Ha nagyképű pózt ölthetnék, és méltó volnék ilyes pózra, ezt mondanám: egyik fiatalkorom szerelme, a másik felnőttkoromé.
Anna Karinától nem féltem, pedig talán húszévesen jobban fél az ember a nőktől, mint negyvenévesen, amikor Hannát először láttam. (Természetesen a filmvásznon.) Minden néző, a kritikus is jól teszi, ha gyerek- és kamaszszemmel mered a vászonra, s ne szégyellje, hogy szerelmes a színésznőkbe. Mándy Iván remekműkötete, a Régi idők mozija csak így születhetett meg. Persze a mozis szerelemtől még nem válunk Mándy Ivánná, de ne szégyelljük, mert a film arra való. Ezért találták ki.
„Anna Karina úgy volt sztár és francia mozihősnő, mintha velünk járna az egyetemre vagy a munkahelyre itt Pesten, Prágában vagy akárhol Európában. Senki másnak nem hittük volna el, hogy egy utcalány bemegy a moziba, és sírva fakad a Jeanne d’Arc vetítésén. Ha lesz, ha van ennek a moziba járó nemzedéknek Mándyja, csak Anna Karináról tud majd úgy írni, mint Mándy Iván Lilian Gishről. A Bolond Pierrot s hősnője, Anna Karina is a hatvanas éveknek azt a soha be nem teljesülő ígéretét sugározta, melyre a középkorúvá aszalódó egykori ifjak sok szeretetteli nosztalgiával, még több alig levezethető gyűlölettel emlékezünk…” – írtam vagy tizenkét éve.
Lilian Gishnek persze most már örökké van egy Mándy Ivánja, Anna Karinának sajnos azóta sincs. Nehéz eldönteni, az ő hibája-e, vagy a fontosságát vesztő filmé, vagy másé.
Karina… Döbbenten olvastam Truffaut dühödt nyílt levelében, hogy Godard mennyit szenvedett ebben a házasságban. (Barátai állítólag minden csúf tettét megbocsátották Godard-nak, annyira szánták vergődését a kislányos Anna mellett…) A diáklányarc, a midinette és diáklány kamaszvonzását vegyítő bájos kislány, a femme-enfant arc bizonyára a szürrealistákat, Bretont is elragadta volna.
Isten tudja: ahogy évfolyamtársnőimtől se féltem igazán a főiskolán, úgy nem féltem tőle. Jellemzőnek tartom, hogy Glauziusz Tamás JAK-füzetekbeli kisregényében épp a Karinához hasonlító nőalak az egyetlen, akitől nem kell félni. S nyilván Anna Karina, nem pedig a valóságos modell miatt van így.
Két jelentős színésznőről szeretnék szólni, meg arról, hogyan sugározták mindketten a maguk évtizedét; s esztétika, műelemzés helyett a lélektan tájára sodródtam. De talán nem véletlenül. Hogy mi a legfőbb különbség Anna Karina és Hanna Schygulla között, az rendkívül egyszerű: tudniillik Schygulla mérhetetlenül jobb színésznő, mint a „nouvelle vague” kultikus „gyermek-nője”. Itt sok minden további kutatni- és elemeznivaló egyszerűen nincs. Viszont a lélektan oldaláról valami mást is meg lehet ragadni, még ha leegyszerűsítve is, mást, mint a színművészeti-esztétikai elemzést segítségül híva (amihez így nőnap táján amúgy sem sok kedvem volna).
Maradjunk hát annyiban, hogy, Hanna Schygullától meglehetősen féltem. Szerettem, és féltem tőle. Vagy talán nem is szerettem igazán, csak lenyűgözött, és csodáltam, mint a jeges hegycsúcsokat. Pedig bevallom, álmaimban nem éppen jegesnek mutatkozott… Most vetítették a Digót a televízióban, két éve Fassbinder-ciklus pergett a Budapestfilm art kinóiban. Ha valaki másodszor-harmadszor látja a Maria Braun házasságát, Fassbinder talán nem „legjobb”, de kétségkívül legtökéletesebb filmjét, elmerenghet, mit köszönhet neki a „szörnyeteg” Fassbinder. A Filmvilág néhány éve folytatásokban hozta a Fassbinder életéről írt emlékezést. Gyomorkavaró, felzaklató, ijesztő dolgokra tárult ott közeli fény. A szadista-homoszexuális, kábítószerrab zseni mindenkit kedvvel gyötört, s társulatának, csapatának minden tagja olykor rettegett tőle. Csak Schygullát nem tudta gyötörni, csak Schygulla nem félt tőle. Egyenrangúak voltak.
