Amikor 1993-ban a Közép-európai Egyetemre (és Magyarországra) kerültem, egyik első feladatom a felvételi interjú volt. Emlékszem egy orosz jelöltre, akit megkérdeztem, hogy mikor alkalmazandó a bécsi vételi egyezmény. Arról kellett volna beszélnie többek között, hogy a szerződő felek telephelye különböző államokban kell, hogy legyen, és hogy ezek az államok szerződő államok kell, hogy legyenek. A jelölt azt felelte, hogy mivel a bécsi egyezmény piacorientált, minél gyakrabban kell alkalmazni. Kérdeztem, hogy alkalmazandó-e például, ha orosz a vevő és angol az eladó. Mondta, hogy Oroszország szerencsére már a piacgazdaság felé tart, bár még sokat kell tennie, de a verseny és a piacgazdaság fontos, és ezért alkalmazni kellene a bécsi egyezményt, mert így tovább erősödik a piacgazdaság.
Amikor ezt elmeséltem egy kollégámnak, úgy kommentálta, hogy „átesett a ló másik oldalára”. Szerintem nem. Ott maradt, ahol volt. Ugyanazon az oldalon. Az ideológia oldalán. Azon az oldalon, ahol vannak alaptételek és szókapcsolatok, melyek mindig az igazsághoz vezetnek – és amelyekre akkor is lehet támaszkodni, ha nem készültél. A „párt vezető szerepét”, a „békeharcot” most egyszerűen felváltotta a „verseny” és a „piac”. A gondolkodás maradt olyan, amilyen volt. Tekintély- és dogmaorientált. Ezt az új megjelenési változatot kommunista piacgondolkodásnak nevezhetnénk.
Évekig hallottam ilyen válaszokat diákoktól és diákjelöltektől. Köztük magyaroktól is. A „piacgazdaság” és „verseny” mellett egyre többször tették a megváltó bűvös szavak retorikai erőterébe a „munkahelyteremtést” és a „fenntartható fejlődést” is. Azt hiszem, sokan őszintén hitték, hogy minél lelkesebben beszélnek a piacgazdaságról, annál távolabb vannak a dogmatikus gondolkodástól. Lehet, hogy volt, aki ravaszkodott, halandzsával helyettesítve a választ, de volt, aki észre sem vette, hogy nem dogmákat rombol, hanem sablonokat igazol és erősít.
Talán túl közel van még a kommunizmus. Túl közel van még az a reflex, hogy akkor lehetünk csak igazán értelmiségiek, ha az ellenkezőjét mondjuk annak, amit a párt és a pártállam mond (pontosabban, mondott valamikor). Persze most rohamosan nő azoknak a száma, akik a valamikori disszidensek tételeit követik, hisz ez most már nem a bátrak vonala, nem kell hozzá erkölcsi tisztesség és kockázatvállalás. Most ez a kelendő. Így sokszor még addig a kínai (kommunista) flexibilitásig sem jutunk el, hogy nem a macska színe a fontos, hanem az, hogy fog-e egeret. A gazdasági megoldások közül hajlamosak vagyunk azt választani, amelynek nincsen „kommunista színezete”, azzal szemben, amelynek van – függetlenül attól, hogy melyik a hatékonyabb. Még mindig nem az egérfogás a lényeg. A szabadpiaci fundamentalizmusnak – melynek gyökerei vannak a kommunizmust megelőző társadalmakban és gondolkodásban is – most megjelent egy új, térségünkre különösen jellemző változata, a kommunista piacgondolkodás. Ezt persze nem tudom és nem akarom általánosítani. Nem egysíkú és nem osztatlan a mai valóságlátás, de különös makacssággal maradt fenn az a megszokás, hogy dogmák irányában igazodjunk. Így persze könnyebben csempészhetjük magunkat a haladás és a bölcsesség oldalára – és remélhetjük, hogy ez a pozíció „fenntartható fejlődést” biztosít a számunkra.
Ez megnehezít minden bírálatot, mert nem lehet komolyan szembesülni a valósággal, ha ki van zárva a kétely. Pedig a kapitalizmus és a piacgazdaság pont abban jobb, hogy bírálható, tehát módosítható, javítható, fejleszthető. Addig azonban nincsen komoly bírálat, amíg a szóba jövő megoldásokat aszerint rangsoroljuk, hogy milyen messzire vannak olyan megoldásoktól, amelyek a kommunizmus alatt léteztek. Nem szabadultunk meg a kommunista dogmatizmustól, amíg egy megoldás hatékonyságát előre feltételezzük (aszerint, hogy állami vagy privát), ahelyett hogy vizsgálnánk. A Delta Airlines az jó, mert privát (annak ellenére, hogy pillanatnyilag csődeljárás alatt van), a Finnair vagy mondjuk az Air New Zealand (vagy a Lufthansa 1997-ig) pedig biztos rossz, mert többségi tulajdonosa az állam. Ez pont olyan téves és ostoba, mintha azt mondanánk, hogy a Delta ellen azért van csődeljárás, mert privát, tehát rossz.
Néhány évvel ezelőtt a szerbiai elnökválasztáson feltűnt egy igen érdekes figura. Francia elnökválasztásokon volt rá példa, hogy egy komikus is beszállt, tisztán heccből. Itt nem biztos, hogy heccről volt csak szó, bár hasonló volt az eredmény. A jelöltnek a ragadványnevét jegyezte meg a közönség: „Mújó, a tolvaj”. Azt is megjegyezték, hogy házasságot ajánlott Carla de Ponténak, a hágai törvényszék főügyészének, azt ígérve a szerb választóknak, hogy e házasság révén az ügyésznő majd szerbbaráttá lesz. Persze magyaráznia kellett a nevét is. A magyarázat egyszerű volt. „A Mújó, a tolvaj nevet a kommunizmus alatt kaptam, márpedig köztudott, hogy amit a kommunisták mondanak, annak mindig az ellenkezője igaz.”
