Amikor legutóbb beszéltünk telefonon, maga dühösen és szomorúan azt mondta nekem, hogy ha ez így megy tovább, akkor itt kell hagynia ezt az országot.
Ezt ugyan pillanatnyi dühömben mondtam, az engem külföldön, a Berlini Magyar Ház igazgatója részéről ért példátlan, botrányos és diszkriminatív inzultus miatt, amelyért különben egyetlen kultúrhatósági „illetékes” sem kért tőlem bocsánatot, s így azt hivatalos állami állásfoglalásnak kell tekintenem. De ha igazán elkezdjük firtatni a kijelentésem okát, amiért ezt így kimondtam, akkor nagyon mélyre kell ásnunk. Elsőre is ott kezdeném, hogy lelkileg – tehát bensőleg, a gondolataimban, a képzeletvilágomban – én talán sosem voltam egészen itt, mindent elkövettem azért, hogy elszakadjak innen. Nem is lehetett volna túlélni, meghaladni az itteni életviszonyokat, ha nem próbálom magam elkülöníteni, ha nem próbálok megteremteni egy olyan szellemi létformát, amiben ez a különállás először elfogadhatóvá, majd alkotóvá is válik számomra. Tehát ezzel voltam elfoglalva, meglehetősen kellemes, kívülről védett elfoglaltság volt ez különben, hogy úgy mondjam, a zsarnokság védernyője feszült fölém. És mivel más választásom úgysem volt, tehát tulajdonképpen kényszerből csináltam. Azt a két-három esztendőt, ’46-tól ’48-ig, azokat a csodálatos esztendőket, amikor Magyarország valóban felszabadult, én még nagyon fiatalon éltem meg. És legközelebb csak ’88–89-ben következett el két olyan reményteljes esztendő, amikor – már – felnőtt fejjel, megpróbáltam mégiscsak jelen lenni itt. Egészen addig, amíg fel nem bukkant az új antiszemitizmus, amit én preventív antiszemitizmusnak nevezek. 1990 őszén, amikor a Hitelben megjelent a Nappali hold című esszé, és én erre cikkben reagáltam – a Magyar Hírlapban jelent meg –, ezt még azzal a reménységgel tettem, hogy van tere a vitának. De innen kezdve megint csak elkülönültnek kezdtem magam érezni, és el is akarok különülni.
Miért nevezi preventívnek a Magyarországon újra megjelent antiszemitizmust?
Kezdjük azon, hogy az új antiszemitizmus lényegileg különbözik az ükapáink korából ismert „klasszikus”, régimódi antiszemitizmustól. Ha az antiszemita egészen egyszerűen azt jelenti, hogy nem szereti környezetében a zsidókat, hogy kerüli a velük való érintkezést, a „keveredést”, s mindezt kizárólag a személyes ügyének tekinti: nos, ezt minősíthetjük, ahogy akarjuk, de mindeddig csupán az illető személyes felfogásáról van szó, amelynek legfeljebb a családi, a baráti körében lehetnek következményei. Mára azonban megváltozott az antiszemitizmus tartalma, jelentősége és dimenziója. Az új, aktív antiszemitizmus. Auschwitz tudatán alapszik, vagyis Auschwitz után az antiszemitától már pontosan meg kell kérdezni, mit akar, mik a céljai, hogy például a maradék zsidóságot is ki óhajtja-e irtani. Amennyiben igen, akkor azt is nyilvánvalónak kell tekintetnünk, hogy totális diktatúrát akar, célja egy zárt társadalom létrehozása, valamilyen diszkriminatív, de mindenképpen parancsuralmi ideológia alapján. Vagyis az egy párt szintjére emelt antiszemitizmus ma nem csupán a zsidók elleni támadást, hanem minden nem totális állam ellen is támadás, sőt, mindenekelőtt ezt jelenti. Nemrégiben engem az a vád ért, hogy íróilag egyoldalúan, mindig csak egyetlen témával, a holocausttal foglalkozom. Ez ugyan így nem igaz, de a holocaust-téma bőven elég ahhoz, hogy abban korunk valamennyi globális problémája megjelenjen. Csak Magyarországon tagadják ezt. Ha itt Auschwitzról beszélnek, kizárólag a zsidó áldozatokat értik, és például sohasem szólnak a társadalmi előzményeiről és a társadalmi következményeiről, egyszóval a morális pusztító hatásáról