A Whitewater-ügy – a botrány dagad
Már volt szó ebben a rovatban Whitewatergate-ről (Beszélő, 1994, 7. szám), arról a Clinton elnök tekintélyét aláásó, egyre átláthatatlanabbá váló ügyről, amely Nixon dicstelen bukásának rémképét idézi fel nem egy megfigyelőben. A hét végén újabb csapás érte Clintont: az üggyel kapcsolatban tanúsított „nem helyénvaló” magatartása miatt lemondásra kényszerült legfőbb jogi tanácsadója, Bernard W. Nussbaum.
A Whitewater-ügy rafináltan kigondolt ingatlanügyletből nőtt ki, amelynek a Clinton házaspár is részese volt Arkansasban a nyolcvanas években. A közvélemény kíváncsiságát az keltette fel, hogy Clintonék üzlettársa csődbe vitte a tulajdonában lévő Madison Guaranty takarékpénztárat, és ezzel hatvanmillió dollár kárt okozott az amerikai adófizetőknek. Felmerült a gyanú, hogy Clinton arkansasi kormányzóként jogtalan előnyökhöz juttatta a bajba került pénzintézményt, és ennek fejében esetleg szívességet fogadott el – például némi dugipénzt választási hadjáratai finanszírozására. A gyanút az is táplálja, hogy Hillary Clinton volt a takarékpénztár jogi képviselője. Az ügy Vincent Fosternek, az elnök második számú jogi tanácsadójának öngyilkosságával (egyes spekulációk szerint: meggyilkolásával) tavaly nyáron tragikus fordulatot vett. Foster személyes barátja volt Clintonéknak, Hillary Clintonnak közeli munkatársa is az arkansasi Rose Ügyvédi Irodában. Három hónappal Foster halála után kiderült, hogy a most lemondásra kényszerült Nussbaum – az arkansasi időkben szintén a Rose Ügyvédi Iroda munkatársa – az FBI tudta nélkül Whitewater-üggyel kapcsolatos aktákat távolított el a halott irodájából, és adott át Clintonék személyes ügyvédjének. Ezek után a kongresszus követelésére a Fehér Ház minden kapálódzása ellenére független vizsgálóbiztost kellett kinevezni az ügy kibogozására.
Nussbaumot azért nem tarthatták tovább hivatalában, mert a gyanú egyre erősödött, hogy enyhén szólva nem tesz meg mindent az igazság napvilágra hozatala érdekében. Szeptember és január között három alkalommal kért tájékoztatást a pénzügyminisztérium tisztviselőitől a Madison Guaranty ellen folyó vizsgálat állásáról. Mérvadó vélemények szerint ez minimum etikátlan eljárás volt, ami ráadásul abba a gyanúba keverte Nussbaumot és a Fehér Házat, hogy befolyásolni szeretné a vizsgálatot. A vizsgálat befolyásolására tett kísérlet nem pusztán politikai illetlenség, hanem bűncselekmény – ha kimeríti az igazságszolgáltatás akadályozásának („obstruction of justice”) tényállását. Ezt megállapítandó Robert Fiske, a független vizsgálóbiztos büntetőeljárás beindításának indokoltságát vizsgáló esküdtszék („grand jury”) elé idéztetett hat magas rangú fehér házi tisztségviselőt, köztük Nussbaumot, és három hivatalnokot az igazságügyi minisztériumból.
Az ügy súlyosságának megítélése természetesen politikai hovatartozás kérdése is. Egyes republikánus politikusok már az elnök vád alá helyezéséről és leváltásáról beszélnek. Clinton hisztériakeltéssel vádolja ellenfeleit, és erőteljesen védelmébe vette feleségét – a fehér házi hatalmi viszonyok kritikusaival szólva: „a másik elnököt” –, aki ellen a támadások elsősorban irányulnak.
A Fehér Házban pánik uralkodik – és minden a feje tetején áll. Amikor e sorokat írom, az amerikai elnökök rezidenciájában és hivatalában gyakorlatilag házkutatás folyik. Minden papírt hatalmas műanyag zsákokba gyűjtenek, a szemetet nem viszik el – nehogy belekerüljön a bűnjel, ami vagy létezik, vagy nem. Az elnök és felesége személyes naplóikat is átadják vizsgálatra.
Lehet, hogy a vizsgálat a végén az elnök és a first lady ártatlanságát fogja bizonyítani. De a hétfői nap eseményei alapján úgy látszik, hogy ez a vizsgálat nem az az unalomba fulladó szöszmötölés lesz, amiben Clinton és tanácsadói bíztak. Márpedig nehezen képzelhető el, hogy ilyen feszült légkörben hatékonyan lehet az elnöki hatalmat gyakorolni.
