Az ellenzék legutóbbi Meciar-ellenes próbálkozása kudarccal végződött (Beszélő, 1994. 7., 8. szám): a parlament korábbi ülésén nem sikerült megszerezni az idő előtti választások kiírásához szükséges 90 szavazatot. Ezt követően Meciar koalíciós ajánlatot tett az ellenzék legnagyobb csoportjának, a Demokratikus Baloldal Pártjának. A miniszterelnök arra számított, hogy a Peter Weiss vezette DBP a koalíciós tárgyalások alatt nem fog a kormány megbuktatására törekedni, s így az valahogy átvészeli a nyári parlamenti szünetig tartó időszakot. Meciar ezt a taktikát választotta már tavaly is a Szlovák Nemzeti Párttal szemben: akkor sikerrel járt.
Sikeres volt eddig az a Meciar-taktika is, melynek célja a „rivális” párt egységének megbontása és kettészakítása volt. Ezt alkalmazta a kormányfő 1991-ben a volt Nyilvánosság az Erőszak Ellen esetében, 1992-ben a Ján Carnogursky vezette Kereszténydemokrata Mozgalommal szemben, 1993-ban a Ludovit Cernák elnöklete alatt álló Szlovák Nemzeti Párttal s most a DBP-vel szemben egyaránt. A Demokratikus Baloldal Pártjából a párt alelnökét, Pavol Kanist szemelte ki a kettészakítás végrehajtására: cserébe a köztársasági elnöki posztot (!) ajánlotta fel neki. A kiszivárgott információk szerint Kanis oldalára állt volna a DBP frakciójának egyharmada, ami elég lett volna Meciar kényelmes parlamenti többségéhez és az ellenzék eljelentéktelenítéséhez. Ebben a politikai helyzetben kezdődött a szlovákiai parlament múlt heti ülése.
A terveknek megfelelően elsőként Michal Kovác köztársasági elnök lépett a szónoki emelvényre, hogy előterjessze éves beszámolóját a köztársaság helyzetéről. Köztudott volt, hogy feszültségek vannak a kormány és a Vár (azaz az elnöki rezidencia) között, az államfő beszéde mégis úgy hatott, mint derült égből a villámcsapás. Kovác az ország belpolitikai helyzetét elemezve Meciar szemére vetette, hogy koncepció nélkül vezette az országot, hogy tevékenységével nem szolgálta a nemzeti megbékélést, hogy a szlovák gazdaság teljesítőképessége sokkal alacsonyabb annál, amit a kettéválás előtt feltételeztek, s így aligha képes biztosítani az ország működőképességéhez szükséges szintet. (Első ízben történt meg, hogy felelős politikus nyilvánosan beismerte, hogy Szlovákia vesztett Csehszlovákia kettészakításával, s hogy az önállósodáshoz fűzött gazdasági remények hamisak voltak.)
De az igazi megdöbbenést Meciar személyét érintő kemény bírálata váltotta ki: „Súlyos kifogásaim vannak Meciar úr politikai munkájának stílusával, etikai tartalmával és kormányzati módszereivel szemben, nem értek egyet azon praktikáival, melyek a politikai életben konfrontatív légkört eredményeztek. Csak olyanokkal tud együttműködni, akik lekötelezettjei. Nincs szüksége tanácsadókra, partnerekre és opponensekre, csak olyan segítőkre, aki segítik őt céljai megvalósításában. (…) Téved az, aki azt gondolja – fejezte be nagy hatású beszédét –, hogy a köztársasági elnököt meg lehet félemlíteni, hogy el lehet venni a kedvét, vagy hogy el lehet tántorítani alkotmányos kötelezettségei teljesítésétől. (…) Michal Kovác köztársasági elnök sohasem árulja el a Szlovák Köztársaságot, nemzetét, de saját lelkiismeretét és józan eszét sem adja fel, még akkor sem, ha fenékig kellene ürítenie az ürömmel teli poharat. (…) Arra kérem önöket, képviselő urak, hogy személyes példaadással gátolják meg azt, hogy társadalmunkban tovább terjedjen az intolerancia, a gyűlölködés, a félrevezetés, s hogy továbbra is megfélemlítsék az embereket.”
A köztársasági elnök ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy Vladimír Meciar visszahívását kéri a szlovák parlamenttől. Ezután következett Ladislav Pittner kereszténydemokrata képviselő, aki 50 társának nevében formálisan is bizalmatlansági indítványt nyújtott be a miniszterelnök ellen.
