

De nem volt vicc.

Valóság volt.

Felvinczy esténként ezt a koporsót és rajta a feliratot nézegeti, miközben leszáll a sötétség.

Illetve még csak nem is nézegeti. Hiszen le van hunyva a szeme!

A koporsó nyitottan tátongott, mint egy kihúzva felejtett, üres fiók. Azaz nem volt egészen üres, mert ki volt bélelve piros selyemmel. Pontosan olyan színű volt, mint Felvinczy kirúzsozott szája. A szerző összerázkódott, mert eszébe jutott a délelőtti próba, melynek során Felvinczy a primadonna eperszínű ajkacskáit emlegette.

A félig holt ember végre megszólalt.

„Ismerem én magát!” – mondta erőlködve. – „Tudom én, hogy maga kicsoda!”

Néhány másodperc hallgatás következett. Felvinczy, körülbelül olyan erőfeszítéssel, mintha a nagyszínpad vastag, bordó függönyét húzná fel, kinyitotta a szemét.

Micsoda szemeket látott a szerző!

Mintha egy kialudt vulkán krátereivel nézett volna farkasszemet.

Mintha egy-egy iszapszínű folyami kavics he­vert volna a szemgödrökben. Mintha ezek a kavicsok a fény hatására átmenetileg fölengedtek, megpuhultak volna, de mihelyt Felvinczy lehunyja a szemét, ismét kőkeménnyé fognak dermedni.

Ez pedig máris bekövetkezett. Felvinczynek már nem volt ereje nézni a körülötte levő embereket és dolgokat. Már a plafon stukkódíszítményeit sem bírta átengedni a pupilláján. A szempilla nélküli szem­héjak lassan visszaereszkedtek.

A szerző kínjában, és mert más nem jutott eszébe, azt az újszerű felfogásról tanúskodó filmet dicsérte, melynek Felvinczy egyik szereplője volt, és ugyanolyan színű iszapban rotyogott, amilyenre ő maga is maszkírozva volt, és amilyennek most a szemei mutatkoztak.

Felvinczy legyintett. Már nem tudott az egész kézfejével, mert ez túl nagy teher lett volna, de a kisujjával is tökéletesen kifejezte a legyintés gesztusát.

„Értem, hogy mire gondol maga” – lihegte. – „Vagy érteni vélem.”

Aztán ismét felhúzta a szemhéját. Most olyanok voltak a szemei, mintha egy láthatatlan kéz füstszínű fóliába csomagolta volna őket.

„Akkor talán” – így szólt –, „ha nincs ellene kifogása, térjünk a tárgyra!”

A szerzőt elöntötte a hideg verejték. Leg­rosszabb sejtelmei látszottak igazolódni. Ezek szerint van egy tárgy, egy tárgyalnivaló dolog, amire most rátérnek, és amiről neki fogalma sincs, hogy az mi lehet. Éppolyan tanácstalanul és ostobán hallgatott, mint a délelőtti próba szünetében, annyi különbséggel, hogy most nem volt itt Lovasné Hajnal Csilla, a rendezőasszisztens, aki megmenthette volna őt azzal, hogy kiebrudalja.

Egy pillanatig abban reménykedett, hogy Fel­vin­czy mindjárt elájul, vagy annyira elgyengül, annyira kifogy a szuszból, hogy többé nem tud megszólalni, és vége szakad a kínos jelenetnek. Ám ennek éppen az ellenkezője történt. Az operettvarázsló mint­ha egy kicsit erőre kapott volna. Valamivel köny­­­nyebben és határozottabban formálta a szavakat, mint az imént.

„Na, mondja már!” – biztatta a szerzőt. – „Mond­ja meg az igazat! Ne kíméljen!”