NL
Szemfényvesztés?
Vasárnap délben, miközben a román nemzet evett, Ion Iliescu elnök hivatalában nagy hirtelen letette az esküt a négy frissen kinevezett miniszter. A ripsz-ropsz kormányátalakítás nemcsak gyorsasága miatt ébreszt kételyeket, hanem főként amiatt, hogy a kormány szerkezetében lényegében semmi változás nem történt. A leváltott honvédelmi, belügy-, szállítási és igazságügy-miniszter helyére változatlan pártállású személyek kerültek: az első két kulcstárca élére a kormánypárt embereit, a másik két, nem stratégiai tárca élére pedig független szakértőket neveztek ki. Megkérdőjelezi a kormányátalakítás hitelét az is, hogy – a szállítási minisztérium kivételével – a romániai viszonyokhoz képest működő szférák vezetőit cserélték le (miközben érintetlen maradt a katasztrofális gazdasági tárca), bár ha e lépés politikai okait tekintjük, kiderülhet, hogy paradox módon az említett tárcákkal épp az volt a baj, hogy működtek, sőt a hadügy nagyon is működött: Spiroiu minisztert épp azért bírálta a szélsőjobb, mivel túl jó kapcsolatot tartott fenn – például Magyarországgal.
Iliescu elnök e lépése magyarázatot ad az utóbbi napok történéseire, tőként C. V. (vagy amint az ellenzéki sajtó egy ideje nagy előszeretettel nevezi) V. C. Tudor különös „menesztésére”. Mint ismeretes, Tudor, a hírhedt Nagy-Románia Párt vezére legfrissebb sajtókampányában azokat támadta, akik nemrég még fő támogatói voltak a kormánypártban: a hadügyminiszterről például kijelentette, hogy ő és társai úgymond idegen államok zsoldjában álló kémek, akik a román nemzet életére törnek. Az obszcenitásoktól sem mentes (az orális szex köréből merített) vádakat Tudor (aki „civilben” a szenátus egyik alelnöke) saját lapjain kívül (kettő is van neki) a román televízió nyilvánossága előtt és a szenátusban is elismételte, s a hatalom egyre keményedő reakciói dacára is folytatta akcióit, bár eddig is többtucatnyi rágalmazási pert sikerült átvészelnie. A sajtó a magabiztosság nyitját abban vélte megtalálni, hogy vádjai a Román Hírszerző Szolgálat kémelhárító részlegének bizonyos (az elnöknek és a kormányfőnek címzett) jelentésein alapulnak – melyek „mesterséges” eredete persze közismert –, de akkor is tény, hogy Tudor kapcsolatban áll a titkosszolgálattal és a belügyminisztériummal…
Iliescu elnök azonban most végre „határozott lépésre szánta el magát”. Kategorikusan szembefordult nem csupán Tudorral és pártjával, de a Ceausescut visszaálmodó tábor másik „nagy személyiségével”, Ceausescu udvari költőjével, a román parlament strasbourgi küldöttségének „nagy tekintélyű” tagjával, Adrian Paunescuval is. A fentiekből arra is lehetne következtetni, hogy Romániában irgalmatlan, a titkosszolgálatot is magával ragadó hatalmi harc vette kezdetét: Ion Iliescu a két legveszedelmesebb nemzeti demagóg félreállításával végre letette a garast a demokrácia mellett…
Valószínűbbnek tűnik: az egész botránysorozat csak arra volt jó, hogy C. V. Tudor és Paunescu – mindenképpen esedékes – félreállítását a mögöttük álló, nem jelentéktelen nacionalista tömeg irritálása nélkül, sőt az érintett személyek „közreműködésével” hajthassák végre. Alig néhány hét múlva ugyanis megjelennek az Európa Tanács raportőrei, ám Románia saját vállalásaiból egyetlen (a homoszexualitásra vonatkozó) alpont kivételével semmit nem teljesített (a homoszexualitásra vonatkozót is kínkeservesen).
A két ceausiszta néptribun „félreállításával” a román kormány azt a látszatot keltheti, hogy bár „vannak még hibák”, az ország kétségtelenül megindult az europaizáció útján. Ez igaz is lenne, ha mindez nem a mai hatalmi körök törekvéseinek eredményeként, hanem éppenséggel annak dacára történne… C. V. Tudor és Paunescu „félreállítása” a hétvégi villámgyors kormányátalakítással teljesedett ki: Iliescu következetesen azt a látszatot keltette, hogy megpróbálja lerázni a szélsőségeseket, miközben épp nekik engedett azzal, hogy leváltotta az általuk bírált minisztereket.
