Nem érv többé, hogy „nem tudtam”
A hebroni vérfürdőt mindenki elítéli, pedig erre nem mindenkinek van erkölcsi alapja. Nincs joguk elítélni azoknak, akik úgy beszélnek „az ősi föld jussáról”, mintha másoknak nem is lehetne jussuk az ősi földjükhöz. Nincs joguk elítélni azoknak a vallásos fanatikusoknak, akik szerint Isten elleni bűn kiüríteni az egyszer kezünkbe került területeket. Semmi esetre sem ítélheti el a vérfürdőt az a képviselő, aki kijelentette, hogy nem fog engedelmeskedni palesztin rendőröknek, rájuk lő, ha megpróbálják a kocsiját megállítani, és felszólította híveit, hogy ők is így cselekedjenek. Lelkiismeret-furdalást kell éreznie azoknak, akik eltűrték, hogy a zsidó telepesek úgy lóbálják a lőfegyverüket az arab falvakban, mintha sétapálca volna. És azoknak is, akik elnéző mosollyal szemlélték a telepesek minden csínytevését, mert hát „ha egy kicsit csintalanok is, mégis a mieink, kedves idealisták és hazafiak, akik voltaképpen csak jót akarnak”. És bizony, azok sem teljesen vétlenek, akik befogták a fülüket, és eltakarták a szemüket, nehogy meglássák, mi történik a közelükben.
Természetesen még kevésbé van joguk erkölcsi ítéletet mondani azoknak, akik csak arab vér láttán háborodnak fel, zsidók vére pedig hidegen hagyja őket. Sőt, az Izrael-ellenes terrorakciók a csodálatukat váltják ki, még akkor is, ha terhes asszonyok vagy gyerekek az áldozataik. És ott vannak a másik oldal fundamentalistái, a véres terrorakciók felbujtói és végrehajtói, például az iraki tömeggyilkos vezetők, akik most szemforgatva a világ szolidaritására apellálnak. De hát erről talán máskor. Jobb, ha mindenki a saját kapuja előtt seper.
Nyilvánvaló, hogy megfelelő légkörben mindig akad egy őrült, aki elhúzza a ravaszt. A megfelelő légkört pedig nem azok alakítják ki, akik a hebroni merénylő, Goldstein temetésén mintegy extázisban ordították, hogy „Mindnyájan Goldsteinok vagyunk”, ők legfeljebb csak egy esetleges következő merénylet eszközei. A megfelelő légkör úgy alakul ki, hogy szabadjára engedik a vad indulatokat és ösztönöket, táplálják a nemzeti, a törzsi és a vallási felsőbbrendűségi érzéseket, és erőszakos megoldásokra buzdítanak. Aki valóban békét és megegyezést akar, nem köthet fegyverszünetet ideológiai és politikai uszítással. Hebron után senki nem mondhatja többé, hogy nem tudta, mivel jár és hova vezet az uszítás.
Létezik valami, amit „a nacionalizmusok Internacionáléjának” lehet nevezni. Bármennyire is tagadják, az arab és az izraeli nacionalisták közös célért küzdenek: a békefolyamat meghiúsításáért. És bármennyire is elutasítják a feltételezést, kölcsönösen segítik egymást. Ha a hebroni vérfürdő után megtorpan vagy megszakad a békefolyamat, az a zsidó telepesek és a Hamas közös győzelme lesz. Megtörténhet azonban – s remélhetőleg ez történik –, hogy a realizmus és a kompromisszumok felé hajló politikusok rádöbbennek, hogy a tárgyalások felfüggesztésével éppen ellenfeleik sikerét biztosítanák. Ebben az esetben a hebroni áldozatok a békefolyamat katalizátoraivá válhatnak, és meggyorsíthatják a régen beérett megegyezések megkötését. A gyűlölet és az erőszak légkörét csak a megértés, az empátia és a kompromisszumkészség légkörének kialakításával lehet ellensúlyozni, semlegesíteni.
Yehuda Lahav
De mi lesz Boszniával?