Azt akarom ezzel mondani, hogy talán ideje lenne túllépni azon, hogy mindig a kommunizmus legyen az elrugaszkodási pont az igazság keresésekor. (Akár úgy, hogy ami kommunista, az igaz, akár úgy, hogy ami kommunista, annak az ellenkezője igaz.) Nyilván a piacgazdaság lesz az elkövetkező generációk gazdasági közege. A piacgazdaságnak sok változata van – és még több változata lehetséges. Nem szentségtörés és nem kommunizmus, ha a piacgazdaság irracionalitásairól beszélünk. Viszont védtelenek maradunk az irracionalitásokkal szemben, ha minden bírálatot azzal a retorikai kérdéssel lehet lesöpörni, hogy „vissza akarod állítani a kommunizmust?”; vagy pedig azzal az állítással, hogy „vagy ez van, vagy kommunizmus. Választhatsz. Ne siránkozz, hanem döntsd a kommunizmust.”1
Ennek a kommunista piacgondolkodásnak az a következménye, hogy a piacgazdaság irracionalitásairól sokkal többet beszélnek Nyugaton (ahol kevesebb az ésszerűtlenség), mint a volt kommunista államokban (ahol több az ésszerűtlenség, de csak jót illik mondani a piacról és a versenyről). Errefelé még mindig visszafogja a cselekvést (de a gondolkodást is) az az aggodalom, hogy kommunistának tűnünk, ha valami rosszat mondunk a versenyről és a piacról. Pedig lassan elég lenne már abból, hogy minden gondolat a kommunizmushoz kötődjön, hogy onnan vezessünk le minden értékítéletet. Ki kellene már törni ebből a bűvös körből. Nehéz helyreigazítani, javítani, ha minden piaci tökéletlenség bírálatát azzal lehet elvágni, hogy a kommunizmusban ez még sokkal rosszabb volt. Körülbelül két évtizede nincsen már kommunizmus. Ez majdnem annyi idő, mint ami a két világháború közt eltelt. Most már ne a kommunizmushoz igazodjunk. Ne próbáljuk a megvéd-jüka-bé-két hangulatterébe és erőterébe helyezni a pi-ac-gazda-ság-ot. Nem ott a helye. Nem a békével volt a baj. Nem a piacgazdasággal van a baj. Az a baj, ha pártvonal és hithűség helyettesíti a gondolkodást.
A verseny sodrása
Vannak ma is bűvös szavak, melyekben hiszünk, ahelyett hogy komolyan vennénk őket. Ilyen a verseny. Ez persze olyan kulcskategóriája a piacgazdaságnak, mely rengeteg esélyt és előnyt teremtett. A kommunista államokban (különösen az első évtizedekben) nem a piaci szereplők, hanem a fogyasztók versenyeztek. Állhatatossággal (úgy, hogy már éjjel sorba álltak a reggel nyitó bolt előtt) vagy találékonysággal (kapcsolatokat, kiskapukat keresve és találva). Volt valamennyi verseny a kommunista államok gazdaságaiban a piaci szereplők között is – egyes országokban és különösen a későbbi években –, de ez nem mérhető ahhoz, amit a verseny jelentett és jelent a piacgazdaságban. Szóval nem lenne semmi értelme tagadni a piaci versenyt és annak a pozitív szerepét. De ebből nem következik, hogy ami verseny, az jó, és feltétlenül jót hoz.
Nem mindegy például, hogy milyen versenyről van szó. Az eredeti pozitív modell a piaci szereplők versenye. Az alapképlet a következő: akik valamit el akarnak adni, azok el kell, hogy nyerjék a vásárló tetszését. Ez akkor sikerül, ha jobb, tetszetősebb az árujuk – és ha viszonylag olcsón adják. Mivel a többi piaci szereplő is ebben az irányban mozog, versenyeznek, és ez jó a fogyasztónak. De ma nem minden verseny így strukturálódik. A piaci szereplőknek persze az lenne jó, ha nem lenne verseny, mert akkor nem kellene minél jobbat és minél olcsóbbat kínálni. Ezért – ha nem lenne állami beavatkozás – monopóliumok alakulnának. El kell csak olvasni J. K. Galbraith The Triumph című, a hatvanas években írt regényét. A poén az, hogy az állami beavatkozástól mentes szabad verseny kommunizmusba torkollik. De amint mondom, ez irodalom. Híres közgazdász regénye, esetleg irányregény, de regény. De vegyük a valóságot. Persze ma is létezik és fontos a piaci szereplők versenye, és van versenyjog, amely gátat szab a monopóliumoknak. Az is tény azonban, hogy – különösen a mi térségünkben – egyre jelentősebb az államok versenye egy-egy piaci szereplőért (és ezzel zsugorodik a piaci szereplők versenye a fogyasztóért). Ezt a versenyt hevíti, hogy egyre több az állam. A volt Szovjetunióból tizenöt új állam alakult, Csehszlovákiából kettő, Jugoszláviából előbb öt, majd Montenegró kiválásával hat, ha Koszovó is függetlenedik, akkor hét. Egyre több és több lesz a lelkes versenyző és versenytárs. Ennek a versenynek a sodrásában versenyképes államok születnek – olyan államok, ahol például alacsonyabbak a bérek, alacsonyabbak az adóterhek (tehát kevesebb a közpénz), és „rugalmasabbak” a környezetvédelmi szabályok. Vajon ez a verseny is ugyanolyan kívánatos, mint a piaci szereplők versenye a fogyasztóért?
Vagy vegyünk egy másik példát. Bonyolult és nehéz a verseny megítélése a gazdasági szférán kívül. Mondjuk az oktatásban vagy az egészségügyben. Maradnék az oktatásnál, mert ezzel foglalkoztam majdnem egész életemben. A versenynek sodrása van. Ez hoz eredményt. De nem minden sodrás visz pozitív irányba. Emlékszem, hogy hat-hét évvel ezelőtt, néhány pesti, berlini és amerikai kollégámmal együtt, Soros György meghívott, hogy beszélgessünk a grúz oktatási miniszterrel, aki egy új jogi magánegyetem támogatására kérte Sorost. A bevezetőben a grúz résztvevők áttekintést adtak a jogi oktatásról Grúziában. Kiderült, hogy (legalábbis akkor) százkét jogi magánegyetem volt Grúziában a nyolc állami mellett. Úgy éreztem, hogy ezt büszkeséggel mondták. Nincsen többé bürokrata pártállami okvetetlenkedés, szabad kezdeményezés van. Grúziának egyébként kb. öt-hat millió lakosa van. (Hogy egy párhuzamot is mutassak, Németországban egy jogi magánegyetem van.) Soros úgy döntött, hogy nem száll be egy százharmadik jogi magánegyetembe.
