„Ha a fejlett Ausztriának ennyire nehéz átjutnia az európai bürokratákon, mit várhatnak az úgyszintén az Európai Unióba készülő kelet-európai országok?” – tette fel a kérdést a brüsszeli maratoni tárgyalások utolsó óráiban az egyik legtapasztaltabb osztrák újságíró, aki annak idején a brit csatlakozást is végigasszisztálta.
Az osztrák gazdaság ereje, fejlettsége sok tekintetben valóban meghaladja a közösségét, az ország azonban – még ha a dolgok a menetrendnek megfelelően alakulnak is – legkorábban akkor is csak 1995 januárjában, azaz öt és fél évvel csatlakozási szándékának kinyilvánítása után válhat a szervezet teljes jogú tagjává.
Valójában nem a csatlakozás igényelt ilyen hosszú időt, inkább az, amíg a tárgyalások az érdemi egyeztetési szakaszba jutottak. Amikor a kelet-európai változások hajnalán Bécs eldöntötte, hogy felvételét kéri az Európai Közösségbe, szándékát még döntően gazdasági megfontolások diktálták. Kereskedelmének kétharmadát a tizenkettekkel bonyolította, az Ausztriában létfontosságú külföldi befektetések jó része Nyugat-Európából származott, a kívül maradás egyre inkább a gazdasági kirekesztődés veszélyét hordozta magában. A szándéklevél megfogalmazása idején még állt a Szovjetunió, ami különösen az osztrák koalíciós kormány szocialista többségét tette óvatossá. Hiszen az 1955-ös államszerződés aláírása óta, amikor is Ausztria felszabadult a győztes hatalmak megszállása alól, Moszkva mindig is éberen őrködött azon, hogy Ausztria ne kerüljön a nyugat-európai érdekövezetbe: ha már nem tartozik a keleti tömbhöz, ne tartozzék a nyugatihoz sem. A semlegesség, amely aztán a szándékokat meghaladóan előnyös lett Ausztria számára, a szovjet megítélés szerint legfeljebb az európai szabadkereskedelmi társulásig, az EFTA-ig engedte eljutni Ausztriát, egy olyan szervezetig, amelynek gazdasági és politikai súlya sohasem volt a Közös Piacéhoz fogható.
Az 1989–90-es kelet-európai fordulat lazította az osztrák kötöttségeket is, noha ezektől Bécs sokkal félénkebben próbált szabadulni, mint a térség más országai. A kelet-európai változások és a belső integráció gondjai miatt az európai közösség az osztrák ajánlkozás hivatalos értékelésére csak 1991-ben tudott sort keríteni. Akkor, amikor az anyaország révén már a Németországba visszaolvadt ex-NDK is bekerült a szervezetbe.
Mélyülni vagy bővülni?
Ausztria kormánya akkor vált igazán eltökéltté a csatlakozás ügyében, amikor a Szovjetunió széthullásával a nemzetközi gazdasági, politikai és katonai erőviszonyok olyan új konstellációkat hoztak létre, amelyekben a helyét kereső nyugat-európai szervezetre is sokkal súlyosabb teendők hárultak. Ez volt a „mélyülni vagy bővülni” dilemma korszaka, amikor az eurokraták véleménye nagyon is megoszlott a tekintetben, hogy akkor tölti-e be jobban a közösség a feladatát, ha a tagországok közötti együttműködést a gazdasági, a pénzügyi és a politikai unió minőségileg magasabb integrációs szintjére emeli, vagy ha ezzel megvárja az újonnan csatlakozni szándékozókat.