„Marcipánmosoly tejszínhabbal – alatta a páncélöltözék” – írta róla, bár talán nem szó szerint idézem, MGP. Hát igen. Marcipán és páncéling: így együtt ez a kettő nem akármi.
Nézem a lexikont. Schygulla 1943 karácsonyán született Katowicében. ’68-ban tagja Fassbinder Antiszínházának. Vagy húsz filmjében játszik. Egy francia író, Boussinot szerint a szorongás érzete adja játékának lényegét: mindig törékeny és erős egyszerre. „Sem pozitív, sem negatív: emberi.” Ferreri, Saura, Godard, más jelentős rendezőknél is játszik később. Sauránál rendkívül gyenge formában van. Talán Godard-nál villan fel valami ijesztő tehetségéből, a Passionban. De azért egyes-egyedül csak Fassbindernél tud önmaga lenni. Még olyan felemás filmet is, mint a Lili Marleen, átsugároz.
Jön egy időszak, néhány év, amikor menekül Fassbindertől. Magánéleti áldozat szerepére nem alkalmas. Keményebb, szikárabb, szúróbb hasonmása is lett e periódusokra Barbara Sukowa személyében. Ez a színésznő kiválóan helyettesítette a „kegyetlen Schygullát”, de a gyengédséget alkatilag képtelen volt sugározni: annál azonban sokkal tehetségesebbnek látszott, hogy mára nyoma vesszen. (Vajon csak a magyar néző látóköréből?)
Isten és ördög, mennyország és pokol. A női princípiumnak e feloldhatatlan kettősségét minden férfiak által írt könyvből (és férfiak által ontott könnyből) ismerjük. Schygulla azonban egyáltalán nem a hagyományos romantikával éreztette és elevenítette meg e kettősséget. Mint Fassbinder maga, a legvadabb történetekben, a legbizarrabbul kimódoltnak tetsző helyzetekben is brechtien sültrealista marad. Ha Schygulla lehetett volna Brecht vezető színésznője, biztos vagyok benne, hogy a különös drámaíró kissé másfajta módon írt volna. Schygulla sír és nevet is, de sohasem forgatja romantikusán a szemét. Mindig figyel. Minél cukorbabásabban mosolyog, annál hidegvérűbb, józan és okosan gyakorlati tettre készül – bár nem mindig gazemberségre.
Semmi köze a hagyományos „végzet asszonya” klisékhez. A végzet asszonya nem okoz meglepetést: vele várjuk, sőt igényeljük a megaláztatást, a romantikusra stilizált pusztulást. Schygulla elnevetné magát ilyesmin, és örökre eltűnne. Nem szereti a butaságot. Előfordulhat, hogy józanul és hűvösen segít, vagy nagy jót tesz valakivel.
Frau Bundesrepublik – írta emlékezetes Filmvilág-beli kritikájának címéül annak idején Papp Zsolt. Az a rendező, aki csupán a marcipános, édeskés mosolyt látja meg Schygulla arcán, vagy aki csak a kemény, mindenkin átgázolni kész, a férfiaknál sokkal könyörtelenebb nőt, s a lényeg másik részét nem – az csak rossz, filmet készíthet vele, mert hiszen a történelem és politika többarcúságát sem érti, s nem tudja, miért és hogyan lett ez a babaarc Frau Bundesrepublik. És természetesen azt sem foghatja fel, hogyan válhatott a kültelki lumpenproletár Fassbinder amatőr színpados tehetségből Brecht utódává.
Maria Braun, a fogalom, a nem harci sikereibe, de a gazdasági jólétbe beleacélosodó és -szívtelenedő Németország. Tanárosan így is összefoglalhatjuk, de hála játékának, vele nem allegória lett a film, hanem hús-vér igazság, személyes sors és történelem együtt, szétbogozhatatlanul.
Anna és Hanna… Harminc évvel lettünk idősebbek, és száz évvel gonoszabbak.
- Kultúra [6]