Ezt az írást egy felvételi példával kezdtem. Hadd tegyek hozzá itt egy másik tapasztalatot a CEU-ból (Közép-európai Egyetem). Amikor virágozni kezdtek a jogi magánegyetemek a kelet-európai térségben (Grúzia a legkirívóbb, de nem az egyedüli példa), gyakorlatilag használhatatlanok lettek az osztályzatok, mint felvételi támpont. Korábban sem volt persze mindegy, hogy hol kapott egy diák jeles vagy jó osztályzatot, de most, hogy a magánegyetemek gombamód elszaporodtak, „megnyílt az olló”. Ezúttal minőségi ollóról van szó, és nemigen lehetett többé az osztályzatokra támaszkodni.
Az lenne persze a természetes (vagy talán azt mondom, „kívánatos”), ha a magánegyetemeket a verseny a minőség irányába sodorná. Sokfelé azonban, úgy látszik, a könnyű diplomaszerzés irányában alakult verseny – vagy legalábbis ebben az irányban is. Szóval nem úgy van, hogy legyen csak verseny, és utána biztos, hogy jó irányba sodródnak a dolgok. Lehet, de nem biztos, hogy jó irányba sodródnak.
Vennék egy amerikai példát is. 1988 óta minden évben kb. három hónapot tanítottam az Egyesült Államokban. A jogi karok versenyét ismerem közelebbről. Azt hiszem, vitathatatlan, hogy ez a verseny a minőség felé sodorja a résztvevőket. Az is többé-kevésbé elfogadott, hogy a világon a legjobb jogi karok Amerikában vannak. Az azonban csak eszmény (vagy dogma), hogy a minőség önmagában útmutató. A minőséget valamiképpen mérik is. A verseny a mércék felé igazodik. Ami az amerikai jogi karok versenyét illeti, a US News and World Reportban minden év április elején megjelenik egy rangsor. Ez azoknak a jogi karoknak a rangsora, melyek diplomáit elismerik, azaz amelyek végzettjei ügyvédi vizsgát tehetnek. Az idei (2007) listán 180 jogi kar van. Mindenki vitatja a rangsorolás méltányosságát, de mindenki komolyan veszi, és igyekszik előbbre jutni a ranglétrán. Ez persze úgy történik, hogy alkalmazkodnak a rangsoroláskor alkalmazott mércékhez. Mivel fontos, hogy milyen a felvett diákok LSAT2 eredménye, ezért az egyetem nem szívesen vesz fel valakit, akinek az LSAT-je gyengébben sikerült; akkor sem, ha, mondjuk, bizonyított a gyakorlatban, nyelveket beszél, vagy egyéb előnyei vannak, melyeket a US News and World Report nem mér. Mivel az újság április elején jelenik meg, gyakorlatilag csak az őszi szemesztert veheti figyelembe. Ezért az őszi szemeszter oktatását erősítik jobban, és ügyelnek, hogy akkor legyen megfelelőbb a tanárok és diákok aránya. A verseny természetesen a mércék irányába sodródik. Ez nem mindig hoz racionális és kívánatos eredményt. Fenntartanám azonban az a megállapítást, hogy mindent összevetve, és beleszámítva az irracionalitásokat is, a jogi karok versenye (és mondhatnám az egyetemek versenye) Amerikában elsősorban minőségorientált és magasabb szintű oktatást eredményez.
Vegyünk még egy amerikai példát. Amikor Bush elnök 2002-ben bevezette a „No Child Left Behind” programot (talán úgy fordítható, hogy „Ne hagyjunk magára egyetlen gyermeket sem”), országosan ellenőrizték a diákok számtan- és olvasástudását.3 Az eredmények lesújtóak voltak. Ezek után, hogy jobb eredményekre ösztönözzék az iskolákat, az állami támogatást az olvasás- és számtaneredményekhez kötötték. A reagálás a piac és a verseny logikáját követte. Az ország iskoláinak 71 százalékában csökkentették a történelem, művészet és egyéb tantárgyak óraszámait, hogy több idő maradjon számtanra és olvasásra, és így jobbak legyenek a releváns versenyszámokban.4 Több texasi iskolában megkettőzték a számtan és olvasás óraszámát a hatodik és hetedik osztályokban (persze a többi tantárgy kárára). Hogy versenyben maradhassanak a közpénzekért, 125 iskolában úgy döntöttek, hogy a diákok egyáltalán nem vehetnek fel más tantárgyat, hanem csak számtant, olvasást és tornát. Az egyik ilyen iskola igazgatója, Samuel Harris (korábban az amerikai hadsereg alezredese), úgy nyilatkozott, hogy ezek drákói, de szükséges intézkedések.5
Mindezzel azt akarom mondani, hogy nem akkor tartunk jó irányba, nem akkor vagyunk túl a dogmatikus gondolkodáson, ha hiszünk a versenyben. (Persze még kevésbé akkor, ha eleve elvetjük a versenyt.) Nincsen nagybetűs Verseny, nincsen nagybetűs Piacgazdaság, mint ahogy nincs nagybetűs Szocialista Demokrácia. Konkrét helyzetek vannak. Az élet van.
Menedzserfizetések
A mai piacgazdaság egyik legtöbbet vitatott irracionalitása a menedzserfizetések összege. Az összeg mellett vitatott az is, hogy mennyire ösztönző a menedzserrel kötött egyezség. A megkötött szerződés rendszerint elvágja a fonalat a menedzser anyagi szerencséje és a vállalat sorsa között, mivel hatalmas végkielégítésben egyeznek meg, mely akkor is jár, ha a menedzsert sikertelenség miatt menesztik. Ezt csak részben ellensúlyozza az a tény, hogy sok menedzser a fizetése egy részét részvénycsomagban kapja.
