A 2000 szerkesztősége megint kitalált valamit. Urbi et orbi címmel beindították városajánló rovatukat elsősorban nem budapesti olvasóik részére, és mivel egy idő óta, sajnos, e körbe számíthatom magamat is, érdekelt vagyok. Nos, a Simplicissimus fedőnevű vároském, nevét alaposan meghazudtolva, igen széleskörű anyagismeretről tesz tanúbizonyságot. A stílus szellemes, néha talán édeskés, ám parodisztikus: leginkább a régebbi Magyar Narancs hangvételének finomabb, megfontoltabb, úrifiúsabb változata.
Rendkívül szellemes Vladimír Macura Cseh macsek című tárcája (Bojtár Endre sziporkázó fordításában). Ugyanez már nemigen mondható el Zelei Miklós Toborzójáról – amolyan swiftiáda, az eredeti képzeletgazdagsága nélkül, mellőzve az embergyűlölő ír agyalágyult vaslogikáját. Spiró György T-boy főcímmel amolyan „kétperces” novellákat ad közre. (A szójáték, ha jól rémlik, Szilágyi Domokostól származik.) Tétova, néhol talán ízléstelen, egészében tanácstalan írások ezek, és így elbizonytalanodik a recenzens is. Nagyregénye óta Spiró nemigen publikált, és most ijedten kérdem magam: hát valóban ez készült oly sokáig ebben a fontos és gyengébb teljesítményeiben is mindig figyelemre méltó írói műhelyben?! Mintha ez a nagyon okos és nagyon meggondolt szerző minden önkontrollját elveszítette volna. Az első szöveg kivételével súlytalan ötleteskedés, a műgond szinte teljes hiánya, nyelvi igénytelenség, átgondolatlanság a sztoriban, majdnem mindig a legkézenfekvőbb megoldás elfogadása – ez nem téboly, inkább amolyan „lekent” horror, szürrealistának szánt, ám valójában vadnaturalista baleseti krónika. Hát Spiró is belekerült az elmúlt évtizedek legjobb alkotóit érintő prózai völgymenetbe?! Remélem, hogy ez csak valami félreértés…
Számomra a legfontosabb írás ezúttal is Margócsy István kritikai sorozatának újabb darabja volt; Juhász Ferenc utolsó verseskönyvét elemzi, jól tudva közben, hogy nem térhet ki az egész pálya legalább vázlatos áttekintése elől. Margócsy, Domokos Mátyás leltárhiány kategóriája nyomán, bevezeti a leltártöbblet fogalmát: „Ma is körül vagyunk véve jó pár olyan jeles és jelentős, ugyanakkor rettenetes alkotással (alkotóval), melyek mintha itt maradtak volna egy elmúlt korszakból… melyekkel leltárkészítés vagy elszámolás során nem tudunk mit kezdeni…” Bele lehet kötni ebbe a leltárosdiba (Szilágyi Ákos szellemes margináliákkal meg is teszi ezt), de a kategória mégis talán használható, hiszen mindannyian „érezzük”, hogy mit jelent. (Persze boldogabb lennék, ha Margócsy megmondta volna: kikre is gondol pontosan?) Később a kritika lelkiismeret-furdalásáról beszél Juhásszal kapcsolatban, ám az egész cikk gondolatmenete alapján talán nem túlzás az állítás, hogy őt is gyötri a bűntudat. Mert egyrészt tökéletesen üresnek, az irodalomtörténet barlangjaiba való műveknek tekinti Juhász teljesítményét, másrészt megállapítja: „valóban nagyon nagyot is alkotott”. Csodálja részleteit, látomásait, nyelvteremtő erejét stb. Magam azt gondolom, hogy ez, sajnos, mit sem jelent. Juhász Ferenc formája az, ami elégtelen, és ezen nem segíthet semmiféle mégoly zseniális nyelvi lelemény. Juhász eposzokat ír, ama híres „eposzi hitel” nélkül, a legobjektívabb műfajt teszi ki a maga parttalan és gátlástalan szubjektivitásának. Ez olyan ellentmondás, melyet semmiféle lángész nem képes feloldani. A nyelvi túlburjánzás, jelző-, képhalmozás éppen az objektivitást, a „most a Világ beszél” képzetét hivatott erősíteni, ám mindig megmarad a maga szomorú alanyiságában, formátlan lesz, a szubjektum túlcsordul az objektív formán, a mennyiség itt sem csaphat át minőségbe. Nem arról van szó tehát, hogy Juhász „rosszul sáfárkodott talentumaival”, éppen hogy jól kereskedett velük, mivel jelentős formátumú alkotóként semmi mást nem tett, mint követte a saját démonát. Így lett Juhász Ferencből „Juhász Ferenc”. Ezért kissé abszurd Lengyel Lászlónak az egyik margináliában megfogalmazott várakozása: Juhász még fog valami meglepőt produkálni, esetleg prózát – tőmondatokban.
Ha már a margináliáknál tartunk, korábban azt írtam, hogy félő, a dolog megmarad valamiféle „házibulicsevely” néha szellemdús, de kissé frivol szintjén. Hisz nyilvánvaló, hogy akkor sikeres az efféle vállalkozás, ha valódi párbeszéd alakul ki Margócsy és szerkesztőtársai között. Ez még mindig nem valósult meg, de a lehetőség már megvillan néha. Annyi viszont bizonyosan megállapítható: Juhász régóta nem kapott ilyen megértő, odaadó, néhol kimondottan szeretetteljes, aggódó figyelmet.
Megrendítő a lap illusztrációs anyaga, Szamódy Zsoltnak az elhagyott orosz laktanyákban készített fényképei.
- Rábeszélő [6]