Ekkor dobta be a brüsszeli bizottság elnöke a csírájában már korábban is létező európai gazdasági térség (EGT) ötletét. Az áruk, szolgáltatások, a munka és a tőke szabad áramlását elősegítő integráció a Közös Piac és az EFTA-országok között jött volna létre, hogy szorosabbra fűzze a két szervezet viszonyát, egyszersmind akadályozza, hogy az EFTA-országok egyesével kopogtassanak a közösség ajtaján. A sokak szerint elterelő manővernek, közös piaci előszobáztatásnak szánt EGT megteremtéséről 1990 júniusában kezdődtek meg a tárgyalások, s a vártnál jóval tovább tartottak: a 18 ország közötti szerződés (Svájc kimaradt belőle) többszöri halasztás után csak ez év januárjában lépett életbe. A „keszon-szervezet” sok szempontból hasznosnak bizonyult: a szabadkereskedelmi társulás tagjai ugyanis rajta keresztül az európai közösség működési szabályainak csaknem 60 százalékát magukévá tették. Ausztria is kiadós csatlakozási gyakorlatot szerzett, s számos lényeges fejezetet már az EGT-ben tisztázott, még mielőtt közvetlenül Brüsszellel ült volna tárgyalóasztalhoz.
A maastrichti szerződés körüli viharok megint késleltették a közvetlen csatlakozási megbeszélések elindítását. 1991-ben Svédország, 1992 tavaszán Finnország, majd az év végén Norvégia is jelezte belépési szándékát. Brüsszel párhuzamossá tette az egyeztetési folyamatot: a négy hasonló fejlettségű országot egyszerre akarta beengedni a szervezetbe.
Az időközben bekövetkezett gazdasági dekonjunktúra s az Európa Unió (EU) belső gazdasági problémái ellenére Ausztria még eltökéltebben ragaszkodott a csatlakozáshoz: a gazdasági megfontolásokat immár megelőzték a biztonsági érdekek. A jugoszláviai végeláthatatlan háborús konfliktus Ausztria tőszomszédságában, a vele járó menekültözön, a kelet-európai térség új keletű destabilizálódása, az új életre kelt orosz nagyhatalmi aspirációk mind azt a meggyőződést” erősítették az osztrák vezetőkben, hogy a semlegesség helyett – mely kimondva vagy kimondatlanul, de csodafegyverként funkcionált a hidegháborús időszakban – az Európai Uniót kell választaniuk, Nyugat-Európai Unióstul s majdan NATO-stul.
Az Ausztria és az Európai Unió közötti érdemi gazdasági tárgyalások mindössze bő egy évig tartottak, ami eltörpül a spanyol, portugál csatlakozási menet hét esztendeje mellett. A szakértői szinten indított alkufolyamat igazából az utolsó fél évben gyorsult fel, amikor a 98 tárgyalandó fejezetből még 28 hátra volt. Ráadásul a legkényesebb kérdések: ugyanis mindkét fél azt találta helyesnek, ha eleinte nincsenek – a belpolitikai nyugalom szempontjából létfontosságú volt a sikeres haladás. E „sima” szakaszban még egyáltalán nem firtatták tehát a semlegesség kérdését, így a kül- és biztonságpolitikai együttműködés egyeztetése zökkenőmentesen végbemehetett.
De ősszel hirtelen sebességet váltottak, Eladdig osztrák politikusok, mindenekelőtt a csatlakozást diplomáciai életművének tekintő külügyminiszter, Alois Mock azt hangoztatták, hogy csak az eredmény fontos, pár hónapon már nem múlik a dolog, ám ekkor rájöttek, hogy ha 1994. március 1-jéig nem sikerül a belépésről megállapodni, akkor Ausztria esetleg évekre kívül rekedhet az integráción. Az európai parlament ugyanis, amelyiknek szentesítenie kell a szerződéseket, májusban feloszlik, június 12-én újraválasztják, s az új eurohonatyák kezdhetik elölről az ismerkedést a több ezer oldalas szerződésekkel. Ráadásul az előzetes várakozások szerint az európai törvényhozásba majdan bekerülő képviselők már nem annyira fogékonyak a páneurópai gondolatokra, mint a mostaniak.