Hogy egy példát hozzak, Atlantában, ahol az év első három hónapját szoktam tölteni, nagy port kavart fel Bob Nardellinek, a Home Depot üzletlánc vezérigazgatójának (CEO – Chief Executive Officer) fizetése. Mint minden más CEO, Nardelli is az eredményes gazdálkodást és a munkahelyteremtést tűzte zászlajára. Az első eredmények elmaradtak a várakozások mögött. Ezért jött a szokásos intézkedés, a „karcsúsítás” (downsizing). Egy volt diákom szerint, aki közelebbről ismerte a Home Depot-t, kb. 200 dolgozót bocsátottak el, főleg pénztárosnőket és eladókat; ezeknek az évi átlagfizetése 25 000 és 30 000 dollár között mozgott. Így a karcsúsítás körülbelül 5-6 millió dollár évi megtakarítást hozott. Az is megmutatkozott, hogy az elbocsátottak nélkül is meg lehet szervezni a munkát. Ez egy olyan racionalizálási lehetőség, mely a kommunista gazdaságban nemigen volt adott. Emlékszem, hogy az újvidéki Jogi Kar portásfülkéjében a hetvenes-nyolcvanas években állandóan két portás volt, alig fértek el, nem volt semmi racionalitás abban, hogy ketten legyenek – de ketten maradtak. A példa eddig arra lejt, hogy megállapítsuk: a Home Depot hozzáállása az ésszerű – és ez persze nem lenne felfedezés. De az ilyen irányba sikló gondolat egy akadályba ütközik. Az akadály az a tény, hogy 2000 és 2005 között Bob Nardelli évi fizetése 156 millió dollár volt – és amikor 2006-ban sikertelenség miatt menesztették, 210 millió dollár végkielégítést kapott.6 Hogy érzékelhetőbbé tegyem ezt az elképesztő összeget, hadd mondjam el, hogy Nardelli a fizetéséért naponta kb. 20 luxusautót vásárolhatott volna. (Mellesleg, autóra nemigen volt szüksége, mert külön bónuszként korlátlan luxusautó-használati joga is volt.) Szóval, ha számolunk, az is kiderül, hogy ha a sikertelen év után Nardelli fizetése 150 millió dollárra csökkent volna, nem kellett volna senkit sem elbocsátani, mert ezzel ugyanakkora lett volna a megtakarítás, mint kétszáz dolgozó elbocsátásával. Hadd tegyem hozzá még azt is, hogy a várt siker elmaradása mégiscsak inkább múlhatott Nardellin, mint a kaszszírnőkön. A számokból kiderül az is, hogy a Home Depot-ban Nardelli évi fizetése körülbelül ötezer-ötszáz munkahelynyi fizetést jelentett és fedett le. Ezek nem „bizonyos elhajlások” vagy „sajnálatos aránytalanságok”, ez Orwell belopódzkodása a valóságba. A Nardelli-eset sok kommentárja egyikében Bob Herbert ezt írja a New York Timesban: „Az Egyesült Államok hatalmas vagyona elosztásának alapvetően méltánytalan voltát annak kell tekintenünk, ami: alattomos betegségnek, mely felemészti a társadalom szerkezetét, és aláássa a jövőjét.”7
És a Nardelli-történet nem egyedülálló. Amerikában a menedzserfizetések megsokszorozódtak az utóbbi években. Erről írva, az International Herald Tribune a 2005-ös évet – amikor 27%-kal nőttek a menedzserfizetések – szerényebb évnek tartja az előzőekhez viszonyítva.8 Európában is egyre bizarrabb összegek kerülnek kifizetésre. Hogy még néhány példát hozzak, Ray Irani, az Occidental Petroleum vezérigazgatója (CEO) 400 millió dollárt kapott 2006-ban.9 McKinnell, a Pfizer vezérigazgatója 198 millió végkielégítést kapott; Ivan Seidenberg, a Verizon vezérigazgatója öt éven át 109 millió dollárt kapott, mialatt a Verizon részvényeinek értéke 5%-kal csökkent.10 A Pepco Holdingsban a vezérigazgatói fizetés 22%-kal nőtt 2005-ben.11 Ebben az adatkörnyezetben szinte rokonszenvesen szerénynek tűnik, hogy Werner Seifert, a Deutsche Börse vezetője, akit az elégedetlen részvényesek távozásra kényszerítettek, 10 millió euró végkielégítést kapott.12
Ezek az összegek csak egy olyan térben alakulhattak így, ahol gyakorlatilag nincsenek fékező mechanizmusok. Emellett a monstrum-fizetések nem is eredményfüggők. Lehetnek persze vezérigazgatók, akik – tudással vagy szerencsével – fényes sikerpályára viszik a céget, de az ezer vagy több ezer munkahelynyi fizetésnek ez nem előfeltétele. Az is kérdés persze, hogy egy igazán sikeres húzás mögött a vezérigazgató áll-e, vagy a szakértők, akik előkészítették a döntést (és akiket nem minden esetben az új vezérigazgató hozott). Mindenesetre, a vezető menedzserek javadalmazása egyre több helyen teljesen elszakadt az emberi igényektől – és komoly tehertételt jelent a piaci versenyben. Nardelli fizetése nem két, hanem ötezer-ötszáz portást jelent az újvidéki Jogi Kar portásfülkéjében. (És ha a 156 milliós fizetésből racionálisnak ismernénk el 6 milliót, azaz egy ötszáz munkahelynyi – még mindig elképesztő – fizetést, akkor is ott tolakszik ötezer felesleges portás.)
Persze a dogmatikus hozzáállás – pláne ha önérdekkel is párosul – sohasem az új irracionalitásokkal igyekszik szembesülni. A képlet egyszerűbb és világosabb célpont, mint a valóság. Az, hogy Nardelli egy sikertelen év után elbocsát 200 pénztárosnőt, ahelyett hogy a saját fizetését csökkentené 150 millió dollárra (!), egy elfogadott képletet követ. Egy elfogadott képletet követett a szovjet gazdasági vezetés is, amikor a bürokrácia példátlan burjánzása után is úgy akart racionalizálni, hogy a már többször kifosztott kulákoktól vett el.