Ezt pedig számonkérő hanghordozással mondta, mint aki egy elvégzendő munka felől kérdezősködik. Egyre valószínűbbnek látszott, hogy összetéveszti a szerzőt valakivel. A szerző most már csak arra vágyott, hogy ez váljék egyértelművé; akkor ő bocsánatot kérhetne, és menekülőre foghatná. De azt azért mégsem kérdezhette meg a haldokló mestertől, hogy kinek is hiszi őt. Hiszen Felvinczy csak egy perccel ezelőtt jelentette ki, hogy ő ismeri a szerzőt, és tudja, hogy a szerző kicsoda!

Felvinczy koponyája féloldalra dőlt, akár egy süllyedő hajó. „Ne köntörfalazzon itt nekem!” – rivallt rá a szerzőre. – „Elkészült vagy nem készült el?”

A szerző lázasan, kétségbeesetten gondolkodott. Próbálta kitalálni, mi lehet az, aminek el kellett volna készülnie. Talán egy kéziratról van szó. Felvinczy nyilván tudja, hogy a szerző egy író, egy tollforgató, és összetéveszti egy másik tollforgatóval, akitől egy kéziratot követel.

No de miféle kézirat lehet az, már akár elkészült, akár nem? Talán egy új operett szövegkönyve; először ez jutott a szerző eszébe. Ám elég volt egyetlen pillantást vetnie a koporsóra és a múlt időbe tett hetven évre, hogy ezt az ötletet elvesse. Felvinczy már nem akar új szövegkönyvet látni.

Ennél valószínűbbnek rémlett, hogy a mester a saját kéziratát kéri számon, talán az operettrendezésről szóló monográfiát, melyet valakinek mostanáig sajtó alá kellett volna rendeznie, vagy ki kellett volna egészítenie. Vagy meg kellett volna írnia.

A szerző összeszedte minden bátorságát, illetve gyá­vaságát, és reszkető hangon beismerte, hogy: nem, sajnos egyelőre még nem készült el.

Olyan érzés volt, mintha ingoványba keveredett volna, és egy rossz lépés után egyszerre csak nyakig merülne az iszapba. Továbbra sem tudta, mi az, ami nem készült el, de már nyakig benne volt.

Felvinczy szemei kidülledtek, valósággal fel­fúvódtak, mint egy-egy nejlonzacskó vagy halhólyag. Ráadásul az egyik szem csaknem kétszer akkorára duzzadt, mint a másik, és annyira kitüremkedett az üregéből, hogy attól kellett félni, hangosan ki­pukkad.

A szerző ezernyi haszontalanságra gondolt a másodperc tört része alatt. Eszébe jutott a Theo­de­rik nevű, népvándorláskor élt gót király, akinek egyszer egy óriási hal fejét tálalták föl ebédre, ő azonban azt hitte, hogy Symmachusnak, a nemrég lenyakazott udvaroncnak a feje néz vele farkasszemet a tálból; előreálló metszőfogaival, mint oly gyakran, ezúttal is az ajkába harapott, és vádaskodó, fenyegető pillantásokat vetett a királyra.

Aztán arról, hogy „gót”, az jutott eszébe, hogy „Tóth”. Micsoda megkönnyebbülés lenne, ha most őt Felvinczy Tóthnak szólítaná, és elküldené a franc­ba! Mondanom sem kell talán, hogy a szerzőt nem Tóthnak hívták. A vezetékneve még csak nem is hasonlított ahhoz, hogy Tóth. Ám éppen ezért jól­esett volna neki, ha Felvinczy egy Tóth nevű íróval téveszti össze, például Tóth Árpáddal, az érzékeny lelkű, finom tollú költővel és műfordítóval. Tóth nem készítette el a kéziratot, nem rendezte sajtó alá! Ezt persze valamelyest megbocsáthatóvá teszi az a tény, hogy Tóth már a húszas évek végén elhunyt.

Ám Felvinczy nem szólította Tóthnak a szerzőt, és nem küldte el a francba. Hirtelen elernyedt. Szemei visszasüppedtek a gödrükbe, és rájuk csukódott a szemhéj. Alig hallhatóan lehelte a kérdést: „No és mikorra fog elkészülni?”

