Homlokomon, mint vén
kelttésztán a bús redő,
vastag hurkákat vet
a lángpallos hátán
elnyargaló bősz idő.
Pöttyösbögrö bánat,
mely szívemen szétterül,
e kis hazának
– egyesek szerint! Haha! –
túl sokba kerül.
Alapítok alapítványt,
sí rock operát,
felfedem keblem titkos kapuját,
de nyugtom mégse nem lelem,
mert e kis, magyar szíveken,
nem látom bronzani
saját alakom daliás szarabát.
Óh! Hálátlan nemzet,
édes, ártatlan gyermekem!
Mily gyalázat, hogy önzetlen,
telkilaki dallosod
érdemei garmadát, ily
könnyedén kézzel veszelyted el!
De lesz még itt kikelet! Vonulás!
Kelevéz! Roham és híjjegés!
Aranyos sarkantyúk pengise!
A Nagy Magyar Minőség ül még itt
bált, kutyaháziak!
Mirellit pulykák és egyéb madarak!
Szívem bukszája szottyadva bár, de
sátorverő hőskaromban még
bömbölni érzem az őserőt!
Ütök én még sátrat ellentek, a gőgös
Parlament előtt!
De akkor lesz jaj! Károgás!
Lészenig fogaknak csikorgatása itt!
De én csak ülök majd, magosan,
felhőkbe karcoló tornyom leghögyén
és elmosolygok tájtokon.
Nem büntetek.
Meggyakorlom fényes kegyemet
felettetek.
És lassan, hogy megérthessétek
minden igazgyöngy-könny szavam,
fejetekre
olvasom – összes versemet.
- Kultúra [6]