Mi magyarázhatja a menedzserfizetések gátlástalan növekedését? Tény, de nem sokat magyaráz, hogy erre sodródtak a dolgok. A sodrásban aztán állandóan módosulnak az összehasonlítási alapok – de nem módosul az élre kerülés ambíciója. Nem értek el olyan extrém határokat, mint a menedzserfizetések, de sokak szerint nem állnak reális talajon az ügyvédi órabérek sem. Amikor erről egyszer egy bostoni ügyvéd ismerősömmel beszéltem, ezt mondta: „Valóban irreálisan sok, amit óránként kapok. Sokkal kevesebbel is beérném. De ha arra gondolok, hogy az a korlátolt X … mennyit kap, akkor mégiscsak valamivel többet kell, hogy kérjek.” (X-et én is ismertem, nekem is az a véleményem, hogy nem sok haszna lehet belőle az ügyfeleknek.)
Szóval azt valahogy érteni lehet, hogy ha valami elszabadul, ha állandóan módosulnak az összehasonlítási alapok, akkor egyre feljebb és feljebb igyekszik kialakulni valamilyen rangsor. De hogyan szabadulhattak el ennyire a dolgok? Hol voltak és hol vannak a tulajdonosok? A magántulajdon gazdasági racionalitásának első képletét a hatvanas-hetvenes években láttam Jugoszláviában, amikor megnyíltak az első magánvendéglők. A tulajdonosok nem valamilyen tervet vagy pártvonalat követtek a megrendeléseknél, hanem azt, hogy a vendégek mit szeretnek. Annyi alkalmazottjuk volt, amennyi kellett – lehetőleg inkább kevesebb, mint több. (Igaz, hogy nagyon sok nem is lehetett, mert sokáig öt volt a törvényes maximum.) Így alakult Újvidéken Lajos bácsi ma már legendás „Dominó” kocsmája – és jól is járt vele a Lajos bácsi. Ez a tulajdonlás-képlet egyszerűen kizárta azt a lehetőséget, hogy minden racionalitástól elszakadó fizetések alakuljanak ki (mint ahogy kizárta annak a lehetőségét is, hogy hónapokig olyan italt hozassanak, amit a vendégek nem isznak). Persze más Lajos bácsi Dominója és a többi privát kocsma, és mások a nagyvállalatok. De valahogy – legalábbis a kommunizmus felől nézve – úgy tűnt, hogy a tulajdonosi érdekeltség, a magántulajdon, a piacgazdaság minden szinten biztos gátat emel az ésszerűtlenségek elé. Ennek az ellenkezője lenne igaz? Nem. Biztos, hogy nem az ellenkezője igaz, csak arról van szó, hogy egyszerűen nem szabad és nem lehet továbbra is a kommunizmus perspektívájából nézni a piacgazdaságot. A tulajdon ma egyszerűen nem azt jelenti, mint a klasszikus kapitalizmusban, vagy mint a szocializmus alatt eltűrt magánvállalkozásokban. Szinte minden amerikai kollégám tulajdonos – azaz részvényes. Mivel foglalkoztatott a gondolat, minden közelebbi ismerősömet megkérdeztem, meg tudja-e mondani, hogy minek a tulajdonosa, illetve résztulajdonosa. Senki se tudta! Sokan példát sem tudtak mondani. Azért nem, mert részvénycsomagjaik vannak, portfólióik, melyeknek rendszerint valamelyik bank viseli gondját. Eközben az egyik vezérelv az, hogy ne egy helyen legyen a pénz, tehát több helyen legyen részvényes (tulajdonos) a befektető. Ez Magyarországon sem rendhagyó. Persze mindenütt vannak kisebb és nagyobb részvénycsomagok, vannak olyan egyéni tulajdonosok is, akik kezükben tartják a részvényeknek több mint 50%-át, vannak különböző képletek. De kétségtelen tény, hogy ma az esetek nagy százalékában a tulajdonlás nehezen áttekinthető (ehhez hozzájárulnak a kereszttulajdonlások is), és tény, hogy a részvényesek számottevő részének szinte semmi kapcsolata nincs a vállalattal, amelynek részvényese. Ki dönt akkor a menedzserfizetésekről? Ki vagy mi látja el a magántulajdonos kulcsfontosságú racionalizáló szerepét? Ez nem egyszerű kérdés. Ha a részvényesek ténylegesen részt is vennének/vehetnének a döntéshozatalban, nem biztos, hogy értenék, mi történik. Rendkívül sok időráfordítást és hozzáértést követel, hogy valaki tényleg részt vehessen. Az Enron-botrány kommentátorai kiemelik, hogy különlegesen átláthatatlan helyzetet eredményezett a sok „különleges rendeltetésű egység” (special-purpose entity, azaz SPE). A Powers-bizottság, melynek feladata volt az Enron-ügy feltárása, azt állapította meg, hogy az Enron nem felelt meg egy alapvető követelménynek. Nem láttatta a tranzakciók lényegét olyan módon, hogy az érthető is legyen azok számára, akik a pénzügyi jelentéseket olvassák.13 A bonyolultság, átláthatatlanság (azok számára is, akik hivatottak érteni, hogy mi történik) nem csak az Enronra jellemző, bár itt egészen végletes méreteket öltött. Az alapkérdés az, hogy adva van-e a döntés lehetősége azok számára, akiknek joguk van dönteni, vagy részt venni a döntésekben.