NATO-ultimátum, orosz fellépés – aztán a szerbek visszavonultak, a horvátok és a muzulmánok tűzszünetet kötöttek, sőt tárgyalásokat kezdtek az átfogó rendezésről vagy legalábbis a kettejük közötti megbékélésről. Egy-két napra tényleg elhallgattak a fegyverek, mintha máris felcsillant volna a háború befejezésének lehetősége.
Aztán gyorsan kiderült, hogy a történet tulajdonképpen nem is Boszniáról szól, Bosznia csak az apropó. A NATO-országok – de mindenekelőtt az USA – február 9-i ultimátuma főképp arra szolgált, hogy mind a külvilág, mind a hazai közvéleményük előtt megerősítsék tekintélyüket és szavahihetőségüket. Moszkva pedig diplomáciai beavatkozásával nemcsak a vérontást akarta megelőzni: Jelcin nemzetközi partnerei meg, otthoni ellenfelei előtt is reprezentálhatta Oroszország nagyhatalmi státusát, megmutathatta, hogy nélküle egyetlen világválság sem oldható meg, különösen a glóbusz ezen régiójában.
S ezzel a labda máris visszakerült a nyugati térfélre. A NATO-nak változatlanul erélyesnek kellett mutatkoznia, különben minden babért az oroszok arattak volna le: gyorsan meg is erősítették az ultimátum érvényességét a korábbi határozatokkal együtt. A szerbek viszont az oroszok védőernyőjét érezve maguk fölött, tovább nem hátráltak – mintha csak tesztelni akarnák a Nyugat elszántságát. Szinte csak idő kérdése volt az összetűzés, ami hétfőn reggel négy szerb (legalábbis az első jelentések szerint valószínűsíthetően szerb) harcigép lelövésével be is következett.
Folytatódhat tehát a világpolitikai kötélhúzás Bosznia körül. Az oroszoknak el kell dönteniük, meddig szolidárisak a nyugati akciókkal, a Nyugatnak pedig azt, hogy egyáltalán meddig hajlandók elmenni. Mert a NATO-repülőgépek hétfői akciójával mégiscsak más minőséget kaptak az események: a repülési tilalom már tíz hónapos (s mellesleg – elsősorban helikopterekkel – már vagy kétszázszor megsértették), nem véletlen tehát, hogy konkrét érvényesítésére csak most, az ultimátum után került sor. De mi lesz, ha a korlátozott légiakciókkal sem sikerül a tárgyalásos megoldást kikényszeríteni? Akkor tovább lehet háborúzni, csak már nem a levegőből, tovább lehet lőni Szarajevót, csak már nem közelről?
Az egy-két héttel ezelőtti reménykedésekkel szemben tehát most egyáltalán nem tűnik közelebbinek a háború vége. A szerb nehézfegyverzet hátrébb vonása nyilván csak taktikai húzás, a washingtoni horvát–muzulmán tárgyalások a konföderációról vontatottan haladnak, a közép-boszniai tűzszünet csak papíron létezik. Moszkva elkönyvelhetett egy diplomáciai sikert, miközben – hétfő óta – a NATO is hivatkozhat arra, hogy tartotta a szavát (minthogy eleve korlátozott beavatkozást ígért, jól körülhatárolt esetekben).
De mi lesz Boszniával? Igaz, egyelőre inkább mindenkit a hétfői akció egyéb vonzatai izgatnak, amint az a vezető politikusok első reagálásaiból kitűnik: mi lehet Moszkva reakciója, voltak-e németek a repülésirányító AWACS-gépeken, mennyire volt előzetesen egyeztetve az akció stb. Többnyire perifériális problémák ezek, legalábbis a boszniai rendezés végső megoldásának nagy kérdéséhez képest.
Juhász
Ellenségkép nélkül?
A francia törvényhozás két háza február 23-án tárgyalta első ízben Franciaország új védelmi doktrínáját, melynek kidolgozását Eduard Balladur kormányfő indítványozta még tavaly májusban. A több száz oldalas Fehér könyv persze egyelőre még csak ajánlásokat tartalmaz: az 1995–2000 közötti időszak tényleges katonai programja törvényjavaslatként csak tavasszal kerül a törvényhozás elé, az viszont elég kétséges, hogy a jelen francia gazdasági helyzetben a bizottsági szakértők által kívánt mértékben növeli-e a t. Ház a katonai kiadásokat.