annak, amit – Magyarországon – hatszázezer ember kirablása, meggyilkolása jelentett. Úgy beszélnek, mintha ez csak hatszázezer hullát érintene (divat a számot vitatni, mintha „csupán” háromszázezer vagy kétszázötvenezer, de akár csak egyetlen emberélet kioltása is nem lenne elegendő), és a lakosságot, amely ennek a gyilkosságnak, tetszik vagy nem tetszik, de részese: a nézője, a résztvevője vagy az elszenvedője volt, egyáltalán nem érintené. Nálunk, szerencsétlen módon, nem dolgozták fel a holocaustot, nem szögezték le, hogy tulajdonképpen egy nagyszabású gyilkosság, példátlan társadalmi bűntett áll mögöttünk. Holott ennek kéne a kiindulópontnak lennie, hiszen egy gyilkosságnak nemcsak rendőri következményei vannak – engem ez érdekel a legkevésbé –, hanem lélektani következményei is. Mert aki nézte, és nem lépett közbe, az emlékezni fog rá akkor is, ha soha többé nem beszél róla, akkor is, hogyha önmaga előtt letagadja, hogy látta, amit látott, álmodni fog róla, a beszédében, a tetteiben mindig jelen lesz ez az árnyék, akár valamiféle igazoló motívumként, akár a bűntudat formájában, vagy épp ellenkezőleg, az agresszió formájában. Mert természetes emberi reakció az is, hogy gyűlölni kezdi, akit a szeme láttára megöltek, miközben ő ezt tétlenül vagy akár tehetetlenül nézte. Azokban az országokban, ahol ebből a problematikából kiindulva kezdték feldolgozni a holocaustot, bizonyos mértékig sikerült megtisztítani az egész szellemi életet. A gépesített emberirtás lehetővé válásának alapos elemzéséből messzemenő következtetéseket vontak le, s e következtetések tanúságait a nyugati országok demokráciájuk alapkövévé tették, törvényekbe foglalták. Nálunk ez nem történt meg, és én azt a rettenetes hangulatot, amit most érzékelek, és ami Magyarországon a történelemértelmezés körül sűrűsödött össze, a feldolgozatlanságnak ezekkel a motívumaival magyarázom. Itt a nyolcvanas években hatalmas érdeklődéssel kísért törekvés indult meg arra, hogy az emberek a hivatalos tudomány és propaganda hazugságaival szemben többet, lehetőleg az igazat tudják meg a magyar történelemről, a magyar múltról, hogy megfogalmazzák az ország helyzetét, a társadalom helyzetét, amiben élnek. Tudták, hogy ezek a törekvések nem lehetnek zavartalanok, hiszen diktatúrában éltünk, mégis arról volt szó, hogy áttörjenek bizonyos gondolkodásbeli korlátokat, hogy nyilvánosságra hozzák, ami nyilvánosságra hozható, és az erre irányuló, tisztázó értelmiségi beszélgetések, előadások nagy izgalommal töltötték el a társadalmat, mindenhol megteltek a termek, ahol ilyen tárggyal foglalkozó előadásokat tartottak, ahol ilyen jellegű beszélgetésekre nyílhatott alkalom. A változások szele így már ’87–88-ban érződött, és amikor a rendszer összeomlott, ez a hatalmas szellemi izgalom valósággal robbant: kinyílt a szabadság kapuja, és az emberek nagy tömege kezdett szaladni a kapu felé. De ott valahogy összetorlódtak, és azóta sem sikerült átlépnünk ezt a küszöböt, én legalábbis így látom. Megindult egy másféle történelmi interpretáció, amely Horthy Miklós temetésével kulminált, Magyarország történelmének egyik leggyászosabb korszaka iránt keltve nosztalgiát, amikor az ugyan megcsonkított, de újra független Magyarország túlélési esélyeit a legméltatlanabbul, tegyük hozzá: már akkor is a legkorszerűtlenebbül játszották el. Ez a temetés a szó szoros értelmében visszalökte az ország szellemiségét a harmincas éveknek abba a nyomorúságos állapotába, amely lehetővé tette, hogy az ország megnyíljon a náci Németország és a fasiszta Olaszország „szellemi” befolyása iránt. Ma, hála istennek, nincs ugyan náci Németország és fasiszta Olaszország, de