Bíró Béla
Szuperkémek és bürokraták
A szovjeteknek kémkedő CIA-vezetőnek, Aldrich Amesnek és feleségének letartóztatása a közelmúlt egyik legnagyobb szenzációja volt. Amolyan igazi amerikai filmsztori arról, hogyan tette lóvá ezúttal a KGB a CIA-t, miként juttatta el a házaspár a KGB-hez annak az 1974-ben készült szupertitkos filmnek egyik kópiáját, amelyen a Glomar Explorer különleges CIA-hajó egy elsüllyedt szovjet atom-tengeralattjárót emel ki a Csendes-óceánból…
Érdekes, hogy régiónkban a hasonló akciók még akkor is sokkal egyszerűbben – mondhatni unalmasabban – zajlottak, ha jelentőségük befolyásolta a hidegháború egész kimenetelét. Benjamin Weisernek a Washington Postban nemrégiben megjelent írása szerint például a nyolcvanas évek folyamán, különböző afrikai országokon keresztül, Lengyelország és Románia – magas rangú lengyel tisztek és a Ceausescu-vezetés néhány tagjának tudtával, illetve hallgatólagos támogatásával – szovjet fegyvereket és haditechnikai újdonságokat adott el a CIA-nak, illetve a Pentagonnak. Ezen egyszerű kereskedelmi műveletek során az amerikaiak nemcsak helikoptereket, torpedókat, több mint ezer (a későbbiek során a CIA révén az oroszokkal harcoló afgán felkelőknek juttatott) légvédelmi rakétát és tucatnyi – akkoriban modernnek számító – T–72-es tankot szereztek be, de egy komplett, tehát rakétákkal, radarokkal ellátott légelhárító rendszert is.
A Washington Post szerint az ekkoriban megvásárolt szovjet technológia elemzése tette például lehetővé a radarok számára láthatatlan F–117 Stealth (Lopakodó) típusú amerikai repülőgép kifejlesztését, melyet első ízben az Öböl-háborúban, a szovjet radartechnikával védett Irak elleni bombázásnál vetett be a Pentagon. De az említett ügyletek más megvilágításba helyezik a nyolcvanas évek középétől Afganisztán felett lelőtt szovjet repülőgépek esetét is, melyek egy részéről már akkor kiderült: a lengyelországi Mesko fegyvergyárban készült rakéták okozták pusztulásukat. A fegyvereladásokból – a magas rangú CIA-tisztekre hivatkozó cikk szerint – mintegy 200 millió dollárhoz jutott a Jaruzelski-vezetés oly módon, hogy az amerikaiak egy egyszerű bankközi tranzakcióval a lengyel fegyverkereskedelmet monopolizáló Cenzin nevű külkereskedelmi vállalat számlájára utalták az összeget.
Wieser cikke szerint az ilyen kereskedelmi akciók Lengyelország esetében egészen a nyolcvanas évek végéig folytatódtak (tehát egy-két akció már Tadeusz Mazowiecki miniszterelnöksége idején zajlott le), mindaddig, amíg Wojciech Jaruzelski volt a köztársasági elnök, s még az egykori LEMP-apparátus ellenőrizte a nemzetvédelmi és a belügyi tárcát. Arra vonatkozóan viszont a szerzőnek sincsenek információi, hogy a tábornok maga tudott volna a fegyvereladásokról.
Jóllehet az ilyen nagyságrendű fegyvereladási vállalkozásra a korabeli lengyel politika tudomása nélkül aligha kerülhetett sor, a hírt tulajdonképpen rezignáltan fogadta az egykori kommunista és az 1989-től hatalmon lévő posztszolidaritási elit is. Egy részük mélyen hallgatott, mások viszont – „régiek” és „újak” egyaránt – határozottan cáfolták, hogy ilyen akciókra sor került, vagy hogy ezekről tudtak volna. De tagadta az eladásokat a Cenzin jelenlegi igazgatója is.
Az ügy ennyiben maradt: a politikusok nem nyilatkoztak, az újságírók nem firtatták tovább a dolgot, a sztori mindössze egyetlen napig uralta a címlapokat… Valószínűleg valamennyien tudták, hogy egy bürokratikus kereskedelmi ügyletből aligha lesz kasszasikert arató akciófilm.
TP
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [9]