A szerzőt a hála és a diadal érzése öntötte el. Már a nyelve hegyén lebegett a válasz, hogy tudniillik sohasem fog elkészülni, vagy legalábbis belátható időn belül nem, de aztán elszégyellte magát, és nem felelt. Okosan és magabiztosan hallgatott.

Felvinczy ismét legyintett, ezúttal is a kisujjával. A szerző ebben a pillanatban értette meg, hogy hiába volt minden mesterkedése, az ágyban fekvő ember haldokolva is, behunyt szemmel is keresztüllátott rajta. Jóformán kegyelemből tette fel az utolsó kérdést:

„No és hogy tetszik?” – Erről a szerző, hála Is­ten­nek, hosszasan beszélhetett volna. Közvetlen frissességgel éltek benne a délelőtti benyomások. Di­csérte Felvinczy színészvezetését, a koncentrált munkát. Mondom, hosszasan beszélhetett volna. Bőven akadt mondanivalója, bírta volna szusszal. Csakhogy Felvinczy ismét legyintett, ismét a kisujjával.

„Nem a próba!…” – lihegte. – „A koporsó!… Az hogy tetszik?”

A szerzőnek elállt a lélegzete. Most mit mondjon?

„Hát… Nem is tudom… Gusztusos…” – nyögte ki végül.

Tényleg az volt. Gusztusos. Szép csillogó fehérre volt festve, szép sötétbarna cirádákkal, mértéktartó aranyozással, pirosló selyembéléssel. Étvágygerjesztő volt, mint egy tejszínhabos epertorta. Mintha nem is asztalosműhelyben készült volna, hanem a sarki cukrászdában, melynek ablakánál fagylaltért állnak sorba a város lakói.

Felvinczy ettől egy kicsit felélénkült. Jólesett neki a dicséret. Mondtam már, hogy hiú ember volt. Megmozdult az ágyban. Elindult az ágytakarón a keze, mint valami nagyra nőtt, különös tarisznyarák. Még a fejét is félrefordította egy kicsit. Csak a szemét nem nyitotta ki. De hát nem is látni kell azt, ami gusztusos. Azt ízlelni, szagolni, tapintani kell!

Azt lényünk egésze által kell tapasztalni!

És ezzel Felvinczy tisztában is volt.

„Ha akarja” – súgta a szerzőnek –, „belefekhet.”

„Nyugodtan feküdjék bele” – biztatta a szerzőt. – „Persze, nem sokáig. Csak egy-két percig. És előbb vesse le a cipőjét.”

„Ha nem akarja levetni a cipőjét, mert szégyelli, hogy lyukas a zoknija” – mondta egy kis idő múlva –, „akkor felőlem cipőstül is belefekhet, nem bánom. De akkor becsületszavát kell adnia, hogy az elmúlt negyvennyolc óra folyamán egyszer sem lépett kutyaszarba!”

Mintha póznán emelte volna magasba a fejét, azt a megfiatalodott halálfejet; annyira vékony volt a nyaka. És mint egy halálistenség, aki minden élő részletre odafigyel, olyan csúfondáros arcot vágott, és kajánul vetette oda, mint aki már az alvilág bejáratánál ismételgeti az átjutáshoz szükséges jelszót:

„Ne bánts, Virág!… Ne bántsál már, Virág!…”

---

Alig negyedórával később a szerző kint álldogált a főtéren, a szálloda előtt, és nemigen tudta, hová menjen, mitévő legyen. Legegyszerűbb lett volna, ha megnézi az esti előadást a színházban. Csakhogy aznap este sem a nagyszínpadon, sem a stúdióban nem játszottak semmit.

A stúdiót olyannak képzeljük, mint Petőfi Sándor versében a pihenő kompot: hogy tudniillik hallgatott benne a sötétség.

