Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

A forradalom ünnepelhetetlen, mert az ünnep maga a forradalom. Vagy fordítva: a forradalom maga az ünnep.

Az eseményekről még frissiben, 1848 márciusában írott beszámolókat olvasva elkerülhetetlen az érzés: a forradalom napjaiban mást sem csináltak Pesten és Budán, mint ünnepeltek. A történések elválaszthatatlanok azonnali megünneplésüktől; a tettek azon nyomban ünnepi fényben jelennek meg. A márciusi ifjak nem egyszerűen börtönéből kihozni indulnak Táncsicsot, hanem ünnepelni: a kiszabadítás és az ünneplés eseményei pontról pontra azonosak. A díszkivilágítás elrendelése vagy a Bánk bán műsorra tűzetése a forradalom legfontosabb eseményeit jelentik. A napnak még nincs vége, de Jókai már így szól: „A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik. A nemzet történetében ez volt az epochális nap.” Március tizenhatodika pedig már nem más, mint „a tegnap bevégzett nagy munkának ünnepe” – írja az egyik résztvevő. „Mindenki testvérileg üdvözlé egymást. Estve az egész Budapest kivilágítási fényben úszott, hű képét tükrözvén vissza felvilágosult korunknak. (…) Emich Gusztáv könyvkereskedése előtt Petőfi arcképe életnagyságban, kivilágítva, alatta egy sajtó képe, e felírással: »Szabadság, béke, egyetértés!«”

Mi is ez? Forradalom vagy a forradalom ünnepe? Aznap még az eső is elállt: úgy érezték, mintha a természet is ünnepelni kívánna. Történelem és természet eggyé vált, amint szociális és nemzeti különbségek is eltűnnek az ünnep mámorában: „az események rokonító varázsa közelebb vonzá egymáshoz a távoli ismerősöket” – így Birányi Ákos, de mások is úgy érzik: „mindenütt egy érzelem, egy gondolat, egy érverés – a szabadság érverése.”

Nos, lehet-e ünnepelni a forradalmat, amely maga az ünnep? Lehet-e ünnepelni az ünnepet? 1848-ban, mondta Bibó, rövid időre egy üggyé vált a közösség, a nemzet és a szabadság, a teljes emberi felszabadulás ügye. Ez volt az a pillanat, amikor Vahot Imréék úgy hallhatták, hogy „a város fölött örömdalokat zengett az imádott haza föltámadt szabadságangyala”.

Amikor a történések ünnep formáját öltik, az ünnep jelentése is megváltozik. Az ünnep hagyományosan a hagyomány ünnepe. Rendszerint „történelmi”, az ünneplők számára lezárt és végleges eseményeket ünnepelünk, amelyek szimbolikusan erősítik a közösség összetartozását. A történések sokféleképpen értelmezhetők, de mindenképpen a múlthoz tartoznak. Az ünnep ezért hagyományosan emlékezés. A szabadságünnepet inkább a feledés és a fikció jellemzi. „Cenzúrai törvények nálunk nincsenek, nem is voltak soha” – mondták ki Jókai szerint a márciusi ifjak. A forradalmi ünnep megteremti az eddig nem létező, ám örökkévalónak képzelt egységet. A hagyományos ünnepen tisztelegnek a történelem előtt, a szabadság ünnepén alakítják.

Amikor az ünnep tradicionális formáit a forradalom eseményeihez kapcsolják, lezárul a forradalom. Március 17-én „elhatároztatott, hogy a mostani napok örök emlékére az egyetemi tér, hol a forradalom legelőször kikiáltatott, Március 15-ei térnek fog ezentúl elneveztetni”. Ugyanezen a napon Batthyány felszólít „a közbéke és a nyugalom fenntartására”, a szabadságünnep már „kicsapongásnak” látszik. És ugyanezen a napon beszél Kossuth a pesti forradalom képviselőinek a „szabadság konszolidációjáról”. „Tisztelettel emelek kalapot a magyar ifjúság előtt”, mondja, de micsoda különbség van a kalaplevétel és az ünnep „rokonító varázsa” között! Még akkor is, ha e tisztelet éppen – hagyományos – ünnepek sorozatában jut kifejezésre.

Ezért háborog majd Petőfi: „Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek! Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét s csinálunk kivilágítást.” A harag érthető: a hivatalos ünnepek mintegy lezárják a forradalmat. A maga higgadt módján Bibó is úgy látja, 1848 csak akkor élő és aktuális, ha érezni kezdik, hogy az „elintézetlen, be nem fejezett, de befejezést kívánó kezdet a magyar történelemben”.

A történelmi tisztelgés mellett így mintha mégis nyílna lehetőség a forradalom megünneplésére: ha a résztvevők nem emlékeznek, hanem folytatják ’48-at. Ezért pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, a „lánchídi csata”, a demokratikus ellenzék Batthyány téri rendezvényeinek résztvevői vagy a ’89-es felvonulók nem „ünnepelték”, hanem megismételték 1848 márciusi napjait. Az amúgy nem nyelvi leleményeiről ismert Varga hadnagy találóan szólt, amikor 1973-ban súlyos büntetéssel fenyegette a „márciustizenötödikézőket”. Szóhasználatát követve egyszerűbben rögzíthetjük a helyzetet.

Március tizenötödikén vagy ünnep van, vagy március tizenötödike.

• négyezernyolcszáz leütés…