Láttam a jugoszláv „társadalmi önigazgatást”. Az elv az volt, hogy mindenki részt vesz a döntéshozatalban, mindenütt, ahol valami módon érdekelve van. Tehát az egyetemen, ahol tanítok, a lakók tanácsában, ahol lakom, a tudományos érdekközösségben, mert tudományos munkákat igyekszem megjelentetni, a fiaim iskolájának az iskolatanácsában, a művelődési érdekközösségben, különböző egyéb kerületi, városi, tartományi és országos érdekközösségekben. Ha minden értekezletre elmentem volna, ahová hivatalos voltam, ez, azt hiszem, napi 15-20 órát jelentett volna. Ha az anyagokat is elolvastam volna, többet. Az önigazgatás egyébként érdekes eszméjében azonban az adott társadalmi keretek között hinni kellett – és nem komolyan venni. Ha komolyan vesszük, akkor megpróbáljuk kiszámolni, hogy részt vehetünk-e mindenütt, ahol részt vehetnénk. De ez már eretnek hozzáállás lett volna. Volt néhány mikrokörnyezet, ahol az önigazgatás valóban működött, de leginkább mégiscsak jelszó maradt.14 És nemcsak az volt a probléma, hogy a jogokat gyakran az önigazgatók helyett a párt gyakorolta, hanem az is, hogy egyszerűen lehetetlen lett volna mindenütt ténylegesen és tájékozottan részt venni.
Nehéz megmondani, hogy a tényleges és tájékozott részvétel (és most nem a szocialista önigazgatásról beszélek, hanem a modern nagyvállalatokról) mennyire megvalósítható. Biztos azonban, hogy az adatközlés módja segíthet. Az Enron-botrányt több reform követte. A SEC (Securities Exchange Commission) megszigorította a szabályait. Minden tőzsdeszereplő köteles évente közölni az öt legmagasabb fizetést. Pontosítva lett az is, hogy mi számít be a fizetésbe. Így például Neville Isdale, a Coca-Cola vezérigazgatója 2006-ban 7,5 millió dollárt keresett a régi kimutatási szabályok szerint, de az új szabályok arra kötelezték a Coca-Colát (és minden más céget), hogy különböző egyéb juttatásokat is beleszámítsanak: így 32,3 millió dollárra kerekedett Isdale 2006-os fizetése.15
A menedzserfizetések és végkielégítések egyre több bírálatot és felháborodást váltanak ki Amerikában és általában Nyugaton. A felháborodás pereket is eredményezett. Az egyik legismertebb pert a Walt Disney Company részvényesei indították a vállalat igazgatói (corporate directors and officers) ellen, Michael Ovitz CEO fizetése és végkielégítése kapcsán. Ovitzot 1995-ben vették fel, és 1996-ban váltak meg tőle. 14 hónapig állt a Walt Disney Company élén, ezalatt sikertelen volt, és ellenszenvet váltott ki. A bírósági ítélet részletesen leírja a történetet. Megemlíti, hogy ellenszenvet váltott ki már röviddel a bemutatkozása után, amikor a vállalat vezetői agytágító kirándulásra mentek (retreat). Mindenki ugyanazzal az autóbusszal ment, beleértve Eisnert is, a Disney elnökét, aki felfogadta Ovitzot, de az új CEO nem ment velük, ragaszkodott a limuzinhoz. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy Ovitzcal nem mennek a dolgok, a hálaadási ünnepeken az igazgatóbizottság egy yachtkirándulásra vitte őt, hogy távozásra bírja. A végén 140 millió dollárral távozott 1996 végén. A felháborodott részvényesek beperelték a vállalat vezetőségét, és 200 millió dollár kártérítést kértek azzal az indoklással, hogy az igazgatók mint megbízott személyek megszegték a részvényesekkel szembeni kötelezettségeiket (fiduciary duty). A sajtó és a közvélemény a részvényeseknek szurkolt, de a delaware-i bíróság úgy látta, hogy nem történt törvénysértés, és elutasította a keresetet.16 Az indoklásban Chandler bíró szükségesnek látta azonban megjegyezni, hogy az alperes viselkedése sok szempontból nem felelt meg a vállalati igazgatás elvárt erényeinek. Érdekes az a megállapítás is, hogy nem lehet az Enron- és a WorldCom-botrányok után alakult igényesebb mércékkel mérni az e botrányok előtti magatartást.17 Ezt a döntést Delaware-i Legfelsőbb Bíróság is megerősítette.18 A New York Times kommentárja szerint a Walt Disney igazgatói ezúttal elkerülték a szankciót, de a probléma megmaradt, és nem tarthatók többé fenn az eddigi menedzserfizetések.19
A kérdés az, hogy mit kell tenni. A mai nagyvállalatok szerkezetének és működésének bírálói nem csak azt róják fel, hogy a gyakorlatban nemigen élhetnek jogaikkal a tulajdonosok (részvényesek), hanem azt is, hogy kevesebb joguk van annál, ami ésszerű lenne. Általában két irányban keresnek megoldást. Az egyik a részletesebb szabályozás, a másik a részvényesek jogainak bővítése. Többé-kevésbé egyetértés van abban, hogy módosítani kell a jogi kereteket, de vitatott az, hogy a tulajdonlás mai valóságának a talaján megoldást hoz-e, ha a részvényesek jogai bővülnek. Nagy figyelem kíséri például Lucian Bebchuk harvardi tanár tanulmányait, melyek amellett érvelnek, hogy csökkenteni kellene az igazgatóbizottságok (board) és növelni a részvényesek jogait.20 Bebchuk úgy látja, hogy az erre irányuló szabályváltozások csökkenthetik a vállalati igazgatás (corporate governance) mai komoly hibáit; és hozzáteszi, hogy egyszerűen nem tartható fenn az az álláspont, mely szerint „mi a lehető világok legjobbikában élünk, mert a piac biztosítja, hogy mindig a legjobb megoldás legyen elfogadva”.21 Ez az érvet panglossi érvnek nevezi. (Pangloss Voltaire Candide-jének egyik szereplője/karikatúrája, aki folyton azt ismételte, hogy a lehető legjobb világban élünk, és minden baj jó valamire.)
Nyilvánvaló tehát, hogy vannak problémák, és vannak nyomasztó ésszerűtlenségek. Nyilvánvaló kellene, hogy legyen az is, hogy nem piactagadás és nem Nyugat-ellenesség, ha valaki kritikus szemmel tekint a menedzserfizetésekre, az igazgatóbizottságok felhatalmazásaira, a ma létező piacgazdaság ésszerűtlenségeire. A problémákat egyszerűen nem lehet többé lesöpörni az asztalról azzal, hogy váltig ismételgetjük, ne kommunizmus legyen, hanem piacgazdaság.