A tervezet szerint a francia hadsereg általános feladatai és céljai a következők: „1. megvédeni Franciaország létérdekeit mindenféle agresszióval szemben; 2. a közös európai rendszer kialakításának reményében hozzájárulni az európai térség védelméhez és biztonságához; 3. részt venni a békemissziókban, és elősegíteni a nemzetközi jog normáinak érvényesülését.”
A legelső visszhangok szerint épp a két utóbbi pont, az európai átrendeződésből következő funkcióváltozások jelentik a doktrína legfőbb újdonságát: ha a helyzet úgy kívánja, Franciaország a jövőben kész szorosabban együttműködni a NATO katonai szervezetével is (a NATO katonai tanácskozásain való alkalmankénti francia részvételről ezentúl a köztársasági elnök és a miniszterelnök együtt dönt). Ezen haderők fölállítása számításaik szerint egyre nagyobb terheket ró az országra.
Szakítani kívánnak a francia hadiipar autarkiás törekvéseivel: egyedül az atomfegyverek gyártásában tartják szükségesnek az önellátást, míg a többi fegyvernem esetében a szövetségesekkel való kooperációt ajánlják.
Fenntartják azt a már korábban is érvényben lévő elvet, hogy a francia atomerőt nem harctéri alkalmazásra szánják: csakis az elrettentés és szükség esetén a visszacsapás fegyvere lehet. Érvényben marad az atomkísérletekre kimondott francia moratórium is (De Gaulle elnöksége óta feloldására csak a mindenkori köztársasági elnök jóváhagyásával kerülhet sor).
Professzionális hadsereg megteremtését egyelőre nem tervezik, az alapelv továbbra is az általános hadkötelezettség. Az ország „létérdekeit” fenyegető konfliktus – a tervezet prognózisa szerint – csak „középtávon” alakulhat ki, a tengerentúli francia tartományok megtámadása jelenleg „kevéssé valószínű”, a leginkább csak a kétoldalú védelmi-segítségnyújtási szerződésekből következő hadba lépés várható. Hogy mi a különbség a „létérdek” és a „stratégiai érdek” között, az a jelenlegi szövegezésből nem világos, a francia „presztízsérdekek” diktálta lépések pedig végképp homályban maradnak…
A tervezet a parlamenti pártok körében kedvező visszhangra talált, egyedül csak Jacques Chirac bírálta éles hangon: főként az atomkísérletek moratóriumát kifogásolta. Szerinte a kormány gyáván meghátrált, „nem mert ujjat húzni” Mitterrand-nal, így veszélybe kerül a francia atomerő modernizálásának kulcsa, az M–5-ös rakétaprogram. Valószínű azonban, hogy a kormányt inkább a gazdasági racionalitás vezérelte, amikor nem erőltette a moratórium felfüggesztését: az M–5 végrehajtásához ugyanis 40 milliárd frankra lenne szükség.
A Front National, a tervezet parlamenten kívüli bírálója még tovább ment: egyik vezetőjük, Bruno Megret, a francia szélsőjobb véleményét tolmácsolva a nemzeti érdekek elárulásának minősítette a moratóriumot, a Fehér könyv egésze pedig szerintük egyenesen Franciaország szuverenitását korlátozza. Élesen tiltakozott azellen, hogy a francia nemzeti érdekeket a nemzetközi szervezetek döntéseinek rendelik alá, ahelyett hogy elsősorban a honvédelemre koncentrálnának. Ugyanezért helytelenítette a NATO-hoz való közeledést is.
Az új francia védelmi koncepció vitája még javában tart, de annyi már most világos, hogy Le Pen pártjának sokkal határozottabb ellenségképe van, mint a dokumentumot megfogalmazó katonai szakértőknek.
Takács
- Extra Hungariam [8]