mintha a „készséges fogadtatás” légköre nálunk újra létrejött volna. Hát ezeket a társadalmi kereteket találom én most itt magam körül, ezek között kéne elhelyezkednem, és ezek között én nem tudok elhelyezkedni. És egyre kevésbé tudom magaménak érezni az itt asztalra terített problémákat, így a médiával kapcsolatos bojkott kérdését. A helyzet teljesen világos, a Rádiót és a Televíziót szélsőséges erők foglalták el, még azt sem mondhatni, hogy kormányerők, mert a hivatalos irányvonalnál szélsőségesebb irány előtt tették szabaddá az utat, bár kétségkívül törvényes erőkkel és eszközökkel. A vélemény- és sajtószabadság ezáltal annyira veszélyeztetetté vált, hogy számos írótársam véleményéhez csatlakozva magam is a bojkott mellett döntöttem. És lám, a probléma megvitatása kizárólag a konfrontáció megteremtésére, e konfrontációnak a tűrhetetlenné fokozására szolgált: aki bojkottal, az ellenség, hazaáruló, aki pedig továbbra is megnyilatkozik a Rádióban és a Televízióban, az jó hazafi… Nos, visszatérve az eredeti kérdésre: preventív antiszemitizmusnak én az ilyen légkör kialakítását nevezem. Preventív, mert itt – hogy ezzel a hasonlattal éljek – előre lőnek, az értelemnek, a racionalitásnak azt a „terepét” bombázzák, ahol létrejöhetne a közös és normális társadalmi párbeszéd, egy élni akaró társadalom valódi szellemi munkája. A preventív antiszemitizmus eszköz, módszer, arra szolgál, hogy elébe vágjon az épelméjű beszédnek, arra, hogy ne kelljen szembenézni a múlt homályos és korántsem tisztázott kérdéseivel. Ezért akarnak eleve olyan történelemképet teremteni, amely lehetetlenné teszi, hogy itt valódi önfelszabadításhoz vezető önvizsgálat kezdődjön el. Erre kitűnő eszköz a zajos antiszemitizmus. Igen hasonlít egyébként ahhoz, ahogy a húszas évek kezdetein Horthyék is azzal kezdték az egész társadalom megrontását, hogy lezsidózták és lebolsevikozták a teljes baloldali, sőt nem baloldali értelmiséget, amikor a zsidókat ki akarták szorítani az intellektuális és a gazdasági életből. Csak az a különbség, hogy azoktól az indulatoktól még nem lehet elvitatni az elsődleges tudatlanságot – még nem látták tisztán, hová vezet az útjuk, habár ezt az utat végül is ők törték a végzetes cél irányába, s az egész ország számára. Most viszont, Auschwitz, a II. világháború és vele Magyarország veresége és teljes társadalmi összeomlása után nem lenne szabad ugyanezekkel az eszközökkel megakadályozni a demokratikus társadalmi és szellemi élet kialakítását. Olyanformán jellemezném a mostani hangulatot, mint amikor egy családban valamilyen, a távoli múltban megtörtént esemény sötét árnyéka lappang, amit a család egyik fele mindenáron fel akar deríteni, újra meg újra észreveszi, odamutogat, már alig tudja a tekintetét elfordítani onnan, miközben a család másik fele egyre hangosabban ordítja, nincs ott semmi, és addig kiabál, míg sikerül is ezt elhitetnie magával. Más országokban viszont, mindenekelőtt a leginkább involvált Németországban, rájöttek, hogy ezt a kérdést nem lehet tovább véka alá rejteni, hanem meg kell tárgyalni a széles nyilvánosság előtt. És mivel a holocaust a civilizáció alapvető bajaira mutatott rá, a holocaust feldolgozása felkészültebbé tette az értelmiséget is ezekben az országokban a civilizációt újabban fenyegető veszélyek elhárítására. Hiszen a civilizációval változatlanul bajok vannak, a nyugat-európai társadalom sajnos nem bizonyult annak a nevelő és példaadó társadalomnak, aminek mi naivul hittük 1989-ben, ám mégiscsak szabadabb társadalom, amely a múltjának feldolgozásában sokkal előrébb tart.
Valójában, ugye, sose gondolt a kivándorlásra, amikor korábban megtehette volna?
