Védő-óvó állampárt

Mink András [1]

„Mint új magyar Rosenkrantz és Guildenstern siettek törvényes uruk védelmére” – írta róluk Nagy W. András egy évvel ezelőtt (Beszélő, 1993. január 30.). Az akkori viharos országos gyűlésen ugyanis Für és Lezsák az elvbarát és alapítótárs Csurkával szemben Antall József mellett tört lándzsát. Igaz, utána Für megingott, s május végén, a Csurkáékkal (s mellesleg a „liberális” Debreczeniékkel) való végleges leszámolástól menekülve, lemondott az ügyvezető alelnökségről. Emiatt némely küldöttek még most is úgy tartják, határozatlan vezető, aki a feszült helyzetekben „képes bedobni a törülközőt”. Ugyanezek a vélekedők nem értettek egyet az alapszabály-módosítással (amely szerint, ha a pártelnök és a miniszterelnök személye nem azonos, akkor is lehet az MDF-nek ügyvezető elnöke): szerintük nem lett volna szabad az épp időszerű személyi konstellációra szabni a statútumot, emellett az ügyvezető elnök – akit ráadásul nem is az országos gyűlésen választanak meg – a színfalak mögött nagy hatalomra tehet szert, s közben az elnök díszpinttyé válhatik. Ezt a látszólag bázisdemokrata, valójában azonban a „bölcsész” alapító atyákkal ellenszenvező véleményt söpörte el végül az a nézet, hogy még mindig jobb az ügyvezető elnökség, mint az eredeti elgondolás, amely szerint Rosenkrantz és Guildenstern egymás társelnökévé lépett volna elő, kételyt ébresztve a valóságos elnök kilétét illetőleg.

A megválasztva meghatott elnök, fölszólalván, egyebek között a lakitelki alapító nyilatkozathoz való hűségre hívta föl a figyelmet De Lakitelek régen volt, s az egykori szövetséges – a Pozsgay vezette MSZMP-szárny – is már-már feledésbe merült. „Az igazságtétel – tágabb értelemben – maga a tudatos rendszerváltoztatás” – vallja az új MDF-program. A „népnemzeti” önmeghatározó jelző már végképp letűnt, helyette a „kereszténynemzeti” meghatározást lehet hallani. „Keresztény Magyarországot akartam. Csak ennek van jövője!” – hirdeti a dekoráció Antall József utolsó szavait, a miniszterelnök gyászkeretes fényképe mellett. Az egész ülésterem templomra emlékeztet: a pulpitust oltár gyanánt kivilágítják, a gyülekezetet – a szavazások kivételével – homály fedi… Antall József halálával tett igazán sokat azért, hogy pártja egy magyar CDU-vá váljék, olyan párttá, amely nem föltétlenül követőinek egyéni meggyőződéséből mutatja föl a keresztényiséget (ámbár prominensei közül aki teheti, igyekszik prezentálni keresztény neveltetését), hanem jóval inkább a tekintélyelv, a lojalitás parancsa és a szentkoronás hagyomány ébren tartása folytán.

Ezekre intettek a belső pártharcok is: aki eddig nem tudta, megtanulhatta Csurka esetéből, hogy jaj annak, aki nyíltan megkérdőjelezi a belső erőviszonyokat. A mostani fölállás összehangolt csapatmunkát demonstrál, viszont a valóságos vezetésben további teret nyertek a keresztényiesült pragmatikus elmék. Hogy az elnökség megüresedett helyeire Balsai és Schamschula miniszterek, valamint Dobos Krisztina és Salamon László parlamenti képviselők kerültek be, az a kemény jobbközép vonal megerősödését mutatja, amely inkább idegenkedik a jobbszéltől, mint az alapítók, de éppolyan mereven zárkózik el a „szociálliberálisoktól”.