Ráadásul az Európai Unió újabb integrációs szakasz előtt áll, ami megint évekre lekötheti energiáit. S a bejáratnál már ott tülekednek a kelet-európai országok: ha Ausztria velük összekerülne, hosszú évekre lemondhatna az EU-tagságról.
Kamionok és parasztpolitika
Bécsnek tehát sietnie kell. Ami elvben engedékenységre kényszerítené az osztrák tárgyalókat.
De Ausztriában az idén szuperválasztási év van: most vasárnap három tartományban tartanak helyhatósági választásokat, októberben pedig törvényhozási választásokra kerül sor. Az Európai Unióhoz való csatlakozás, amelyről júniusban rendeznek népszavazást, így óhatatlanul a választások első számú témájává lépett elő. Bécs eredményeket akar odahaza felmutatni, be akarja bizonyítani, hogy a kivételek maximumát csikarta ki az európai bürokratákból, akik viszont máson sem igyekeznek, mint hogy a diszkriminációmentesség, az egyenlő elbánás elve érvényesüljön a tagországok között. Nem csupán Ausztria és az EU között húzódik egyértelmű érdekellentét, hanem a kormányon lévő és az ellenzéki osztrák politikusok között is. Különösen a most vasárnapi tartományi választások előtt nemigen tehetnek mást az ellenzékiek, mint hogy a brüsszeli egyezségeket kritizálják.
A tárgyalások százórás finisére, amelyen az osztrák küldöttség 70 fővel képviseltette magát (miniszterekkel, tartományi vezetőkkel, a kamararendszer összes illetékesével), két, belpolitikai szempontból különösen érzékeny kérdéskör maradt nyitva: a tranzit és a mezőgazdaság ügye. Ausztria kisország-identitásához „környezetvédelmi felsőbbrendűség” párosul, amit a környezetvédelem általános fejezetében és az atomsorompóról szóló egyezményekben sikerült is érvényesíteni. A harsány bűzbombák, a hatalmas kamionok megfékezéséről Ausztria még 1992-ben egyezségre jutott Brüsszellel, amely azonban a csatlakozást követően már nem akarta ugyanazokat az engedményeket megadni. A keserves alku eredményeként lényegében érvényben maradnak az ausztriai átkelés szigorú osztrák szabályai – a kamionok súlyára, káros anyag kibocsátására, forgalmára vonatkozóan –, csupán az egyezmény kötelező érvénye csökkent 12-ről 9 esztendőre, ami máris átmeneti útelzárásokra, demonstrációkra sarkallta az osztrák környezetvédelmi szervezeteket.
Az agrárkérdés mind tartalmi, mind politikai szempontból jóval jelentősebb. A csatlakozást követően az osztrák mezőgazdasági termelők a szubvenciók növekedése ellenére is egyértelműen nehezebb helyzetbe kerülnek, hiszen rögtön telibe kapják az övékénél 10-40 százalékkal olcsóbb közösségi agrártermékeket. S bár az agrárszektorban csupán a foglalkoztatottak öt százaléka dolgozik, az ágazat és a parasztság politikai súlya ennek sokszorosa. Ezért is próbált Bécs maximális engedményeket kipréselni Brüsszelből – végül is a várakozásoknál jóval nagyobb sikerrel.
Amikor az osztrák választópolgárok júniusban az urnák elé járulnak, elsősorban a csatlakozás közvetlenül érzékelhető következményei alapján fognak dönteni, bár hogy kire adják a voksukat, azt az is meghatározza, miként vélekednek az egyes politikai erőkről. Mindenesetre hihetetlen meggyőző erőre lesz szükség ahhoz, hogy a választók valóban értékelni tudják a csatlakozás igazi hasznát: azt, hogy az osztrák állam visszatér Európához, hogy stabil biztonsági rendszerhez tartozhat, hogy számos előnye származik a nyitásból, s egyáltalán: hogy gazdasága felnőtté válik.
(Bécs)
- Külföld [6]