Az események ilyetén alakulása felborította a kormányfő és a Demokratikus Baloldal Pártjának egyes képviselői közt létrejött megegyezést, legalábbis erre lehetett következtetni Pavol Kanis DBP-alelnök rendkívül zaklatott felszólalásából. A volt kommunista politikus felelőtlenséggel vádolta a kereszténydemokrata képviselőket, és részletes vitát követelt a bizalmatlansági indítványról. A csaknem kétnapos vitában, melyet élő adásban közvetített a televízió, fel is szólalt szinte az összes kormánypárti képviselő, részletesen taglalva a kabinet, és a koalíció kivételes eredményeit. Szlovákia-ellenességgel vádolták az ellenzéket, irredentizmussal a magyar képviselőket, konfrontációkereséssel a köztársasági elnököt. Őt legkeményebben Olga Keltosová szociális miniszter ítélte el: arra szólította fel a parlamentet, hogy hazaárulás címén azonnal váltsa le Michal Kovácot. Felszólalásának hatására két képviselő azonnal elhagyta a kormánykoalíciót, és átült a függetlenek közé.
A vita végén, pénteken szólalt fel Vladimír Meciar. Csaknem kétórás beszédének mindjárt az elején leszögezte: „Kizártnak tartom, hogy Michal Kováccsal személyes konfliktusom legyen. Ő nem jár a feleségem után, én pedig nem akarok köztársasági elnök lenni. Mi lehet hát itt személyes probléma?” A folytatás is hasonló hangnemben történt: egyszerűen kétségbe vonta, hogy „a köztársasági elnöknek az alkotmány szerint politikai joga lenne értékelni a kormány munkáját, és végképp semmi joga értékelni az alkotmányos tényezők munkamódszereit”. Hazugsággal vádolta a Kovácot, destrukcióval az ellenzéket, összeesküvéssel a külföldet, és kijelentette, hogy esetleges leváltásával Szlovákia hatalmas károkat fog szenvedni.
A végső szavazáskor a kormánykoalíció képviselői kivonultak a teremből: a 82 jelen lévő honatyából 78-an nem szavazták meg a bizalmat Vladimír Meciar kormányfőnek, aki azonnal kijelentette, hogy pártjával együtt ellenzékbe vonul, tagjait visszahívja valamennyi fontos állami posztról, és készül az idő előtti választásokon aratandó győzelemre.
A régi kormány leváltása újabb kínos botrányba fulladt. Vladimír Meciar és kabinetjének nagy része elutasította a leváltási dekrétum átvételét, a kormány az utolsó pillanatig saját privatizálási tervezeteinek jóváhagyásával foglalkozott, miközben a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom hívei három újságírót megvertek egy tüntetésen.
Miután a Meciar-párt elutasította a köztársasági elnök ajánlatát az új kormány összeállítására (továbbra is a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom a legerősebb parlamenti párt), Michal Kovác az eddigi ellenzéki pártok javaslatára Jozef Moravcíkot bízta meg a kormányalakítási tárgyalások megkezdésével. Jozef Moravcík volt külügyminiszter megfontolt, pragmatikus politikus, politikai beállítottsága a jelek szerint szociálliberális, bár igazi, kikristályosodott szemléletről nehéz volna beszélni. Az új kormányban 7-7 képviselője volna a Demokratikus Baloldal Pártjának és a Meciar-féle koalícióból kivált képviselőknek, 5 miniszteri posztot kapna a Kereszténydemokrata Mozgalom. A magyar pártok nem vesznek részt a kormányban, de feltehetőleg támogatásukról biztosítják majd az átmeneti kabinetet. Cserébe a kabinet gyorsan teljesítené az ÉT több ajánlását, és felhagyna a korábbi konfrontatív kisebbségi politizálással. Csáky Pál, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom frakcióvezetője ezt így indokolta: „Pár hónap alatt ebben a kormányban csodákat nem lehet tenni, ugyanakkor fölösleges kitenni ezt az átmeneti kormányt is, magunkat is annak, hogy célpontokká váljunk a parlamenten belül és kívül egy olyan időszakban, amikor a kedélyek megnyugtatásához szeretnénk hozzájárulni.”
Biztató, hogy az ellenzék négy év alatt kétszer is vissza tudta hívni a posztjáról az antidemokratikus kormányfőt – félő azonban, hogy Szlovákia lakossága a választásokon újra csak visszajuttatja a miniszterelnöki székbe. És hát Meciar is szívós politikus.
(Pozsony)
- Külföld [8]