A nagyszínpadon fél nyolcra függöny- és ruhaigazító próba volt kitűzve, melyet egy koreográfus közreműködésével tánc- és mozdulatpróba kellett, hogy kövessen. Mindez természetesen Felvinczy irányításával zajlott. Sőt, miután ezek és a hozzájuk kapcsolódó megbeszélések lefutottak, Felvinczy éjszakai világítópróbát is tartott. Éjféltől hajnali né­gyig gyakoroltatta a műszaki személyzettel a különböző fényeffektusokat.

Annyi egyéb tudnivaló mellett világítani is tudott.

Azokban az években, amikor még táncos komikus volt, minden héten világított legalább egyszer-kétszer. Amikor nem szerepelt, vagy amikor hamar végzett a szerepével, beállt világosítónak. Onnét, a világítópult mellől figyelte az előadást. Ő mindent látott, őt viszont nem látta senki. Hangoztatta, hogy: aki valamirevaló színházi ember, annak értenie kell a világításhoz, és legalább két hónapig bírnia kell, hogy éjszakánként nem alszik. Egyszer, egy véget nem érő világítópróbán, amikor már az éjszakázáshoz leginkább hozzáedződött műszakiak is jobbra-balra dőltek, Felvinczy hirtelen ordítozni kezdett: mi az a rossz fény ott oldalt, az a szürkésfehér?!

Azt felelték neki: az ott a napsütés!

Felvinczy annyira belemerült a világításba, hogy észre sem vette: reggel van. Az éjszaka nyitva felejtettek egy ablakot, és azon beragyogott a napfény. A felkelő nap.

Csakhogy ennek az elbeszélésnek a lapjain, vagyis a főtéren, ahol a szerző álldogál, a nap mindjárt lenyugszik. Háromnegyed hét volt. A szerző fájlalta a derekát. Az oldalát! A hátát!!! És nem értette, mitől van ez a hirtelen rátörő, erős fájdalom. Hiszen feküdt ő már csupasz betonpadlón, puszta földön, katonai fogdában deszkapriccsen, mégsem volt soha semmi baja; és órákig feküdt, nem tíz percig, mint most Felvinczy koporsójában!

Közhely, de azért leírom: tíz perc némelykor nagyon, de nagyon hosszú idő tud lenni.

Ezt a bizonyos hosszú tíz percet a szerző azzal töltötte, hogy megpróbálta elképzelni a koporsó födelére nehezedő földréteget. Számítgatta, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy a korhadásnak indult fö­dél összeroppanjon az egyre tömörebbé váló föld súlyától. Még azt is kiszámolta, körülbelül mekkora nyomás nehezedik egy négyzetcentiméterre. Aztán belefáradt a számolásba, vagy inkább rádöbbent a számítgatások hiábavalóságára, és a mennyezet stukkódíszítményeiben gyönyörködött.

 Sohasem látott még ilyen gyönyörű stukkódíszítményeket.

Elgyönyörködött volna bennük Ítéletnapig.

Megpróbálta elképzelni Felvinczyt, amint az elkövetkező percekben összeszedi magát. Amint az erdélyi asszony segítségével nyakkendőt köt, magára veszi elegáns öltönyét. Amint a sofőr és az orvos elvonszolja a nagyszínpadig, ahol éjszakára visszaváltozik az operett ördögévé.

Még egy kicsit ácsorgott a főtéren, de ő maga is tudta, hogy neki itt már semmi keresnivalója.

Elmehetett volna moziba. Csakhogy a városban egyetlenegy mozi volt, azt is éppen tatarozták.

Beülhetett volna a színházi büfébe vagy a büfé előtti társalgóba. Hallgathatta volna a színészek vicces ki- és beszólásait, ő maga is jópofáskodhatott volna. Csakhogy ehhez túlságosan fájt a dereka és a háta.

Azt remélte: hátha ezek Felvinczy fájdalmai. Hátha átvette Felvinczy fájdalmainak egy részét, és ami Felvinczynek fáj, ezáltal most egy kicsit kevésbé fáj. Hátha legalább ennyi haszna van az ő szerzői tevékenységének, e máskülönben teljesen fölösleges lődörgésnek.