Az ideológiai szószt egyelőre főként az alapítók kavarják. Lezsák például – nyilván az úgynevezett liberálbolsevizmus veszélyére intve – egy sorban említette meg Thürmer, Horn Gyula, Hajdú János, Nagy Sándor, valamint Pető és Kuncze nevét. E nyomvonalon továbbhaladva, ám némileg fajvédő irányba véve a kanyart, Für azt fejtegette, hogy „a magyarság megmaradásának nagy műve” forog kockán, mivel a hatalomra törő „baloldali blokk” „gondolkodása nemzetközi”. Hogy létezik egy olyan tömörülés is, amely liberális blokknak nevezi magát, az már nem fér bele a nemzeti-keresztény angyal és a baloldali ördög harcáról festett képbe. Nem nyílik itt valami széles tér a jobb- és balfelé egyaránt nyitottság eszméjének, amelyet múlt heti számunkban a Fidesz elnöke fejtett ki.

Az MDF-program belpolitikai része –ahogy Boross miniszterelnök jellemezte – „a szolgáló, védő, óvó állam” ígéretével halmozza el a választókat. Boross szívéhez sem a totalitárius állam, sem az „agyonliberalizált és -decentralizált állam” nem áll közel. A centralizmust szerinte a szomszédban folyó háború meg a „migrációs veszélyeztetettség” indokolja. A veszélyeztetettség tehát – ismerjük ezt – máris igazolja a végrehajtó hatalom tekintélyét. Ezenkívül a közigazgatási gyeplőt is szorosabbra fognák: megerősítenék az önkormányzatok gazdálkodásának és törvényes működésének ellenőrzését, több feladatot adnának a köztársasági megbízottaknak és a középszintű állami szerveknek, a jegyzőt a képviselőtestület packázásaitól mentesítve, az állami középszint alá rendelnék, s „több mozgásteret” adnának a polgármestereknek. Új alkotmányt is szorgalmaznak, tekintettel a rossz emlékű ’49-es dátumra és arra, hogy még mindig sokallják a kétharmados törvények számát. De a legelső a közbiztonság erősítése; ennek érdekében például megerősítené a gazdasági rendőrséget, jobban gondoskodnának a rendőrség hivatásos állományának jövőjéről, ösztönöznék a vagyonvédelmi beruházásokat, a büntetőeljárásokban pedig több jogot adnának a sértetteknek. Az MDF-es állam természetesen a gazdaságban is erősebb, mint ami a liberális szájízeknek megfelelne. Ennek egyik hátulütője, hogy az állam meggyengülhet, mert a kedvezőtlen folyamatokon nem lehet állandóan szervezeti és törvénymódosításokkal úrrá lenni. A többségi, hitbizományosi államelv a gazdaságban – egy a szocializmus kutatásában jeleskedő közgazdász kifejezésével élve – „szabályozási illúzióként” bénítja meg a tetterőt és a fantáziát; a mindenható többség álmában nemigen kapnak helyet a piacot egybehangoló vállalkozói, szakértői fórumok vagy pláne a szakszervezetek. De azért a program határozottan állást foglal a privatizáció, a kedvezményes hazai magánosítás és a tőkeimport folytatása mellett (a bankok esetében ragaszkodva „a nemzeti érdekeket biztosító tulajdonarány” megtartásához), ugyanakkor súlyt helyez a hazai piac védelmére is, többek között a honfitárs vállalkozóknak kedvező közbeszerzés bevezetésével.

A csurkizmus öröksége persze leginkább a „tájékoztatáspolitika” frontján tartja magát. „A Magyar Demokrata Fórum elítéli az országot és a magyarságot bíráló és lejárató belföldi és külföldi megnyilatkozásokat” – hirdeti a külpolitikai fejezet. S ahogy arról Fekete György tájékoztatáspolitikus beszámolt, a megfelelő fejezet részévé vált az a kitétel is, miszerint „A nemzet érdeke előbbre való, mint az egyéni alkotói érdek”. Nem baj, ha tehetségtelen, az a fő, hogy óvja-szolgálja az államot…

• Beszélő [7],
• Eörsi János [8]