Mi történik Magyarországon? 2006. november 10-i számában a Népszabadság több írást is szentelt a menedzserfizetések problémájának. A címek és alcímek – Fizetés a csillagos égig, Egyre népszerűtlenebbek Európában a „túlértékelt” menedzserek – nyilvánvalóan kritikus hozzáállást jeleznek (akkor is, ha talán kissé túl óvatos idézőjelbe tenni a „túlértékelt” jelzőt). Ez túllépés azon az állásponton, hogy amit a Piac és a Verseny hoz, az csak jó lehet. Van azonban az írásokban egy meghökkentő tényközlés és egy meghökkentő magyarázat. A szövegekből kiderül az a tény, hogy Magyarországon nem nyilvánosak a menedzserfizetések. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az újabb lépésekről maradtunk le (nem folyik vita és nem születnek jogszabályok arról, hogy pontosan mit is kell kimutatni és nyilvánossá tenni mint menedzserjövedelmet), nem az áttekinthetőség mértékéről és módjáról beszélünk, hanem egyszerűen minden titok. Így a Népszabadság azt tehette, hogy „fejvadászoktól” próbált adatokhoz jutni. (Ezek szerint már a havi 50 millió forintot is elérik a menedzserfizetések.) Az egyik fejvadász azt is megmagyarázta, hogy miért nem nyilvánosak ezek az adatok. „Nálunk a piac még nem érett meg rá, hogy közzétegyük ezeket az adatokat – hangzott el az egyik fejvadász cégnél. Az amúgy piacgazdasági jellemző fizetési olló kinyílásával sajnos itt valami más is kinyílik az emberek zsebében.”22
Jugoszláviában a nyolcvanas évek vége felé hallottam ilyesféle magyarázatokat modernebb pártbürokratáktól. Nem azt mondták már, hogy nem lehet megkérdőjelezni az egypártrendszert, hanem azt magyarázták, hogy korán van még, nem eléggé érett még a társadalom arra, hogy több párt legyen. Azt nem mondták, hogy ki dönti majd el, hogy megértünk-e már. A kommunista párt? (Illetve a menedzserek?) Meddig kell várnunk, hogy már ne nyíljon ki a zsebben a bicska egy Nardelli-típusú példa hallatára? Miért várjunk? Nyilvánvaló, hogy komoly problémáról van szó. Miért ne néznénk szembe vele, miért ne keressünk megoldást? És kinek a világnézete van azon álláspont mögött, mely szerint jobb, ha (legalábbis egyelőre) titok marad az az ésszerűtlenség, mely felháboríthatja a polgárokat? Ki most a párttitkár, és ki a disszidens?
Tranzíció
Emlékszünk, hogy míg Nyugaton kommunistának nevezték a kelet-európai országokat, itt óvatosabb volt a megfogalmazás. A kommunizmus felé haladtunk, illetve építettük a szocializmust. Ezeket a retorikai fordulatokat nem nehéz megmagyarázni. Politikailag kulcsfontosságú volt fenntartani a szocializmus és kommunizmus eszményi voltát, hisz ez az eszmény legitimált mindent. Nyilvánvaló volt az is, hogy az eszményt nemigen lehetett volna fenntartani, ha azt mondják a vezetők, hogy ami van, már az. Mert ami volt, az egyáltalán nem látszott eszményinek. Ezért sokkal biztonságosabb volt célként és nem megvalósult tényként imádatni a szocializmust/kommunizmust. Az sem volt ugyan evidens, hogy az út, amelyen haladunk, az idill felé vezet, de ez mégis sokkal hihetőbb volt, mint ha azt hallottuk volna, hogy ez már maga az idill. Elfogadhatóbb volt, hogy ez átmenet. Mai szóhasználattal tranzíció. A tranzíció képletén belül az értékeket az irányvétel határozza meg (azt is mondhatnánk, hogy helyettesíti). Ez a beállítás többé-kevésbé okafogyottá tette a rendszer kritikáját. Meg lehetett kérdezni, hogy elég gyorsan és elég lelkesen haladunk-e, ezen lehetett javítani is, de magát a szocializmust/kommunizmust nemigen lehetett javítani, módosítani, mert úgy tudtuk, hogy még nincs itt. Ez a felelősséget és a felelősségérzetet is csökkentette.
Nem azt mondom, hogy nem létezett „tranzíció”. Persze hogy létezett. De egy-két ötéves terv után már meg kellett volna, hogy történjen a szembesülés. Fel kellett volna fogni, hogy a kocsi, melyet hajtunk, nemcsak arra való, hogy elvigyen az igazi jó autóhoz, hanem ez az autónk. Ezt vettük. Szóval, ha rossz a fék, ha nem lehet lehúzni az ablakot, nem várni kell, hanem megjavítani. Esetleg kicserélni. Ha az autót nem lehet, legalább a fékeket. A tranzícióban gondolkodásnak egyik kényelmes tétele az, hogy nem eléggé alakultak még ki a dolgok ahhoz, hogy javíthassunk rajtuk. Sőt, amint azt a Népszabadságban megszólított fejvadász mondta, „[n]álunk a piac még nem érett meg…” arra sem, hogy közöljük, hogy láttassuk a problémákat, például a menedzserfizetéseket.