Annyit azonban ő is tudott, hogy ilyesfajta tranz­akciók nem lehetségesek. Azzal is tisztában volt, hogy az iménti látogatástól Felvinczy csöppet sem vált számára fontosabbá, mint eddig volt. A testi fájdalom mellett, látva a lenyugvó nap utolsó fényfoltjait, nem érzett már semmi mást, mint a mindenre kiterjeszkedő, teljes közönyt.

Én pedig a magam részéről nem tudok, nem is akarok segíteni a szerzőn. Hiába várja tőlem, hogy én döntsem el helyette, mit kezdjen az előtte álló estével. Még a hát- és derékfájását sem enyhítem, mindössze annak a sejtésnek adok hangot, hogy az majd magától elmúlik, méghozzá hamar.

Egy dolog van, amit a magam részéről megtehetek a szerzőért: az, hogy elbocsátom őt ebből az elbeszélésből. Sőt, még útravalót is adok neki. Igaz ugyan, hogy történetünkben ő már nem fog sem vacsorázni, sem reggelizni, sem hazáig szóló vonatjegyet váltani, de azért nem árt, ha a szerzőnél van valamennyi pénz. Máskülönben össze lehetne téveszteni egy színésszel, Dobsony Vilivel, akiről azt írtam a történet elején, hogy nincs nála semmi.

Márpedig ő azt az ötszáz forintot, melyet a farzsebében talált, odaadta az erdélyi asszonynak, ha még emlékszik rá az olvasó. Akkor most mitévő legyek? Legszívesebben visszamenőleg megváltoztatnám ezt az eseményt, például oly módon, hogy az erdélyi asszony önérzetes volt, nem fogadta el a pénzt, és nem csúsztatta be a mellei közé, melyek egyébként meglepően üdék és feszesek voltak.

Igen ám, de számomra fontosabb, hogy szavahihető ember maradjak, mint az, hogy a szerzőnek legyen pénze (bár azért ezt sem tartom elhanyagolható követelménynek). Ugyanezért olyasmit sem írhatok, hogy lehorgasztotta a fejét, és ahogy nézi, nézegeti a földet, hát uramfia, egyszerre csak megpillant a főtér kövezetén egy elhullajtott pénztárcát.

Nem, ez így nem megy.

Azt lehetne csinálni, hogy visszaküldöm a színházba, és ott valakitől kölcsönkér egy ezrest a jövő hétig. A dolog azonban úgy áll, hogy a szerző utált kölcsönkérni. Megalázónak tartotta. Inkább éhezett. Arról nem is beszélve, hogy ma már nem megyünk színházba. Nincs előadás.

Másfelől semmi kedvem egy ilyen pitiáner dologgal bajmolódni, méghozzá az elbeszélés vége felé, hogy a szerzőnek van-e pénze vagy nincs, mert ha nincs, akkor lámpaoszlopnak nézik a kutyák. Néhány száz forint ide vagy oda, mit számít az?! Nem sajnálom én tőle!

Az a földhözragadt és elcsépelt, ám célravezető megoldás jutott eszembe, hogy a szerző oldalzsebéről eddig még egy szót sem írtam. Eddig még csak a farzsebről esett szó. Tehát a szerző mindjárt benyúl az oldalzsebébe, ahol nem csekély meglepődésére találni fog három vagy négy vadonatúj százforintos érmét, koronás címerrel.

A szerző talált az oldalzsebében három- vagy négyszáz forintot, melyről teljesen elfeledkezett. Ez most már bőven elég lesz neki a hátralevő néhány bekezdésre.

Odament a főtér túlvégén álló újságos pavilonhoz, mely még nyitva tartott. Vett egy ellenzéki napilapot, majd, némi gondolkodás után, vett egy kormánypárti napilapot is. Leült egy padra, és olvasni kezdte a híreket.

Részlet a Jelenkor Kiadónál a Könyvhétre megjelenő regényből.

• Kultúra [6]