’45-ben, ellenállva az amerikai felszabadító hatóságok jóakaratú „csábításának”, Buchenwaldból hazajöttem, tán a magától értetődő kívánságtól vezérelve, hogy a szüleimet, a régi otthonomat viszontlássam. Tizenhat éves voltam. Aztán ’48-ban, amikor az összes épelméjű barátom, osztálytársam kivándorolt, azért nem mentem magam is, mert úgy tűnt, hogy itt valami új és izgalmas élet veszi kezdetét. Akkor kezdtem el újságíróskodni; egy évvel később már tisztán láttam, mi történik – ki is rúgtak az Esti Budapestnek nevezett laptól –, de akkor már késő volt. 1956-ban viszont már eldöntöttem, hogy író leszek, már bele is fogtam egy s másba, amiből későbbi Sorstalanság című regényem keletkezett. Teljesen világosan láttam: ha huszonhét éves fejjel kivándorlók, bizonytalan időre legalábbis fel kell hagynom az írással, amellett elszakadok az anyanyelvemtől, és ahhoz már nem vagyok elég fiatal, hogy nyelvet változtassak. Maradtam hát.
Ezek gyakorlati dolgok. De hát magának van egy elmélete a kivándorlásról…
Igen, hogy voltaképpen el kell szakadni, mert nagy erőt ad, ha valaki el tud szakadni a rossztól, nagy erkölcsi tartalékokat rejt magában, ha erkölcsileg nem kell együtt élnünk azzal, amit a szívünk mélyéig megvetünk. Ahogy Thomas Mann, Márai vagy Bartók emigrált. A mi korunkban a száműzetés a szellem természetes létformájává vált. És ha tudni akarja, ebben látom a zsidóságom értelmét is: szellemi létformának tekintem azt is, amelynek igazi meghittsége a számkivetettség. Furcsa módon – bár inkább törvényszerű módon – művészileg termékeny állapot ez. Ezért aztán bármilyen paradoxul hangzik, de sokat köszönhetek az elmúlt negyven évnek, annak például, hogy sosem vettek írószámba, és én magam is teljesen idegenül álltam ezzel a közeggel szemben, nem törekedtem arra, hogy belépjek az irodalmi életbe. Ez nekem távlatot adott, úgysem csinálhattam semmi mást, mint hogy írjam a regényeimet. Illúziótlanságom ellenére viszont fájdalmas volt 1989 és illúzióim elvesztése, fáj, hogy – a zsoltár szavaival élve – a szívek fölemeléséből a szellemnek, a közéletnek ez a lezüllése lett.
Eddig minden írása, amit olvastam, a túlélésről szólt valami módon. De mindegyik prózában. Most pedig drámát ír a túlélésről.
Igen, mert amit az utóbbi években elgondoltam erről, az valahogy inkább színpadra kívánkozik. A mesét most mellőzöm. Lényegében arról fog szólni, hogy negyven év túléléstechnikája hirtelen megszűnt, hirtelen fordulattal egészen másféle túléléstechnikák lépnek érvénybe, mi több, egyenesen a szabadsággal állunk szemben.
Én rájöttem, hogy nem tudom, mit jelent az, szabadság, szabadnak lenni, szabad társadalomban élni, szabad emberként. Mit jelent az? Ezt most komolyan kérdezem, mert nem tudom.
Én sem tudom. A szabadság nem valami megfogható dolog. Ha jóllaktam, akkor az egy teljesen világos állapot, azt jelenti, hogy most öt óra hosszat nem óhajtok enni, de azt nem mondhatom, hogy én most szabad vagyok, legföljebb, hogy most megszabadultam valamitől, vagy hogy szabad akarok lenni. Az én szememben a szabadság a mozgás, a haladás fogalmával kapcsolódott össze; valami felé haladok, mindegy most, hogy az egy szál virág vagy egy szép nő, és ahogy az én haladásomban az állandóan fölbukkanó akadályokat megkerülöm vagy nem kerülöm meg, ezekből a mozzanatokból utólag megállapíthatom, hogy éltem-e vajon, s hogy miként éltem a szabadságommal. Most úgy gondolom, a szabadság egy lábunk előtt tátongó, betöltetlen űrként mutatkozik, és előttünk tátongó szakadékként, amibe nem akarunk belelépni. Az ember hátrafelé néz, mert döbbenetesen hirtelen zárult le ennek a negyven évnek minden túlélésmechanizmusa, élettechnikája, minden jól bejáratott módszer és lehetőség. És egy negyven-negyvenöt éves emberben fölmerül, hogy milyen minőségű volt az, amit átélt, hogy folytatható-e, hogy mit lehet vagy szabad, akár örömmel, akár tragikusan vállalva, folytatnia az addigi életéből.
- Kultúra [6]