A rendszerváltás óta csaknem húsz év telt el. És nem fokozatos lassúsággal ment a gazdasági rendszerváltás. Ebben is verseny volt: mondogattuk, hogy ezek vagy azok a sorstársak a gazdaságuknak már annyi százalékát privatizálták, mi pedig még csak ennyit. Egyszer talán fel lehet majd mérni, hogy racionális volt-e a sebesség. Kelet-Európában bevezettük a kapitalizmust, Kínában utat nyitottak, hogy fejlődjön. Lehet, hogy a gazdasági fejlődés szempontjából az utóbbi volt a természetesebb út. Ezt a konklúziót támaszthatná alá az a körülmény is, hogy Kelet-Európában tíz évvel a rendszerváltás után csak néhány ország (köztük Magyarország) érte el a kommunizmus utolsó éveinek a GDP-jét. Kínában pedig folyamatos emelkedés, sőt szárnyalás volt. Kína törvényhozása most jutott oda (2007 márciusában23), hogy egyenrangúnak ismerje el az állami és a magántulajdont – de ugyanakkor gyakorlatilag megszüntette a multinacionális cégek adókedvezményeit, tényleges versenyhelyzetbe hozva ezzel a hazai vállalkozásokat is. Persze más-más országban más-más út racionális – és más-más út lehetséges. Nem feledhetjük el azt sem, hogy Kelet-Európában egy csomagban jött a gazdasági és a politikai rendszerváltás. Kínában nem, és ez egyáltalán nem Kína és a kínaiak javára szól.
De ha már gyorsabban és teljesebben szakítottunk egy gazdasági és politikai rendszerrel, nem kellett volna majd két évtizeden át fenntartani a tranzíció ideológiáját. Egyszerűen sem okunk, sem jogunk nincs már arra, hogy célként, eszményként és nem valóságként kezeljük a kapitalizmust. Igaz persze, hogy a valóságban sokkal nehezebb eligazodni, mint az eszmék világában. Például nem mondhatjuk már, hogy ha valamit nem szabályozunk, hanem a piacra bízzuk, ez a társadalomnak biztosan jó lesz, mert hisz ez a kapitalista út, és ezen is kell, hogy haladjunk. Már a kapitalizmusban vagyunk. Ha az ember szomjas, a sikernek és boldogságnak egy darabig az a mércéje, hogy jó úton halad-e a kút (vagy mondjuk az önkiszolgáló) felé. De ha megérkeztünk, akkor már nem az irányvonal számít, hanem mégiscsak az a döntő, hogy van-e víz a kútban (illetve nyitva van-e az önkiszolgáló, és kapható-e ásványvíz). Itt a kapitalizmusban már nem az a lényeg, hogy egy megoldás piacorien-tált-e, hanem hogy jó-e. Egy piacorientált megoldás könnyen lehet, hogy jó lesz, az is lehet, hogy nem lesz jó. És ami még fontosabb, ha valami rossz, akkor ez nem azért van, mert még tart a tranzíció, és ha várunk, majd jó lesz, hanem az a helyzet, hogy rossz megoldást választottunk. Nem azért nem látszik a jólét, mert még nem értünk el a piacgazdaságba. Ott vagyunk. Nemigen van jólét. A kapitalizmus reformján is gondolkodni kell. Ha ez eretnekség, akkor is.
Jegyzetek
1 Persze amikor a harmincas években a költői lázadás a Döntsd a tőkét… felé vitte József Attilát, akkor kapitalizmus volt. A lázadásnak – melyből később kiábrándult – volt létező célpontja. Ha megérte volna, az ötvenes években nem a tőkét akarta volna dönteni; nemcsak a kiábrándulása miatt, hanem azért is, mert akkor nem a tőke lett volna a költőt kihívó ellenfél. Ma sem a kommunizmust döntögetné.
2 Law School Admission Test (egy országos szinten alkalmazott felvételi teszt)
3 Reading and Math (azzal, hogy a „reading” azaz „olvasás” kifejezés többet jelent az egyszerű olvasni tudásnál)
4 Schools Cut Back Subjects to Push Reading and Math. New York Times, 2006. március 26.
5 New York Times, 2006. március 26., idézett cikk.
6 Az adatokat több amerikai és angol újság is közölte. Részletesebb kommentárt írt például Richard Beales a Financial Times 2007. január 6–7. számában, Nardelli deal reveals some Home truth címmel.
7 Bob Herbert: Working Harder for the Man. New York Times, 2007. január 8.
8 International Herald Tribune, 2006. április 10. “Pay of U.S. chief executives up 27%”
9 Reuters, 2007. április 7.: “Occidental CEO got more than 400 $ million in 2006”
10 Reuters 2007. április 6.: “AFL-CIO target Verizon over CEO pay”
11 Washington Post, 2006. március 30.: “Pepco Holdings CEO’s Pay Rose 22% in ‘05”
12 Financial Times, 2005. május 15.
13 Malcolm Gadwell: Open Secrets. The New Yorker, 2007. I. 8., 44., 48.
14 A példákat érdekes lenne tanulmányozni most, hogy a rálátást nem fedi már az „Éljen az Önigazgatás!” zászlaja.
15 Atlanta Journal-Constitution, 2007. március 10., Gazdasági melléklet címoldala (C/1 oldal)
16 IN The Walt Disney Company Derivative Litigation, 9. VIII. 2005 – 907 A.2d 693
17 907 A.2d 693, 697
18 8. VI. 2006, 906 A.2d 27
19 J. Glater: Big Pay Packages May Fade After Ruling on Ex-President of Disney. New York Times, 2005. VIII. 10.
20 Ilyen tanulmány pl.: Lucian A. Bebchuk: The Case for Increasing Shareholder Power. Harvard Law Review, Vol. 118, No. 3 (January 2005), 833–917. o.
21 Bebchuk, i. m.. 888.
22 Népszabadság, 2006. XI. 10., 13. o.
23 Két kulcsfontosságú törvény született 2007 márciusában. A vállalati jövedelmi adóról szóló törvény (2007. március 7. – hatálybalépés dátuma 2008. január 1.), mely egységes adókulcsot állapít meg, és ez 25%. Kivételt csak azok a nem-rezidens külföldiek képeznek, akik nem rendelkeznek Kínában semmilyen „establishment”-tel, vagy ha igen, a jövedelmük nem ebből az „establishment”-ből származik. Ezekben az esetekben 20% az adókulcs. A tulajdonjogról szóló törvénynek (2007. március 16. – hatálybalépés dátuma 2007. október 1.) különösen az V. fejezete fontos („államtulajdon, kollektív tulajdon és magántulajdon”), és abban a 67. szakasz, mely kimondja, hogy a vállalkozás épülhet bármely tulajdonformára.
- Folyamatos jelen [6]